1850 áprilisában a Nemzeti Színház színpadán felcsendült egy ismerős dallam. A közönségnek aligha okozhatott nehézséget felismerni, hiszen alig két évvel korábban még önkéntesek ezrei énekelték, amikor Kossuth Lajos hívására fegyvert fogtak a magyar szabadságért. A dallam azonban ekkor már nemcsak Kossuthról és a közelmúlt történelmi eseményeiről szólt. A Földönfutó című népszínműben az „Elmegyek már, édes rózsám” szöveggel együtt hangzott el, amelyben sem a hadseregről, sem a szabadságharcról, sem a levert forradalom emigrációba kényszerült vezetőjéről nem esett szó. ^[5]

A színpadon tehát látszólag egészen más dal szólt, mint amelyet a nézők ismertek, mégis mindenki megérthette, mire is emlékeztet valójában. Kossuth nevét sem kellett kimondani ahhoz, hogy szelleme jelen legyen.

Ez a különös történet a politikai költészet egyik legfontosabb tulajdonságára világít rá. Egy vers vagy dal jelentése nem ér véget ott, ahol a leírt szöveg utolsó sora befejeződik. Bizonyos történelmi események ugyanis olyan erősen kapcsolódnak hozzá, hogy az emlékezet később már ezeket az eseményeket is előhívja, valahányszor megszólal egy-egy dallam vagy szöveg. Idővel elegendő lehet néhány hang, egyetlen sor vagy egy ismerős ritmus ahhoz, hogy ne csupán a szöveget értsük meg, hanem mindazt felidézzük vele, amit mások korábban ugyanazokkal a szavakkal elérni kívántak, ahogy a szavakat a valóságban tettekre kívánták váltani.

A kérdés inkább az, miként történhet meg, hogy egy költemény, amely eredetileg egyetlen történelmi pillanatban született, újabb és újabb korszakok embereit képes megszólítani, és közben olyan jelentésekkel telítődik, amelyekről a szerzője még csak nem is tudhatott.

Petőfi Sándor két verse, a Nemzeti dal és a Föltámadott a tenger, valamint a szerzőjét és pontos keletkezési idejét tekintve bizonytalanabb eredetű Kossuth Lajos azt üzente története különösen alkalmas ennek a folyamatnak a megértésére. Mindhárom az 1848–49-es forradalmi világból származik, mégis egészen más retorikai eszközökkel képes közösséget teremteni.

Retorika, ami nem áll meg a szövegnél

A Nemzeti dal felszólít, a Föltámadott a tenger láthatóvá teszi a tömeget, a Kossuth-nóta pedig a cselekvésre való készséget változtatja közös énekké. Egyik sem egyszerűen elbeszéli a szabadság gondolatát: mindhárom olyan beszédhelyzetet teremt, amelyben a hallgatónak is szerepet szán.

Petőfi 1848. március 15-én nem egy történelmi eseményről írt verset adott elő, hanem olyat, amellyel maga is részt vett az események alakításában. A Nemzeti dal ott hangzott el a Pilvaxban, az egyetemi ifjúság előtt és a Landerer nyomdánál, ahol a tizenkét ponttal együtt, cenzori engedély nélkül kinyomtatták. ^{[1, 3]} A vers és a politikai követelések szinte ugyanazon mozdulattal kerültek az emberek kezébe, s ettől a pillanattól kezdve egyikük sem csupán irodalmi vagy politikai dokumentumként létezett.

A vers retorikai felépítése pontosan megfelelt annak a szerepnek, amelyet azon a napon betöltött. Az első sor megszólít és felszólít, a következő az idő sürgetését állítja a középpontba, majd egy kérdés következik, amely két, egymással összeegyeztethetetlen lehetőséget kínál. Szabadság vagy rabság. A döntés nem halasztható el, mert maga a pillanat követeli ki a választ.

A Nemzeti dal időkezelésében azonban van egy különös ellentmondás. A „most vagy soha” olyan történelmi pillanatot jelöl, amelynek éppen a megismételhetetlenség adja a súlyát. Egyetlen alkalom, amelyben dönteni kell, mert a következő már nem kínálja ugyanazt a lehetőséget. A vers mégis túlélte ezt a pillanatot, és minden újabb megszólalásával újra megteremtette a sürgető jelen időt. Minden újabb megszólalásnak más a „most”-ja. Ami 1848-ban egy meghatározott politikai helyzetre vonatkozott, később egészen más történelmi körülmények között követelhetett ismét azonnali választ. Az egyszerinek hirdetett történelmi pillanat a költői szöveg révén újra és újra létrehozható.

