AMIT A SZERZŐK NEM ÍRTAK MEG · I. NOVELLA
A befejezetlen írói életrajz
/Stefan Zweig Balzac-könyve/
„Siváran fölmered és Londonra vet nagy árny-karéjt.”
Amikor a postás csöngetett a kislakás ajtaján, mindig összerezzentem. Az emigrációban, még egy elismert tudós élete sem lehet boldog. Sőt állandóan ki van téve a hivatalok zaklatásának. Az évtizedek alatt felépített tudás, sem kímélt meg attól, hogy a náci Németországból menekülve, ne kerüljek internáló táborba itt Nagy-Brittaniában. Természetesen azokkal a táborokkal szemben, ami odahaza várt volna rám, amit alig éltek túl egypáran, még ez is maga volt a paradicsom. Azonban hiába tudtam, hogy ez a sokkal kisebbik rossz, a véleményformáló értelmiségiek kellemes polgári élete után, minden egyéb kényelmetlenség megrázó. Minden kellemetlen és taszító, ami megfoszt a szellemi tevékenységtől, s a kényelemtől, ami ehhez a munkához hozzátartozott. Amikor arra tettem fel az életem, hogy filozófiával és művészetekkel foglalkozzam, tudtam nagyon keveseknek adatik meg az a nyugalmas élet, amiben az olvasásé és az írásé a főszerep. S annál boldogabb nem is lehettem, mint amikor az 1922-es filozófiai doktorátusom után nekem végre sikerült elérnem, ezt a magam elé tűzött, boldog életként megjelölt célt. Bár egy fiatalember sikerében mindig döntő szerepe van a kiváló tanároknak is. A nehezebb sorsúaknak ez a tanítómester maga az élet, a küzdelem maga, nekem viszont igazán kiváló, koruk gondolkodásában vezető szerepet játszó oktatók jutottak.
Abban a világban, ahol a tudásé és a gondolkodásé a főszerep elképzelhetetlennek hittem, hogy egy olyan populista párt, mint a náciké hatalomra jusson. A tudás várába zárkózottan, onnan nézve a valóságot, hihetetlennek tűnt, hogy egyes csoportok gazdasági előnyt ígérve más társadalmi osztályoknak, más nemzetek kárára, s ezt valamiféle rasszizmussal vegyítve hatalomra lehessen kerülni Goethe országában. Vagy Goethe és Schiller országában nem olvassák az emberek Goethét és Schillert? A népnek egyszerűbb és kézzelfoghatóbb, könnyebben és nagyobb erővel ismételhető mondatokra van szüksége, mint a költőké. A diktátorok mondatai, a mögéjük szervezett propaganda gépezettel, az évszázadok alatt felépített kultúra állásait fergetes erővel söpörték el. Lelkesítő mondatok, amelyek valójában kirekesztést, ellenségeket, gyűlöletet és hatalmat, másoknak elnyomást hoznak. S a legborzasztóbb, hogy egy értelmiségi nem tud mást tenni, mint menekülni ebből a világból. Nem tud szembe szállni a hazug mondatokkal, ha százezrek fogadják el azt igazságként.
