December nyolcadikán a hetes erősségű szél, vihar formájában tört be az országba. A sarki-tengeri légtömeg hirtelen lehűlést hozott, amitől anyám lassan elkezdett vajúdni. Ekkor még csak tompa, szinte csak az anyai ösztön számára érzékelhető fájások jelentek meg testének különböző pontjain. Nem azok a tipikus fájdalmak voltak, amelyek a derékban, vagy hasban összpontosulnak. Ezek inkább, amolyan vándorfájások lehettek. A furcsán előre gömbölyödő test legváratlanabb pontjain bukkant fel a fájdalom. A halántékban, a talpon, aztán a reggeli hónalj fájdalom, délutánra a térdkalácsban jelentkezett. Úgy mintha odabentről egy kis Nyavalya madzagon rángatná és húzgálná testének legkülönbözőbb pontjaira a fájdalmat. A fülcimpa fájása volt az egyik legkellemetlenebb, olyankor hallani sem hallott semmit, csak a belülről áradó egészen furcsa magas és mély, földöntúli hangokat érzékelte. Aztán volt, hogy estére teljesen elzsibbadt a nyelve, olyankor meg, olyan képek töltötték ki a képzeletét, amelyekről azt vélte ilyeneket ő aztán sohasem tudna kitalálni. Nem is értette, honnan a csudából töltötték meg ezek a történetek és víziók az elméjét. Arról azonban, hogy ezeket a majdnem látomásokat, ne mondhassa tovább senkinek a nyelv teljes bénasága gondoskodott. A nyelvzsibbadás megszűntével együtt ezek a képek, történetek, szövegek azonnal törlődtek az emlékezetéből. Amikor a kisujja fájt, azon már csak önfeledten nevetett.

Tizedikére váratlanul mínusz kilenc fok alá szökött a hőmérséklet. S minden porcikájában érezte, hogy ez a lehűlés itt nem fog megállni, mert ennél még hidegebb is lesz. Ráadásul ez hideg, szeles idő volt, hó nélkül. A lehető legkellemetlenebb időjárás az északi vidékeken. Mindenki, amennyire csak tudta bebugyolálta a szabad bőrfelületeit. A fagyos időkben mindenfelé csak a morcos vagy aggódó tekintetek villogtak, a sapkák, gallérok, sálak, a száj elé tartott kesztyűk és a mindenféle magukra aggatott ruhanemű mögül, amik eltakarták ezeket az embereket egymás elől. A faluban mintha csupa fényes szemű rongybaba sétálna, egészen olyan volt, amikor valaki rászánta magát és kilépett az utcára. Ez a maskarádé, ha nem érezte volna senki a csontjaiban a szeles hideget még mókás is lehetett volna, ahogy a különféle szöveteken keresztül dörmögve, rikácsolva próbáltak beszélgetni egymással, a hidegben tovasiető falusiak. Ahogy napról napra nőttek a mínuszok, egyre inkább érezte úgy az anyám, mintha ki akarna szakadni belőle a gyerek. Már minden össze volt pakolva, ami a kórházba kellett, csak azt nem tudta, hogyan fog a falu vasútállomásáig elgyalogolni, ami egyébként nem volt messze, majd a városba érve a pályaudvartól ki a település szélére a kórházhoz, ami meg nagyon nagy távolságban volt, még akkor is, ha apám viszi utána a kis bőröndjét.