Petőfi azonban nem válaszolja meg ezt a kérdést a hallgatósága helyett. A refrénben az egyéni költői megszólalást közös eskü váltja fel, amelyet már mindenki a saját hangján mondhat ki.

Ebben rejlik a Nemzeti dal egyik legnagyobb retorikai ereje. A vers nem egyszerűen meggyőzni kívánja a hallgatót egy állítás igazságáról, hanem alkalmat teremt arra, hogy a hallgató maga tegyen nyilvános kijelentést. Az „esküszünk” kimondásával az ember már nem pusztán tanúja egy beszédnek: részesévé válik annak a közösségnek, amely a szavakban saját elhatározását ismeri fel.

A retorikában vannak olyan kijelentések, amelyek nem csupán leírnak valamit, hanem kimondásukkal cselekvést hajtanak végre. Az eskü ilyen beszédaktus. Valaki, aki megesküszik, nem egy korábban megtörtént eseményről számol be, hanem abban a pillanatban kötelezettséget vállal. A Nemzeti dal refrénje ezért nem egyszerű ismétlés, hanem olyan közös cselekedet, amelyet minden megszólalás alkalmával újra végre kell hajtani. ^[4]

A vers különös erejét tovább növelte az 1848. március 15-i események emlékezete. A nyomdában elkészült példányok, a szakadó esőben gyülekező tömeg, az egymást követő felolvasások és a politikai követelések elfogadása mind hozzátapadtak a szöveghez. A költemény ezután már nem ugyanazt jelentette azoknak, akik részt vettek a forradalomban, mint amit pusztán a leírt sorok alapján jelenthetett volna. Az emberi emlékezet ugyanis nem választja külön a kimondott szavakat attól a helytől, azoktól az arcoktól és attól a történelmi pillanattól, amelyben először sajátjaként mondta ki őket. A vers tömeghatása magából az összegyűlt tömegből is eredt.

Petőfi másik költeménye, a Föltámadott a tenger néhány nappal később, március 27. és 30. között született. ^[2] Ebben már nem a döntés előtt álló közösség jelenik meg, hanem maga a mozgásba lendült nép. A vers első sorai a tengert állítják elénk, amelynek hullámai nem ismernek határokat, erejét a szárazföld fölé emelkedő ég és a mélybe süllyedő hajók képe teszi érzékelhetővé.

A költemény tulajdonképpen megfordítja a hagyományos hatalmi viszonyokat. A hajó felül van, a víz alul, ahogyan a társadalomban is meghatározható, ki áll a másik fölött, mégis a víz az, amely nélkül a hajó nem létezhet, és amely végül el is pusztíthatja. Petőfi itt a politikai gondolatot nem követelések sorával, hanem egy olyan természeti kép segítségével fejezi ki, amelyben a társadalmi erőviszonyok egyszerre válnak láthatóvá és megfordíthatóvá.

A Nemzeti dal közönsége tehát az eskü által válhat közösséggé, a Föltámadott a tenger közönsége viszont magára ismerhet a hullámokban. Az első költemény választást követel, a második az összetartozás hatalmas erejét érzékelteti. Mindkettőben jelen van a cselekvés lehetősége, de másként: az egyik megszólítja a tömeget, a másik megmutatja neki saját magát.

A Kossuth-nóta ehhez képest mintha egészen egyszerű szöveg volna. A hadvezér üzenetet küld, fogyatkozik a regimentje, és amennyiben újra hív, mindenkinek indulnia kell. A dal retorikai fordulata azonban éppen abban rejlik, hogy a felhívás egy feltételes mondatban hangzik el. A cselekvésre még nem került sor, a közösség mégis előre kijelenti, hogy készen áll rá. Aki énekli, már a megérkező üzenet előtt vállalja az indulást.