Miután, mint németet, egy ellenséges nemzet fiát, az angolok kiengedtek az internáló táborból, folyton a helyi hatalomnak, – akiknek szintén a nácik az ellenségeik, – kell igazolni mindenféle beadvánnyal, hogy valóban jók a szándékaim és még ha idegen földön is, ha háborús körülmények között is, újra csak azzal szeretnék foglalkozni, amivel korábban. S gyakran hiába vártam azoktól a társaktól, akikkel együtt szóródtunk szét a szülőföldről csak pár soros értesítését is, ez több okból sem volt lehetséges. Sokan még mindig úton voltak, keresték a helyüket, a megélhetésüket, a boldogságukat a világban. Sokan titkolták, hol élnek, mert vérdíjat tűztek a fejükre, mint a német állam ellenségeire. S sokan lehettek hasonló helyzetben, mint én, hogy kegyelemkenyéren élnek és a levélbélyegre sem futja a bevételeikből. Többjüknek szintén az értelmetlen beadványok megírása, dokumentumok beszerzése és leadása tölti ki a napjait. Érthetetlen sokszor, hogyan tud működni az államgépezet, mert annyi beadvánnyal, igazolással és mindenféle írással kell etetni, hogy azok feldolgozása és megértése magának az országnak az erőforrásait is felemészti. Amennyiben, pedig nem is kívánják megérteni ezeket a beadványokat, csak a hivatalnak dokumentumokra van szüksége, akkor mi értelme az egésznek. A munkás, a munkájával hasznos, a tudós műveivel igazolhatná gyorsan, hogy valóban az aki és pontosan ahhoz ért, amit mond. Mennyivel hasznosabb és gyorsabb lenne egy ilyen eljárás és mennyivel könnyebben tetten érhetőek lennének azok, akik valótlant állítanak, ha megnézik mi áll a teljesítménye mögött. A józanész azonban úgy látszik sem az államgépezet, sem a nép mozgatórúgói között nem játszik vezető szerepet. Azonban lehet, hogy ők értik pontosabban, hogy mit is jelent a józan ész és én, meg a hozzám hasonlók járnak tévúton. A náci párt hatalomra jutása és a bürokrácia épp olyan logikus és elrendelésszerű, ahogy megannyi dolog az életben?
Szóval összerezzentem, amikor csengettek és a postást láttam az ablakból, mert azt gondoltam, hogy a mai napon, a munkára szánt időmnek is vége és egy újabb hivatalos űrlap megfogalmazásával tölthetem el az abból még hátralévő órákat. A legnagyobb megdöbbenésemre, azonban a postás, aki bár lehet ennek nem volt a tudatában, az egyenruha tette esetleg, de az állam különböző hivatalaitól érkező leveleket mindig úgy adta át, mint valami megfellebbezhetetlen parancsot. Amikor egy hivatalos levelet nyújtott át, keze mintha a hatalom meghosszabbítása lenne. S látszott, hogy élvezi ezt a helyzetet, hogy én kellemetlenül érezhetem magam egyetlen levéltől. Egyébként jelentéktelen, kis tömzsi, már erősen öregedő emberke volt, akinek valószínűleg ezeken a pillanatokon kívül semmilyen élethelyzet sem segített, hogy megérezhesse a hatalom ízét. Azonban a kezében most nem hivatalos levelet, hanem egy barna csomagot tartott, ami elég vaskosnak tűnt. Sőt, amint átadta mindkét kezemre szükségem volt, hogy átfogjam és éreztem mennyire súlyos az a paksaméta, amit kaptam. A postás, mintha csalódott lett volna, hogy végre valami személyes dolgot kapok. Zavartan állt az ajtóban és mögötte távlatként ott omladozott a bombázásoktól sújtott London. A világ pusztulása, mintha egészen az ajtómig ért volna már el. Miután, alaposan körül kémlelve és óvatosan a még álló épületek mellett osonva elment a küldönc, rápillantottam a feladóra. A név ismeretlen volt, de a brazíliai Petrópolisban adták fel, ebből tudtam hát valami köze van a mentoromhoz Stefan Zweighez.
Stefan egészen odáig menekült feleségével Charlotte-tal. Mintha a hegyek között megbújó városban, a földgolyó másik végén, ő is elbújhatna a nyomasztó európai háborús hétköznapok elől, a gondolataival együtt. A csomag feladója J. Rodrigues da Cruz Lima ügyvéd volt. A gyomrom görcsbe rándult, ami a napok óta tartó sovány étkezések mellett majdnem az ájulással ért fel. Az ügyvédektől, hivatali osztályvezetőktől és ügyintézőktől érkező feladványoknál szinte mindig ez a szorongás kerített hatalmába. Letettem az íróasztalra a küldeményt és felszakítottam az ócska csomagolást. Már első pillanatra is jól látszott, hogy kéziratok és két levél van benne. A kéziratokon és az egyik levélen azonnal felismertem Stefan kézírását, a másik egy ismeretlen embertől származott, de a gyöngybetűk elárulták, hogy csakis egy nő lehet. A feladónál viszont ismét a J. Rodrigues da Cruz Lima név szerepelt. Az ügyvéd úr valószínűleg tollba mondta a titkárnőjének a levél tartalmát. Később olvasva láttam, hogy itt-ott apróbb javítások, átírások szerepelnek a szövegben. Az az nem tartotta olyan fontosnak vagy annyira jövedelmezőnek az ügyet az „ügyvéd úr”, hogy le is gépeltesse. A levél maga is kurta volt és egyszerű, mentes minden jogi csavartól és hivatkozástól. Az egész eljáráson, ahogy a legolcsóbb csomagoló anyagon is látszott az, hogy minél gyorsabban akarták elintézni ezt a kínos kötelességet.