Azonban miután tizenharmadikán hétfőn már aludni sem tudott, a belső démonok és a kinti fagyok táncra keltek benne, másnap hajnalban, korán, hisz csak lassan tudott lépdelni, nemcsak a fagyos, rögös talajra, hanem az egészen váratlan helyeken felbukkanó fájdalomra figyelve, nekiindultak az ismeretlen élménynek az apámmal kettesben. Az utat, amit már számtalan alkalommal megtettek a vonatállomásig, s amit majd később én is számtalanszor megteszek, már becsukott szemmel is ismerték. A legrosszabb része az volt az útnak, ami a fagyos földút után következett, itt már csak a sínek melletti vékony ösvényen haladhattak, de még inkább, – főként ilyen időben – a vasúti talpfákon lépdelve kellett az állomásig tartó távolságot letudni. A talpfák száma, a földút végétől a vonat peronjáig, ezerkétszázhatvan, amit később, minden reggel és este, amikor a középiskolába mentem vagy hazatértem onnan, oly sokszor megszámoltam. Az apám is biztosan tudta ezt a számot. Egy terhes nő számára azonban a vasúti talpfák távolsága nem tűnt épp ideálisnak. A lépéseinek a ritmusa inkább az egy talpfa, egy hiátus üteméhez igazodott. Így hol föllépett a talpfára, hol leereszkedett róla, ilyenkor a két talpfa közötti, zúzott kövekkel teleszórt térbe kellett tennie a lábait. Apám meg, aki tartotta a talpfák jó kétharmad méternyi távolságával a lépést, hogy bevárja őt, minden egyes elrugaszkodás után, amit az egyik lábával megtett, mielőtt a másikkal elérte volna a következő talpfát, megállt a levegőben. A máskor tizenhét perces séta, most nem egészen hetvenegy percig tartott, mintha csak le akarták volna percekben lépni, azoknak az éveknek a számát, amióta ez a század tart.

A vasútállomás peronja, ekkor már tele volt, – a lassan derengő, piszkos szürkének ható hajnalban, mintha az ég is nehezen hozná világra ma a napot – emberek sokszínű sokasága várakozott. A legtöbben munkába igyekeztek, de sok középiskolás diák is volt közöttük, akik a téli szünet előtti utolsó héten igyekeztek még több tudást gyömöszölni a kobakjukba, mint amire a szünet alatt, pláne az ünnepek alatt szükségük lehet. Anyám érkezésére helyet adtak neki, tágasabb teret hagyva körötte, mint ahogyan az szokás volt a reggeli tülekedések, felszállások idején. A majd egyórás útra minden reggel, minden utazó, minél jobb ülőhelyet szeretett volna elfoglalni és ha lehet a családtagokkal vagy ismerősökkel közöset. A vonatra feljutás reggeli közelharca, beindította az emberek vérkeringését és harcedzetté tette őket. Ma különleges nap volt, a vadonatúj dízelmozdonyt várták, amit még csak tegnap üzemeltek be ezen a vonalon. A mozdony, a híres Szergejek, azaz M62-esek egyike volt. A mozdonyoké, amiket a barátaink, a Vorosilovgradi Dízelmozdonygyárban készítettek nekünk, ezzel könnyítve meg az elvtársaiknak, a mindennapos fáradtságos utazást.

Azonban az utazás kényelme, ami talán nem is volt annyira fontos célkitűzése, az ilyen mentalitású keleti embereknek, mint mi, hagyott némi kívánni valót maga után. Végül is sztyeppei lovas nemzet vagyunk, s a lovakon sincs fűtés, ha hideg van tessék jól felöltözni, a megfelelő prémekbe burkolódzni. Ennek az évezredes parancsnak anyám igyekezett is eleget tenni, a fején szőrme kucsmájával, nyakában az ezüst rókájával, amiből a sapka is készült és aminek őszes árnyalata jól harmonizált, korán fehéredésnek indult drót hajával. Apámon a szülőföldről hozott sötét, szőrme usánka és egy vastag belül prémes kabát volt, aminek női változata anyámon tükröződött, szintén a hegyvidékről importálva. Úgy nézett ki a párosuk, mint két, a sűrű erdőben eltévedt prémvadászé, akik minden korábbi elejtett vad bőrét magukra húzták a biztonság kedvéért, egyrészt, hogy a hidegben meg ne fagyjanak, másrészt, ha végre kikeverednek, ebből az útvesztőből és visszaérnek a városba legyen mit eladniuk. Ez az öltözet éles ellentétben volt a peronon sorakozó, megannyi szövetkabáttal, amik alá pulóvert, mellényt, inget és trikót is kellett vennie az utazóknak, hogy ne fázzanak. A vastag harisnyák és a jégeralsók, az összes utazó vendég elengedhetetlen tartozékai voltak. Mindenki, aszerint öltözött, ahogyan ezek a ruhák elérhetőek, megvásárolhatóak voltak számukra az üzletekben, ritka volt, hogy valakin külföldről hozott egészen más stílusú kabátok, sapkák, kesztyűk és lábbelik legyenek, ahogy a szüleimen. A régi szabású, de tartós, belül sokszor báránygyapjúval bélelt, paraszt ködmönök és bekecsek, amik ezeknél a konfekció kabátoknál sokkal hasznosabbak lettek volna ezen a vidéken, már csak a nagyszülők ruhatáraiban voltak megtalálhatóak, de ők is csak odahaza merték, a ház körüli munkákhoz felvenni, ezeket a darabokat, amikről oly régen kijelentették, hogy ma már nem divatosak.