A Nemzeti dal a közösség esküjét mondatja ki, a Kossuth-nóta pedig a közösség jövőbeli válaszát. Előbbiben az elhatározás születik meg a kimondott szavakban, utóbbiban a készség, hogy egy eljövendő pillanatban valaki valóban cselekedni fog. Így válhatott a Kossuth-nóta toborzódallá, majd a szabadságharc bukása után a veszteség és a remény emlékezetének egyik legfontosabb hordozójává. ^[5]

A három szöveg egymás mellé helyezve azonban egy további összefüggést is megmutat. Mindháromban jelen van valamilyen jövőre vonatkozó nyelvi szerkezet, amely túlmutat a megszületésük történelmi pillanatán. A Nemzeti dal utolsó versszaka már az unokákra bízza az egykori cselekedetek emlékezetét, vagyis a jelenben tett eskühöz előre elképzeli a későbbi nemzedékek ítéletét. A Föltámadott a tenger az égbe kívánja feljegyezni a nép hatalmának örök tanúságát, mintha maga a természeti kép is az esemény fennmaradásának biztosítéka lehetne. A Kossuth-nóta feltételes mondata pedig nyitva hagyja a következő üzenet lehetőségét, amelyre a közösségnek majd válaszolnia kell.

A forradalmi költemények tehát nem egyszerűen fennmaradnak a történelemben. Nyelvi szerkezetükben már eleve jelen van a későbbi megszólalás, a megismételhetőség és az emlékezés lehetősége. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy szerzőik előre láthatták volna a következő évszázadok történelmi eseményeit. Inkább arról van szó, hogy a szövegek nem zárják le teljesen saját történetüket: a megszólaló közösség, a későbbi tanúságtétel és az újabb cselekvés lehetőségét a következő nemzedékek számára is nyitva hagyják.

A dal története azonban a vereséggel nem ért véget, és az 1850-es színházi előadás csupán az egyik első bizonyítéka annak, milyen könnyen képes megváltoztatni a szöveg felszínét, miközben megőrzi a dallamhoz kapcsolódó korábbi jelentéseit.

A szövegek újbóli felbukkanása a történelemben

A kiegyezést követő évtizedekben a Kossuth-nóta dallama választási kortesdalokban is új életre kelt. Az 1848-as hagyományra hivatkozó politikai közösségek más követeléseket, új neveket és új politikai szándékokat illesztettek hozzá, miközben a dallam továbbra is a szabadságharc emlékezetét idézte fel. 1918. október 31-én pedig, az őszirózsás forradalom idején, amikor Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését ünnepelték, a tömeg a Kossuth-nótát már Károlyi nevével is énekelte. ^[6]

Ebben az átalakulásban szinte kézzelfoghatóvá válik a történelmi emlékezet működése. A dalnak már nincs szüksége arra, hogy minden alkalommal ugyanazokat a szavakat tartalmazza. Az emberek felismerik a dallamot, és vele együtt azt a történelmi hagyományt is, amelyet a dal megtestesít. Így a dallamhoz kapcsolódó felhívás is egyértelművé válik: a hazának szüksége van ránk. Az új politikai szereplők ezzel a felismeréssel dolgoznak: a régi esemény tekintélyét szeretnék összekapcsolni a saját jelenükkel.

Az emlékezet azonban nem pusztán megőrzi a múltat, hanem felhasználhatóvá is teszi, és ettől kezdve a forradalmi hagyomány már nem kizárólag azoké, akik annak eredeti követeléseivel azonosulnak. A szövegek, a dallamok és a jelképek más-más történelmi szereplők kezében más-más jelentést nyerhetnek.

1942. március 15-én a budapesti Petőfi-szobornál a Magyar Történelmi Emlékbizottság által előkészített háborúellenes tüntetés zajlott. A megemlékezésben különböző politikai irányzatok képviselői vettek részt, és az 1848-as forradalom emlékét a háborúval szembeni tiltakozás egyik közös nyelvévé tették. Nem arról volt tehát szó, hogy Petőfi költészete és az 1848-as hagyomány száz esztendőre eltűnt volna a közösségi cselekvésből. Éppen ellenkezőleg: az egymást követő nemzedékek továbbra is visszatértek hozzá, olykor azért, hogy saját követeléseiket az elődök szavaival fejezhessék ki, máskor pedig azért, mert a közvetlen megszólalás lehetősége korlátozott volt. ^[7]