Tisztelt Richard Friedenthal úr!
Szomorú kötelességemnek kell eleget tennem, amikor Stefan Zweig úr és feleségének Charlotte Altmann asszonynak a halála után, az ügyvédi irodánknál pár nappal a haláleset bekövetkezte előtt elhelyezett végrendeletéről és az ezzel együtt átadott hagyatéki tárgyak sorsáról gondoskodom.
A végrendeletet és a hagyatékul hagyott javarészt kéziratokat és mindössze pár értéktárgyat tartalmazó dobozt – ezen értéktárgyak értékesítéséből származó bevételek fedezik az eljárás költségeit – a jogszabályoknak megfelelően két tanú jelenlétében kinyitottuk.
Jelen vannak Monica Amarante takarító asszony, aki a J. Rodrigues da Cruz Lima ügyvédi iroda számára végzi időszakosan a szolgáltatásait, valamint az iroda alkalmazásában álló, titkárnőként dolgozó Cristina Marques Ferreira kisasszony. A tanúk jelenlétében igazolást nyert, hogy mind a végrendeletet tartalmazó boríték, mind a hagyatékot tartalmazó doboz bontatlan állapotban, a hagyatékot tevők akarata szerint, a halálukat követő második napon került kibontásra.
Az ügyvédi irodánknál letétbe helyezett hagyatékból az Ön részére postai úton megküldött számozott kéziratok, valamint az ön nevére szóló levél szerepel, mint azon tárgyak sora, amely a házaspár örökségeként Önt illeti.
A végrendeletben előírtaknak megfelelően eljárva,
maradok tisztelettel:
Dr. J. Rodrigues da Cruz Lima
ügyvéd, valamint okleveles bírósági végrehajtó
Így kufárkodnak a földön az emberi szellemmel és mindazzal, ami utána marad. Ennél lehangolóbbak és értelmetlenebbek nem is lehetnének emberi sorsok, mint ahogyan a hivatalos iratokban nyomot hagynak. A hivatali gépezetek az időnél gyorsabban ledarálják mindazt, ami egykor egy-egy ember volt és végül mindenki csak egy felesleges adat lesz. Vajon mi történt? Mi lett Stefannal és Charlotteal? A másik levélen már a címzésnél is látszottak az erőteljes sorok, a lendülettől gyakran összekuszálódó betűk, amelyek csak azokban keltettek szeretetteljes érdeklődést, akik ismerték az íróját. Egy tanár viszont, ha a kezébe venné, akkor tőle biztosan számos feddést kapna a sorok szerzője, a nem túl rendezett szépírás és olykor olvashatatlan szavak miatt. Nekem viszont egészen más volt minden betű, egy kedves ismerős utolsó szavai hozzám az életből.
Drága Richard!