Szóval, ahogy sokaknak a tegnap késő esti járatnál már kiderült, az új mozdonnyal először vonatozván, a „Szergej” típusú vagonvontatókba talán éppen e közös sztyeppei tradíciók miatt, nem terveztek fűtést. Azonban az is lehetséges, a szocialista mérnökök úgy gondolkodtak, a szovjet utazóközönség vodka nélkül a zsebében, sose száll fel semmilyen gép hajtotta mozgó járműre így, ha isznak egypár kortyot, akkor már melegük lenne, így feleslegesen pazarolnák el, akár a fát, akár a szenet fűtésre. Aztán meg a belső meleg előállítására minden szocialista nemzetnek megvan a maga, erre a célra megfelelő saját itala, ami nélkül sose vágnak neki a világnak, nekünk például itt a pálinka. Nagyon okosan tudták, hogy a pazarlással szemben, bizony az erőforrásokkal gazdálkodni kell. Azonban az újdonság, e mozdonyban megtestesülő varázsát eddig nem ismerők között, a pálinka, mint nélkülözhetetlen utazási kiegészítő, mégiscsak elvétve bújt meg itt-ott a kabát vagy szivarzsebekben, esetleg táskákban. Nem beszélve arról, hogy ez a nagyon is megfontolt logika, valahogy nem terjedt ki a terhes nőkre. Hiszen a vonattal utazó terhes nőket csak nem tehetik ki annak, hogy a jövő emberéből már most, egy-két vonatút alatt iszákost faragjanak.

Amint a kanyarból előtűnt Szergejünk piros testéből kivilágító nagy, sárga orra, már mindenki előre dörzsölte a kezét, hogy valamennyire tompítsa a felszálláskor elkerülhetetlen hideg vas érintését. Minden helyi lakos, óriási döbbenetére, azonban nem elölről, hanem valahonnan egészen hátulról, a vagonok mögül vastag, sötét füst szállt fel. Mi mégiscsak jobban fázhatunk, mint más nációk, akik a tajgák mélyéről indultak neki a világnak, mert a magyar bölcsek egész éjjel étlen, szomjan dolgozva, kalapálva, fémet hajlítva, egy széntüzelésű gőzfejlesztő kazánkocsit ragasztottak a vonat végére. Azonban az is lehet, bevett szokás szerint e familiáris világban, így kívántak egy-két új munkakört létrehozni, kevésbé rátermett ismerőseiknek. Ahol van kazánkocsi, ott bizony fűtőnek is lennie kell, aki a szenet lapátolja a tűzre, hogy az ki ne aludjon. Így a vastag füstöt, az új munkájának megörülő, magát rögtön vigyázba vágó – azt se bánva, hogy a komája, hajnal négykor ugratta ki emiatt az ágyból – s a most lankadatlanul lapátoló, innen a három és feledik faluból származó, krumplifejű Tisza Pistának köszönhették mindazok, akik ma reggel ezzel a korai vonattal indultak neki a városnak. Az új vasúti dolgozó nagyon komolyan vette a feladatát és szinte vég nélkül lapátolta a szenet a tűztérbe, mindaddig amíg a tűzlángok ki nem csaptak belőle.