Néhány évvel később, 1948-ban Rákosi Mátyás már a kommunista politikai átalakulás történelmi előzményeként mutatta be 1848-at, és arról beszélt, hogy az ő politikai közössége teljesíti be a forradalom céljait. Az 1848-as hagyomány ezzel ismét új jelentést kapott, immár a kialakuló diktatúra hivatalos történelmi önigazolásának részeként. ^[8]

A forradalmi szövegek és jelképek sorsában ekkor különös ellentmondás keletkezett. Az a hatalom, amely saját eredetét az egykori szabadságharc örökségéből kívánta levezetni, egyúttal meghatározta, milyen módon szabad erre az örökségre emlékezni. A forradalom a hivatalos beszédekben tovább élhetett, miközben a jelen politikai viszonyainak megkérdőjelezésére már nem szolgálhatott szabadon.

1956. Újraértelmezett szövegek

Az emlékezet és a hatalom közötti feszültség 1956. október 23-án ismét történelmi jelentőségűvé vált.

Az egyetemisták a budapesti Petőfi-szobornál gyülekeztek, ahol Sinkovits Imre a tömeg előtt verseket szavalt. A Nemzeti Filmintézet által feldolgozott felvételek és visszaemlékezések szerint elhangzott Batsányi János két költeménye, Petőfi Föltámadott a tenger című verse és a Kutyák dala, valamint A farkasok dala, továbbá Ady Felszállott a páva című költeménye is. A versmondás végén Sinkovits elszavalta a Nemzeti dalt, amelynek refrénjét az összegyűlt, több ezres tömeg vele együtt mondta. ^[9]

Aki az esküre emelt kezeket nézi az 1956-os fényképeken, könnyen megfeledkezhet arról, hogy a jelenetnek tulajdonképpen két szerzője van. Az egyik Petőfi, aki 1848-ban megírta a költeményt, a másik pedig maga a tömeg, amely száznyolc évvel később saját történelmi helyzetében értelmezte újra a szavakat. Ott és akkor új értelmet adtak a vers tömeghatásának.

A Nemzeti dal refrénjének többes száma ezen a ponton különös jelentőségre tesz szert. A versben megszólaló „mi” ugyanis nem azonosítható egyszer és mindenkorra egy meghatározott csoporttal. 1848-ban a forradalom résztvevői mondták ki, 1956-ban egy másik történelmi közösség tette magáévá, amelynek tagjai már egészen más tapasztalatokkal álltak a szobor előtt. Nem csupán a vers változtatta meg a megszólalók viszonyát egymáshoz, hanem a megszólalók is új jelentéssel töltötték meg a versben szereplő „mi” fogalmát. A közösségre utaló névmás ugyanaz maradt, de azok az emberek, akiknek a nevében elhangzott, és az a politikai helyzet, amelyre vonatkozott, megváltoztak.

A különbség nem csupán az, hogy a verset más emberek mondták. 1848-ban a költemény az akkor még megvalósítandó polgári és nemzeti szabadság követelései között szólalt meg, 1956-ban viszont egy olyan társadalom tagjai ismételték meg, amelynek hivatalos ideológiája már éppen ezeknek a történelmi eszméknek a beteljesítését hirdette. A refrén tehát ugyanaz maradt, de a kimondása újra szembefordult a fennálló politikai renddel.

A történelmi jelentés ettől válik különösen összetetté. Sinkovits versmondása nem pusztán felidézte az 1848-as forradalmat, hanem az új történelmi cselekvéshez kapcsolta annak emlékezetét. Azok, akik ott álltak a téren, már nem kizárólag Petőfi szavaira emlékeztek később, hanem arra is, ahogyan 1956-ban maguk mondták ki ezeket a szavakat.

Ugyanazon a napon a Bem téren a Kossuth-nótát is énekelték. Egy korabeli napló tanúsága szerint a tömeg különböző pontjain felváltva hangzott fel a Himnusz, a Szózat és a Kossuth-nóta, olykor egyszerre több ének is. Nem volt szükség egyetlen karmesterre, aki valamennyi résztvevőt irányította volna. A közös kulturális emlékezet elegendő volt ahhoz, hogy az emberek tudják, milyen dalhoz csatlakozhatnak. ^[10]

A három mű így ismét egymás mellé került, több mint száz évvel a megszületésük után. A Nemzeti dal esküje, a Föltámadott a tenger közösségi képe és a Kossuth-nóta cselekvésre készülő hangja 1956-ban ugyanannak a történelmi eseménysornak a részévé vált.