Amikor ezeket a sorokat olvasod nekem már minden múlt idő. Minden már csak volt és sohasem jön el, az ami lesz. Minden ember után bármennyire teljes életre törekedett is maradnak befejezetlen dolgok. Tőlem talán távol állt ez a teljesség vagy nem is igazán sikerült megfogalmaznom, hogy az én életemben mi lenne az. Így még több torzót hagyok magam után, mint az az ember, aki szellemileg megelégszik mindazzal a kevéssel, amit adni tudott neki az élet. Ez a töredezettség, ami utánam marad azonban talán nemcsak az én hibám, hanem a történelmi koré is, amibe sajnos beleszülettem vagy belesodródtunk a nemzedékemmel, így veled együtt. Ez a szellemtelen világ elviselhetetlenné vált számomra és ebben Charlotte is egyetértett velem, így mindkettőnknek kényszerré vált minden ezen a földön, amely olyan politikai hatalmak laudációját zengi, mint a mi német fasisztáink. Mi már elég öregek vagyunk ahhoz, hogy ne akarjunk ennek az őrült világnak az önmaga dicsőségét harsogó hangzavarában élni.
A halálunk szeretnénk, ha szimbolikus lenne és ezt talán segít megérteni a hagyatékunk. Azonban nem vagyunk naivok sem és nem hisszük, hogy két német anyanyelvű értelmiségi halála, akik távol Európától, Brazília mélyén vetnek véget önkezükkel az életüknek, majd olyan erőket szabadít fel, ami növeli az ellenállást a diktatórikus, kirekesztő hatalmakkal szemben. Sőt talán a náci fejvadászaink még pezsgőt is bontanak és jót nevetnek az ostobaságunkon. Mégis, hinni kell abban, ahogyan egy lepke szárnycsapása a világ másik pontján óriási viharokat kavarhat, talán a mi halálunk, ha nem is ekkora hullámokat, de valamilyen zavart előidézhet a gépezetben, amit a mostani történelem körénk épített. Be kell valljam, hogy az öngyilkosság gondolata nem olyan rég született meg bennünk. Sokáig bíztunk a menekülésben és az emigrációban, hogy végre kijózanodhat a világ és jön valamilyen erő, amely elsöpri a rémuralmat felőlünk. Ez hitet adott sok mindenhez, így ahhoz az irodalmi munkához is, amit az utolsó pillanatig végeztem. Azonban, amikor szinte egész Európa meghajolt a fasiszták katonai gépezete és ideológiája előtt és senki nem tudott ellenállni nekik, akkor megváltozott minden. A világ elviselhetetlen hely lett, ahol a kapzsiság, a gyűlölet, az ostobaság, az erőszak, mindaz, ami ellen az ész, a kultúra küzd átvette a hatalmat. S ahol mindazokat üldözik, akik nem kívánnak meghajolni ezek előtt a mélyen szégyenletes elvek előtt, ahol embertársaink milliói már a saját életükről, de még a halálukról sem dönthetnek, ahol koncentrációs és munkatáborokban úgy veszik el az emberek életét, mintha csak egy árucikk lenne a sok közül, az nem nekünk való hely. Ráadásul, attól függően, hogy melyik népcsoporthoz tartozol, az ember maga elég olcsó, sőt szinte értéktelen árucikké is válik. Ezért mi szerettünk volna magunk dönteni a halálunkról. Magunk dönteni, mielőtt az öregkori betegségek teszik meg ezt helyettünk. A mérget választottuk erre a célra, hisz sorstársainkat is különböző mérgekkel, főként gázokkal pusztítják, anélkül, hogy választhatnának.
Ennyit a halálunkról és remélem Richard te megértesz minket. Neked viszont nem ajánlom, sőt meg is tiltom, hogy ezen az úton kövess minket. Neked ki kell tartanod, Te még elég fiatal vagy hozzá. Sőt innen a síron túlról még egy kérésem is lenne. Bízom benne, hogy bevégzed, amit elkezdtem, sőt ez a munka talán segít túlélni is a borzalmakat. S az igazi, nagy emberi szellemek, akik nálam jóval többet hagytak maguk után az emberiségnek, még olyan csomópontok lehetnek, ha valóban megakarjuk érteni az embert, amelyekből hozzájuk újra és újra visszatérve, szellemileg jóval gazdagabb, emberileg tökéletesebb és boldogabb világok születhetnek majd valamikor. Én hiszek még most is a művészet és a kultúra erejében. Ezt a hitemet a halál sem veszi már el.