Eközben, a lelkes munkatársnak hála, ahogy távolodtak otthonuktól az utazók, úgy lett egyre és egyre melegebb a vagonokban. Már a felszállás után, mielőtt leültek volna, mindenki a kalaptartókra helyezte a szatyrát, táskáját, amikre először a sapkák, kesztyűk, sálak kerültek rá, majd a leülést követően szinte azonnal, a kabátok is. Anyám ezüst rókája is ott csücsült a feje felett, a bőröndről pásztázva szemeinek hűlt helyével, amit az örökkévalóságba függesztett, ahogyan a levegő az emberek körül egyre lassabban vibrálni kezd. Anyám kucsmájából, ekkorra már kispárna lett, amire ráülve, negyvenötfokos szögben hátra dőlve próbált minél több levegőt belélegezni. Mire a harmadik megállóig értek, ha lett volna valakinél véletlenül egy szobahőmérő, közel 30 fokot is mérhetett volna. A hő, ebben az egyenletesen növekvő tempóban, lassan az egész szerelvényt szaunává változtatta. Az északi ember nem szereti a hőséget, mert nincs hozzá szokva, de a tüzelést magát szereti, imádja nézni, ahogy a lángok kettéharapják a vastag kugli fákat vagy ahogyan összemorzsolják nyelveik alatt a szenet. Az utazók, akik e látványban nem részesülhettek, ezért egyre nehezebben viselték el az óriási hőséget, egy vékony dongájú fiatalember minden szemérmét félretéve, már gatyában és trikóban ült az óriási ruhahalmon, ami pulóverből, ingből, pólóból, jó vastag, béléses nadrágból, meg jégeralsóból állt. A fiatalember elég sovány volt ahhoz, a trikója meg elég passzentos, legalább két számmal kisebb, – már vagy három szezonnal ezelőtt kinőhette azt, de az anyag még mindig jól tartotta magát, emiatt igazán felesleges lett volna lecserélni – hogy a bordáit is meg lehessen számlálni, sőt azt megfigyelni, hogy vajon a köldöke kifelé nőtt-e vagy mélyen besüppedt a hasfalba. Azok a diákok, akik éppen biológia dolgozatra készültek, áldhatták a fiatalembert, mert most már sokkal jobban értették az emberi test felépítésének árnyalatait. Hála a vasúti társaság igazán utasbarát hozzáállásának, a ruhadarabokból, amiket kézre lehetett fogni, hirtelen legyezők lettek, apám a zakója teljes terjedelmével próbálta hűteni az egyre többet pihegő anyámat. Az ablakokat ugyanis csak a megállókban merték lehúzni, hogy kicsit levegőhöz jussanak, egyébként a hideg menetszél olyan erővel vágódott be az utastérbe, hogy a szinte félmeztelen emberek bőrét, mintha ezernyi tőrrel szurkálnák, egészen olyan érzés volt.

A nagy hőség miatt, a hivatalos, állami alkalmazásban lévő dolgozók, mint a katonatisztek, rendőrök vagy a kalauz, szenvedtek csak igazán, hisz számukra elképzelhetetlen volt, hogy az egyenruháktól, amik alá, a téli időjárásra való tekintettel erősen aláöltöztek megszabaduljanak. Egy-egy szigorú katonatiszt még a tányérsapkáját és a bőrkesztyűjét sem volt hajlandó levenni, az ádáz körülmények ellenére sem. A sapkájuk alól, gyors köröket téve mindkét oldalon, először a szív felől a bal, majd utána a jobb fül körül keringve, ezeken a pontokon lendületet véve, az orrnyergen hajtva végre síugró gyakorlatokat, vidám patakocskákként tört előre az izzadság. Az egyenruhások, úgy dunsztolódtak, mint amikor a befőttesüvegeket forrázzák ki a téli tartósításhoz. Búsan előre dőlve, egyre nagyobb kiterjedésű sós tavakat hoztak létre maguk előtt, amelyeknél jó volt vigyázni, hogy véletlenül el ne csússzon rajtuk valaki. Egy-egy megállónál, amikor lehúzták az ablakokat, olyan párába burkolóztak hirtelen, olyan gőzfelhő keletkezett köröttük az izzadságból, hogy látni sem lehetett őket, a rejtőzködés nagymestereiként, bárkit nyugodtan megfigyelhettek, aztán amikor indulásnál felhúzták a vastag üvegtáblákat, hirtelen előbukkantak a ködből, úgy ahogyan a váratlan és átütő lovasrohamokat képzeli el az ember, vagy a kalandozó magyarok lesből támadását, tényleg egészen olyan volt a karhatalmisták megjelenése.