A forradalom leverése után a költemények egy újabb jelentésréteggel gazdagodtak. Ettől kezdve a Nemzeti dal nyilvános megszólaltatása nem csupán 1848-ra emlékeztethetett, hanem azokra is, akik 1956-ban mondták el, és akiknek a szabadságra tett esküjét a történelem nem teljesítette be. A szöveghez így már két különböző forradalom emlékezete kapcsolódott, amelyek egymás jelentését is módosították.

A forradalmi szövegek használata a közelmúltban

1989. március 15-én a budapesti ellenzéki demonstráció résztvevői ismét a Petőfi-szobortól indultak, majd a Magyar Televízió Szabadság téri székházához vonultak. Útközben Kossuth-nótákat énekeltek, a televízió előtt pedig Cserhalmi György felolvasta a független szervezetek tizenkét pontját. ^[11]

Szinte hihetetlen, milyen pontosan képes újraszerveződni egy történelmi esemény retorikai szerkezete. Az 1848-as forradalom tizenkét pontja és a szabad nyomtatás követelése több mint száznegyven évvel később a nyilvánosság új intézménye, a televízió előtt tért vissza. A követelések már egészen más politikai rendszerre vonatkoztak, mégis ugyanaz a forma tette őket könnyen felismerhetővé és közösen vállalhatóvá.

Egy forradalmi hagyomány tehát nem feltétlenül úgy marad életben, hogy minden részletét változatlanul őrizzük. Sokszor éppen az teszi újra használhatóvá, hogy a történelmi tapasztalatok új tartalmat képesek kapcsolni a régóta ismert formákhoz.

A történet azonban ezzel még korántsem ért véget.

2026. március 15-én, mindössze huszonnyolc nappal az országgyűlési választások előtt, Budapesten két nagyszabású politikai rendezvényt tartottak. A kormánypárti Békemenet a Kossuth térre érkezett, ahol az ünnepi műsor részeként a Nemzeti dal megzenésített változatát több ismert előadó közösen énekelte el. A Tisza Párt Nemzeti Menete ugyanazon a napon a Deák tértől a Hősök teréig vonult, és a Kodály köröndnél két színész két konflisból szavalta el a Föltámadott a tengert. ^{[12, 13]}

A Hősök terén aztán Nagy Ervin elszavalta a Nemzeti dalt, Magyar Péter pedig a Kossuth-nóta dallamára lépett a színpadra. ^[14]

Százhetvennyolc évvel az első pesti forradalom után tehát mindhárom mű ismét politikai tömegrendezvény része lett. A két nagy politikai közösség ugyanannak a történelmi hagyománynak más-más elemeit használta fel, sőt a Nemzeti dal mindkét oldalon elhangzott.

Ebben rejlik talán az egész történet legkülönösebb fordulata.

Az 1848-ban megszületett szövegeknek ugyanis nincs olyan tulajdonságuk, amely megakadályozhatná, hogy egymással szemben álló politikai közösségek ugyanazt az örökséget magukénak vallják. A vers megszólaltatásával a jelenben cselekvő ember mintegy belép egy régebbi történelmi szerepbe, és annak tekintélyéből részesedést kíván. A hallgató számára pedig a korábbi forradalmak emléke, az ismert dallamok és szavak érzelmi ereje a jelen eseményeit is jelentősebbnek mutathatja.

A két rendezvényen elhangzó Nemzeti dal különösen élesen mutatja meg ennek a retorikai helyzetnek az ellentmondását. Ugyanazt az esküt két egymással szemben álló politikai közösség is a sajátjának tekinthette, miközben a szabadság és a nemzeti érdek fogalmához eltérő politikai elképzeléseket kapcsoltak. A szöveg önmagában nem dönthette el ezt a vitát, hiszen az „esküszünk” többes számában nincs megnevezve, hogy a későbbi korokban pontosan kik tartozhatnak a megszólaló közösséghez, és milyen politikai cselekedetekkel teljesíthetik az esküben vállaltakat. A megszólaló tehát nem egyszerűen átveszi a vers történelmi jelentését, hanem a saját közösségének nevében újra meghatározza, kiket ért a versben szereplő „mi” alatt. Amikor pedig két különböző politikai közösség egyszerre teszi ezt, láthatóvá válik, hogy a nemzeti hagyomány közös birtoklása még nem jelenti annak közös értelmezését.