Tudod, hogy már régóta kutattam azoknak a művészeknek, történelmi alakoknak az életét, akik oly sokat jelentettek nekem. Több könyvet is publikáltam ebben a témában, amelyek jórésze ugye máglyán végezte Németországban. Az utolsó munkám, most már tudom, hogy ez az utolsó: Balzacról szól. A francia írónak mindig is csodáltam azt a páratlan erejét, azokat az alkotói energiáit, ahogyan regények sorát ontotta magából. Csodálatos az az erő, amely negyven nap alatt megszül például egy Goriot apó-t. Ilyen erők forrására, hogy ne lenne kíváncsi bármelyik művész. Erre az alkotó erőre lenne szükségünk mindig, hogy a világban ne hatalmasodhasson így el az a szellemi nívótlanság, amit ma mindenfelé látok. Ez az erő képes megrázni és magával ragadni minden embert. A kéziratnak már három változatát készítettem el. Az elsőhöz képest tovább bővítettem, pontosítottam az egyes részeket, hogy még inkább beleláthassunk egy zseni laboratóriumába. Kerestem, hogyan születhetnek ilyen gyorsan és ilyen mennyiségben ezek a szövegek, amelyekből az Emberi Színjáték rajzolódik ki.
Bevallom eleinte jó magam is a szövegekből, Balzac regényeiből próbáltam visszakövetkeztetni a valóságra, amiben az író élt. Emiatt roppant, fáradtságos és lassú is volt a munka, ahogy az egyes történetek részleteiből, akartam megrajzolni az író életrajzát. Hiába tudtam, hogy a szöveg, még ha realista is, nem a valóságot festi. Egy szöveg sem éri el a valóságot, csak újraírja azt vagy a zseniknél, mint Balzac úgy vélem meg is haladja azt. Bármilyen valóság csak átszűrődik az író elméjén, ahol megannyi szöveg, élmény és gondolat keresztezi egymást. Mégis mintha a valóságban, a mű szerzőjének az életében lenne valami titok, ami miatt egy alkotó szellem, e válogató, újraíró és teremtő munkájában, lenne tetten érhető, miért lesz valamiből remekmű és miért válik másból csak fércmunka, olcsó ponyva. Ráadásul Balzac mindkét típusú szövegből óriási mennyiséget alkotott. S rá kellett jönnöm, hogy ilyen szempontból, lesznek olyan művek, amelyeket kiemelten kezelek, mert talán többet mond az író életéről, de valójában nem annyira jól sikerültek. Fontosként elemzek viszont olyan regényeket, amelyek nem ragadnak igazán magukkal és ha elgondolkodtatóak is, akkor is csak kényszeredett gondolatokat szülnek. Azonban mivel ez a könyv mégiscsak életrajz, emiatt az ilyen vonatkozású szövegeket többször elővettem a regény halmazból.
A három kézirat egyike sem ad megnyugtató választ ezekre a kérdésekre, mi a valódi alkotó erő, ami remekműveket szül, s hogy mi lenne a megfelelő szerkesztő elv, mi lenne az a nézőpont, amiből végül is összeállnának egységes művé az egyes fejezetek. Ennek a megtalálását rád hagyom kedves Richard! Tudom, hogy nem könnyű feladat, de nekem már nem volt elég erőm hozzá. Nem véletlen azonban, hogy épp rád hagytam, aki most Londonban él ezeket a kéziratokat. Van ugyanis a csomagban található paksamétákon túl, egy kulcsfejezet, amelyet egy londoni bank széfjében rejtettünk el.
Tudom ez az a fejezet, ami segít minden egyes mozaik darabot a helyére rakni, hogy végre megszülessen belőle a könyv. Ennek a fejezetnek a létrehozásában nagy segítségemre volt egy angol barátom, Gilderoy Lockhart. Gilderoy elég különleges és egyben furcsa tudós is. Furcsaságáról mi sem mond el többet, minthogy okkult tudományokkal foglalkozik. Azonban a segítségével, oly módon tekinthettem be Balzac alkotómódszerébe, kísérhettem végig egyetlen napját, mintha magam is jelen lettem volna. Amennyiben létezik életrajzi valóság, amit leginkább a napi rutinunk szab ki, akkor nekünk pontosan sikerült felfejteni ezt a szabásmintát. Gilderoy segítségével olyan volt az egész, mintha ott álltam volna pár lépésre Balzactól és minden mozdulatát, arcrezdülését pontosan megfigyelhettem volna a párizsi lakásában, az 1800-as évek első felében. Ilyen módon leírni azt ahogyan egy író alkot, talán soha többé nem lesz már lehetséges. Tudom, hogy mindez őrültségnek tűnik, de innen a halálon túlról Richard hidd el nekem, hogy nem az.