Azonban ekkor az emberek figyelme egyetlen irányba fordult, az anyám hasán át ugyanis látni lehetett, ahogy megmozdul benne a gyerek és ahogyan a talpa végig hullámzik belül a hasfalon, s ő ösztönösen és iszonyatos erővel belemarkol a mellette ülő karjába, még kicsit a körmeit is belemélyesztve, a szemhéjait lehunyva. Mindannyian részvéttel nézték, amint átszalad rajta csecsemő talpakon futva valami erős fájdalom, miközben a gömbölyű hasán fura táncot lejtettek a verejtékpatakjai, olyan változatos ábrákat rajzolva a jáspis színű kombinéra, mintha valami Jackson Pollock-kollekcióból vásárolta volna. A kalauz kínjában, már legalább száznegyvennegyedszer mondta el, egyre hangosabban: „Jussak csak hátra a végállomáson, úgy kilyukasztom a Tisza Pista mindkét fülét, hogy krumplis szatyor lesz belőle.”

A város pályaudvarán várakozók, mint valami csodás mitológiai lényt úgy nézték az új mozdony vontatta szerelvényt. A fagyos hidegben végre sűrű pelyhekben hullott a hó. A fehér bolyhok, sűrű, tömött sorokban egyenletes ferde átlókban ömlöttek a földre, amit az új mozdony faltörőkosként szakított át. Az élénk piros, nagy sárga orrú M62-es önmagában is ritka látvány volt, hisz még csak egy napja közlekedett ezen a vonalon, azonban ahogy befutott a dízelmozdony, hozzá kapcsolva a hetedik vagon után, a vastag, fekete füstöt, megannyi tüzes szikrával pöfögő, kéményes fűtőházat, előtte sorakozva a fehér, vastag párától, átláthatatlan ablakú szerelvényekkel, az egész olybá tűnt, mintha valahonnan a túlvilágról robogtak volna be. A megállás után ez a hatás csak fokozódott, hiszen szinte egyszerre, ahogyan egy sárkány tüzet okád, valamennyi ablakot és ajtót hatalmas csattanásokkal tárták ki a sarkukig. Ugyanabban a pillanatban, a kocsik minden pontjáról dőlt a gőz a peronra, hosszú percekre láthatatlanná téve minden kíváncsi szem elől, hogy mi is történik valójában. Először mindenféle egyenruhás férfi rohant ki a kopott zöldes fémgyomrokból, átrohanva a peronokon, túl az államáson egészen a közútig, miközben a kezükben hatalmas árnyékként lengtek a kabátjaik, amik ráfeküdtek az aláhullámzó hótengerre. A gomolygó felhőkből lecsapó angyaloknak tűntek, a nagy, széles szárnyaikkal. Az első kirohanás után jó félórába telt, míg az utasoknak sikerült összeszedniük magukat, felöltözni, minden ruhadarabot megfelelő sorrendben és módon magukra ölteni, hogy amint elindulnak a dolgukra, újból ugyanazok, a vastagon öltözött figurák lehessenek, akik ma korán reggel útra keltek.

Mindazok, akik végre elhagyták ezt az izzó utazó kemencét, olyan könnyűnek érezték a lépéseiket, a város utcáin való haladást, amit a téli hidegben kellett megtenniük, legyen az hosszabb vagy rövidebb út, mint még soha az életben. Anyám és apám is szinte lebegve ért el a kórház komor, négyszögletes, betonépületéig, feledve a reggeli gyaloglás minden nehézségét. Itt, ahogy beléptek a betonpanelek határolta térbe, szinte azonnal a kórház szigorú rendjébe ütköztek, ami nem sok választást engedett az apukáknak. A betegfelvételen leadták a kismamákat, a csomagjaikkal együtt, akiket miután bő, fehér hálóruhákba öltöztettek még láttak eltűnni a távolban csillogó kristályos üvegajtó mögött. A tébláboló apukák pedig csak bámultak a távoli, hatalmas ajtóra, amelyik elnyelte az áldott állapotban lévő párjaikat. S az apák tudták, hogyha letelik a megfelelő, az anyák vajúdására kiszabott idő, akkor ugyanitt már egy pólyás gyerekkel a karjukon látják majd felbukkanni őket, saját utcai öltözeteikben áthaladva ugyanazon az ajtón, ahol beléptek. A be és kilépés két pillanata között az apáknak egyetlen alkalmuk volt arra, a gyermek megszületése után, hogy egy félreeső szűk folyosón bemenjenek a szülészetre, ahol egy üvegablakon keresztül majd megnézhetik az újdonsült anyukákat és a gyermeküket. Míg az atyák visszatérhettek, addig a tolófájást gyakorló anyáknak, az egymást bátorító közösségükben kellett, némely máig ható értelmetlen szabálynak megfelelniük, mint a hajnali ébresztés vagy a korai reggeli, és a vizitekre való nagyon hosszú, unalmas várakozás. E rendben a szülés pillanata mindig váratlan és kiszámíthatatlan eseményként bukkant fel, ezzel felborítva a kórházi élet napi ritmusát. Na de a szülés után, pontosan ezért a rendbontásért cserébe, a csecsemőket is rendkívül gyorsan, a háromóránkénti szigorú szoptatással igyekeztek az élet rendjére szoktatni, arra a rendre, amit a születésükkel már amúgy is jócskán megzavartak.