A retorikai hatás így egyre újabb rétegekkel gazdagodik. Aki 2026-ban meghallotta a Nemzeti dalt, nem pusztán az 1848-ban leírt sorokat hallhatta benne, hanem már az iskolában megtanult, az ünnepségeken számtalanszor hallott verset is, valamint az 1956-os történelmi felvételek emlékét, a rendszerváltás ünnepeit és talán saját életének korábbi politikai vagy személyes tapasztalatait is. Ugyanazok a szavak más és más emlékeket hozhattak elő attól függően, ki hallgatta őket.

A közös kulturális emlékezet ezért egyszerre összekapcsol és elválaszt. Az azonos történelmi jelképek lehetővé teszik, hogy különböző politikai közösségek ugyanannak a nemzeti történetnek a folytatóiként mutassák be magukat, ugyanakkor az értelmezésük körüli vita azt is láthatóvá teszi, hogy magáról a történelemről sincs mindig közös elképzelésünk.

A történelem újra és újra megszólaltatja a régi verseket, a versek azonban minden megszólalással újraalkotják annak a közösségnek a képét, amely a sajátjának vallja őket. Ez a folyamat kétirányú. A múlt eseményeinek emlékezete erőt ad a jelen megszólalóinak, akik cserébe saját történelmi tapasztalataikkal gazdagítják vagy módosítják a költemények jelentését. A versek így már nem kizárólag arról beszélnek, ami egykor megtörtént, hanem arról is, hogy az egymást követő nemzedékek miként értették meg és használták fel ugyanazt az örökséget.

A vers itt már nem csupán mozgósító eszköz, hanem a történelmi legitimitásért folytatott küzdelem egyik terepe.

A 2026. április 12-i országgyűlési választás előestéjén, április 11-én Debrecenben Magyar Péter a Nemzeti dal első versszakával és refrénjével zárta kampánybeszédét. ^[15] Az a költemény, amelyet Petőfi a forradalom előtt két nappal írt, és amely március 15-én maga is a forradalmi cselekvés részévé vált, ezúttal egy választás előtti utolsó politikai megszólalásba épült be.

A történelmi helyzetek közötti különbséget természetesen nem lehet eltüntetni. A forradalomban az utcára lépők és a demokratikus választásokon szavazók cselekvési lehetőségei, kockázatai és politikai körülményei alapvetően eltérnek egymástól. A retorika azonban éppen azért képes különböző történelmi helyzeteket összekapcsolni, mert nem az események azonosságát teremti meg, hanem az érzékelt döntéshelyzetek között létesít kapcsolatot.

A Nemzeti dal eredeti kérdése, a szabadság és a rabság közötti választás, minden új megszólaláskor egy konkrét jelenbeli döntéshez kapcsolódik. Éppen ettől képes olyan erős érzelmi hatást kiváltani, ugyanakkor ettől válik különösen fontossá annak mérlegelése is, hogy az adott politikai helyzetben valóban ugyanazt jelentik-e a költemény szavai, mint amire a megszólaló hivatkozik.

A történelmi tekintélyt ugyanis fel lehet idézni, de örökölni nem lehet automatikusan.

A szövegek helye a drámában

Amikor a Nem maradunk csendben című drámámat írtam, ez a kérdés elsősorban nem a történelmi szövegek politikai felhasználásaként merült fel bennem, hanem színházi problémaként. Hogyan lehet öt fiú történetén keresztül megjeleníteni azt a pillanatot, amikor a közösség már nem pusztán együtt áll a színpadon, hanem közösen vállal valamit, aminek mindannyiuk számára következménye lesz?