Mivel Londonból is menekülnünk kellett ezt a rendkívül fontos fejezetet, ami megörökíti mindazt, amit a saját szememmel láttam nem mertem magammal vinni. Gilderoy olyan helyre rejtette el, ahol más nem férhet hozzá. Egy olyan bank széfjébe, amibe csakis ő jogosult belépni, sőt magát ezt a titkos bankot is kevesen ismerik és kevesen is találhatnak rá. Richard, hogy a könyv teljes lehessen és a kéziratból minden a helyére kerülhessen szükséged van erre a fejezetre. Kérlek mielőbb keresd meg Gilderoy Lockhart professzort és ő elvezet ehhez a fontos hiányzó puzzle darabhoz.
Richard tudom, hogy a kézirat nálad jó kezekben van és megtalálod a széfben őrzött fejezetet is és képes vagy egybegyúrni azokat egy egységes könyvvé. Ahhoz, hogy a halálom után az örökségem valamilyen módon tovább élhessen, most rád van szükségem. A Te alkotómunkád élteti a szellemem, mindaddig míg a könyvön dolgozol és utána mindaddig, amíg valaki olvassa.
Tudom, hogy megbízhatok benned és végtelenül hálás vagyok azért, amit a halott barátodért teszel. S remélem, hogy ennek is köszönhetően az én és a feleségem Charlotte halála nem lesz hiábavaló.
Most is melegszívvel gondolok rád, bárhol is legyek, amikor e sorokat olvasod!
Tarts ki és dolgozz tovább!
Stefan
Alighogy a kézzel írt levél végére értem, – amit olvasva, hol a bánat, hol az öröm könnyei öntötték el az arcomat, meg-megszakítva a döbbenet sóhajaival – felhangzottak a légvédelmi szirénák. A német Luftwaffe újabb támadást intézett az angol főváros ellen. Mire befejeztem az írás böngészését és újra olvasását, már egész közelről hallottam a bombázó gépek propellerjeit, amelyek hangját a dobhártyámat durván sértő, óriási robbanások követtek. A bombák egyre közelebb és közelebb hozzám érték el a célpontjaikat. Mígnem óriási lökés rázta meg az épületet és a légnyomás szerteszét röpített mindent a szobában. Láttam, ahogy több ponton beomlik a mennyezet. Gyorsan kellett arrébb ugrani a tartó gerendák fedezékébe, nehogy egy több kilós vakolatdarab agyonüssön. A plafonban keletkező tölcséreken keresztül még láttam az égen tovahúzó Heinkel repülőket. S ott álltam a lakásomban, a kavargó porban, ahol a légben mindenütt kéziratlapok lebegtek és illangáltak alá, a romok alatt megbújú, hozzájuk tartozó kézirat fejezeteket keresve.
A náci hadigépezetnek ezzel a röpke támadással, sikerült egy óriási kirakóst készítenie a három kéziratból, aminek az egyes darabkáit nem tudom mennyi idő alatt sikerül majd összeillesztenem. Remélem mire minden a helyére kerül és megtalálom azt az angol professzort is, aki elvisz a hiányzó fejezethez, ez a háború is véget ér. Tudom, csakis akkor lesz teljes a kép, akkor születik meg Stefan könyve Balzacról, ha a német hadsereg végleg kapitulál. S ennek érdekében nekem nincs más feladatom, mint e kavargó papír és szöveghalmazból megteremteni azt a könyvet, amit ő megálmodott, de már nem tudott befejezni.