Apám dilemmája, miután becsapódtak a vastag ajtószárnyak egyre csak fokozódott, hogyan utazzon most haza, mert még egyszer ő bizony nem kívánja megtenni ezt az izzasztó utat visszafelé. Aztán ha valahogy most hazamegy, hogyan jöjjön majd vissza látni az elsőszülöttet? Egyáltalán hogyan fogja megtudni, hogy a gyerek valóban megszületett? Lehet-e táviratozni a kórházból? Aztán hogyan viszi majd haza őket? Kénytelen lesz valami járművet szerezni, valakit megkérni a csecsemő szállítására, aki valamilyen rendelkezésére álló, céges autóval egy ilyen fekete fuvart bevállal. Nem is olyan régen, amikor még otthon szült mindenki nem kellett az utazással oda-vissza ennyit törődni, bajlódni. Amint megszületett a gyerek rögtön ott volt kéznél, ma meg már komoly logisztika kell, hogy a városban született csecsemőt hazavigyék a faluba. Ajjaj mennyi megválaszolatlan kérdés ez, de a nehéz döntések meghozatalához a legjobb hely mindig is a kocsma. Ezután a reggeli, perzselő zötykölődés után a legnagyobb hideg ellenére is biztosan jól fog esni egy hűvös söröcske. Azonban a sör elé, mellé, mögé kell valami erősebb kísérő, hát ezt mindenki tudja. Így a hólepte járdákon, ahol megannyi ember lépése rajzolta ki az utat, a városiszéli kórháztól a centrum felé, apám usánkás alakja szembe fordulva a folyó felől érkező széllel, dacolva a természettel, felkerekedett, hogy megtalálja a helyet, ahol ezeket a döntéseket meg lehet hozni.

Ezek a filozofikus helyek, nagyon könnyen felismerhetőek és megtalálhatóak voltak ezekben az időkben, ott voltak mindenfelé, ahol a kétoldalt kihajtott fehér faajtótáblák nekidőltek a falnak, közrefogva az üvegezett, belülről vitrázsfüggönnyel díszített üvegajtókat. Minden ajtónyitáskor kiáradt belőlük az utcára az a jellegzetes kocsmaszag, ami az olcsó dohányfüst, pálinka, sör, izzadtság és kávé keverékéből állt össze, amolyan esszenciájaként a férfisorsnak, amiben ezek a nehézszagok hátráltatják az előrehaladását, valami fényesebb, illatosabb terek felé. Belépve az örökké homályos söntésbe ez a szag azonnal átjárja az ideérkezőt, hogy minden teketória nélkül a közösség részévé válhasson, egy lehessen közülük az egyenlőség társadalmában. A kövezet járólapjai, a fekete-fehér négyzetek igazán jól illettek e gondolkodó férfiakhoz, akik ide betérve az élet nagy sakkjátszmájának gyalogjaiként tették, amit tenni kell. Rendeltek rendületlenül, mindaddig még szilárd talajt éreztek a lábuk alatt, de amint a lélek és a test végre könnyűvé vált, hát elindultak valamerre, úgy, hogy már semmilyen iránnyal sem a felllel, sem a level, sem a balrával vagy a jobbrával nem voltak tisztában. Olyanokká váltak, mint a mirákulomok és mindenki tudta ez a legjobb létállapot a legnehezebb kérdések megválaszolására. Apám, amikor másnap reggel odahaza a konyhadíványon felébredt, már nem emlékezett rá, hogyan is került haza, az emlékfoszlányok között néha hallott távoli hangokat, „ne hagyd el magad öregem„, „kurva nehéz ez a kabát rajtad„, amit nem is tudja, kik mondhattak, mert a kocsmába belépve még senkit sem ismert, de a nagy testvériség szelleme ezekben a különleges terekben gyorsan összekovácsolja a bölcseket. Amint magához tért a torkában érezte, hogy úgy kiszáradt a teste, mint a lepke, a tüdején, a nyelőcsövén végig ott érezte annak a hímporát, de a vizet ennek ellenére sem kívánta meg, mert a válaszok végre megszülettek benne.