A harmadik felvonásban a Nemzeti dal versszakait felváltva mondják el. A megszólaló fiú a refrén előtt hátradől, társai elkapják, felemelik, majd talpra állítják. A szavalat így minden alkalommal tényleges bizalmi helyzetté válik: aki beszél, a saját testét bízza a többiekre, miközben azoknak, akik az esküt vele együtt mondják, valóban meg is kell tartaniuk.

A Kossuth-nóta közös éneklésekor az öt fiú már egyetlen közösséget alkot, a zászló körül egymáshoz kapcsolódva. A Föltámadott a tenger alatt pedig a színpadon a nép tengere nem láthatatlan statiszták sokaságából, hanem az öt fiú összekapcsolódó mozdulataiból születik meg. A vers képe így nem illusztrációként kerül a színpadra, hanem mozgásként jön létre, mintha a szavakban felidézett történelmi erő a szereplők testén keresztül válna érzékelhetővé.

Az öt fiú nem egyszerűen a tömeg képviseletében szaval: a színpadi mozgásban ténylegesen létrehozza azt a közösséget, amelyre a versek szavai hivatkoznak. A Nemzeti dal refrénjének többes száma itt már nem pusztán nyelvtani forma, mert a kimondott eskühöz fizikai cselekvés társul. A fiúk egymásra utaltsága teszi láthatóvá, hogy az egyéni megszólalás csak a többiek részvételével válhat közösségi tetté. Ugyanez történik a Föltámadott a tenger hullámzó mozdulataiban is: a nép erejét egyetlen szereplő sem tudná önmagában megjeleníteni, az csak az összekapcsolódó testek mozgásában születhet meg. A színpadon így a költemények retorikai működése nem egyszerűen hallható, hanem az emberi testek viszonyában is érzékelhetővé válik. ^[16]

A színház ebben a pillanatban ugyanazt teszi a költeményekkel, amit a történelem tett velük újra és újra: egy korábban megszületett szöveget új közösségnek ad át, amely a saját jelenében kénytelen értelmezni és megélni annak jelentését.

Miközben e három mű történetét végigkövettem, egyre inkább úgy éreztem, hogy a politikai költészet hatása körül valamit általában fordítva gondolunk el. Úgy tekintünk ezekre a versekre, mintha a múltból érkeznének hozzánk, és tekintélyükkel igazolnák a jelenbeli cselekedeteinket. Mintha egy forradalmi vers puszta megszólaltatása képes volna bizonyítani, hogy a beszélő ugyanannak a szabadságnak az oldalán áll, mint azok, akik egykor először mondták ki.

Csakhogy a vers sohasem tudhatja, ki mondja.

Petőfi nem ismerhette azokat, akik 1956-ban esküre emelték a kezüket, Sinkovits Imre nem láthatta előre azokat a politikai rendezvényeket, amelyeken hetven évvel később ugyanazok a sorok hangzanak majd el, és a Kossuth-nóta is olyan történelmi szereplők neveit fogadta magába, akiknek az eredeti dal megszületésekor még semmi közük sem volt a magyar politikai élethez.

A költemények nem választják ki a saját előadóikat. A megszólalók választják ki őket, újra és újra.

A Nemzeti dal esküje éppen ezért minden alkalommal új személyes és közösségi felelősséget teremt. Aki kimondja, nem csupán Petőfi szavait ismétli meg, hanem saját nevében vállal valamit, amit a költő tekintélye önmagában nem igazolhat. A történelmi emlékezet képes rendkívüli erőt adni egy megszólalásnak, ám a kimondott szavak erkölcsi súlyát végül mindig azoknak a tettei határozzák meg, akik a szavakat magukénak vallják.

Így aztán az 1848-as vers története 1956-ban és 2026-ban sem pusztán folytatódott, hanem minden alkalommal újra kezdődött. A szabadságról szóló költemény múltja gazdagabbá vált, de a refrénben kimondott ígéretet egyik korábbi nemzedék sem teljesíthette a következők helyett.

Talán éppen ez a három mű legkülönösebb közös tulajdonsága: miközben évszázadok emlékezetét képesek megszólaltatni, minden új történelmi helyzetben egyetlen kérdésre várják a választ.

Ki vállalja ma azt, amit az elődei egykor kimondtak?

Mert a verset örökölhetjük, a benne tett esküt azonban nem. Azt mindenkinek a saját nevében kell aláírnia.

C. M. Thoth