Ebben az időben, közvetlenül karácsony előtt, a váratlan események sora és ahogy azok ok-okozati láncot alkottak, teljesen elmosódott apám előtt, így később már arra sem emlékezett, hogyan kapott hírt arról, hogy fia született, akit illenék megnéznie. No bizony arra a tüzes szekérre, amit az M62-es vontat ő bizony fel nem ül még egyszer, de akkor ebben a fagyos, szeles hidegben, hogyan jut el a kórházig? A válaszért odafordult hát az éppen mellette álló barátjához Tornyi Csabához, aki a mutatóujján egy slusszkulcsot pörgetett önfeledten. „Ide figyelj Csaba!” „No mivan, mi kéne, ha vóna?” „Neked van ez a motorkerékpárod.” „Motorkerékpár? A Pannónia 10H-mre gondolsz. Az valóságos sárga vasparipa!” „Elvinnél e vele a kórházba Gyarmatra, mert tegnap nekem ott fiam született!” „A fakó lovam egy feltétellel a rendelkezésedre áll.” „Mit szeretnél, ha vezetsz te nem ihatsz.” „Nem is kell nekem az ital, hanem van e már neve a fiadnak?” „Nálunk már emberemlékezet óta az elsőszülött mindig József lett, így hívták az apámat, a nagyapámat, annak az apját, meg engem is, szóval a gyerek is Jóska lesz.” „Akkor bizony gyalog kell menned, mert én csak úgy viszlek el, ha az én keresztnevemet, a Csabát kapja.” „Mit akarsz te azzal, miért kapná a fiam a te nevedet?” „Úgy érzem, nem tudom megmondani neked honnan ez a sejtelem, de te is tudod, különös időket élünk, még álmodtam is vele, hogy nekem nem lesz gyerekem, így a keresztnevem kell továbbadnom valakinek.” „Hát add oda a kutyádnak, ne az én fiamnak.” „Nem úgy van az, mert az volt az álmomban, hogy ha majd egy fekete göndör, ördögszerű alak kér tőlem valamit, azt csak akkor teljesítsem, ha az elsőszülöttjének az én keresztnevem adja. Te meg olyan ördögszerű ember vagy ezzel a fekete göndör hajjal, mondjuk egy fokkal szebb vagy az ördögnél, csak azért lettél férfi.” „Hát elmenjél te a búsba, van szíved ilyet kérni tőlem.” „Mivel álom vót, szerintem a gyereknek jót teszel vele, ha megtöröd végre a Jóska–láncot és neki valami más neve lesz, melyikőtöknek volt igazán jó sora a sok József közül.” „A nagyapám látta Lenint, azt mondta olyan kis ember volt, de nagy hanggal.” „Á az nem szerencse az egy élő halott, ott van az üvegkoporsóban bebalzsamozva. Gondolkodj okosan, legyél bölcsebb, a Pannónia 10H paripám elvisz a kórházba, hogy megnézd a fiad, csak az anyakönyvbe az én keresztnevem írasd cserébe.” „Hát mit tudjak csinálni, muszáj menni, mert csak megszületett az a fiú, jó volna látni.” „Na látod, ezt okosan megbeszéltük. Tőlem mehetünk is, a motorkerékpárom ott áll az épület előtt, nemrég tankoltam tele.” „Na azé várjál már egy kicsit, rohadt hideg van odakint, meg a szél is kegyetlenül fúj, én meg ha átkarollak a motoron, neked jó lesz, mert melegítelek, de nekem meg befagy a seggem lyuka. Előbb bedobnék vagy két felest, hogy melegen tartson, aztán induljunk csak neki a dermesztő pusztaságnak.” „Jól van Józsikám igyál meg valamit, én se akarom, hogy befagyjon a segged!”