A nyári utazásaink célállomása egy időben mindig ugyanaz a hely volt. Vissza nagyanyám szülőföldjére, ahol az apám is született, – bár nála sohasem volt egyértelmű az ilyen kötődés, egyetlenegyszer sem használt ezzel összefüggő magyar szavakat, lehet az anyanyelvén nevezte csak meg, szívéhez közeli tájként, olyan nyelven, amit én viszont sohasem értettem. Oda, ennek a hatalmas birodalomnak a szélére, mindig vonattal utaztunk. Akkor kezdtünk el nagyanyánkkal közösen, hármasban utazni, amikor már elég nagyok voltunk hozzá az öcsémmel, hogy elbírjuk az örökké nehéz úti poggyászokat. S egy tízéves gyerek bámulatos módon, bár magam sem gondoltam előtte, nagyon nehéz bőröndöket is képes megemelni. S ahogy cseperedik, évről évre még súlyosabbakat. S ha nem megy egyedül, akkor nagyanyám segít. A megvásárolható áruk és holmik mennyiségét először az határozta meg, hogy nagymamám és én mennyit bírunk el. Ez volt az utazó csomagok terhének a mértékegysége. Aztán idővel átváltottunk arra, hogy én és az öcsém mennyit bírunk el. S végül, hogy külön-külön egy-egy kézben mi „férfiak” mennyit vagyunk képesek megemelni. Ennek megfelelően a csomagok súlya és ezzel párhuzamosan, a megvásárolható áruk típusa is évről évre változott. Egészen addig amíg el nem értük a búvárszivattyú és csiszológép magasságát egyetlen utazásnyi időre, a mindig fixen szállítandó kölnik, lepedők, törölközők, konyhai eszközök, cukorkák és szamovárok mellett. Az utazásaink a százötvenhárom kilogramm magasságában csúcsosodtak ki, folyton finomítva a technikát.

Míg ezek az utazások történelemmé nem váltak, addig minden nyáron nagyanyámmal zötykölődünk végtelen órákat, át a sötét éjszakán, a vonaton aludva. Ugyanakkor önmagában a vonatozás sohasem elég, a kiindulási pontok és a megérkezési helyek között autókra is szükségünk van, amiket mindig mások biztosítanak. Otthonról elautózunk először a fővárosba, arra a pályaudvarra, ahonnan kelet felé tartanak a villanymozdonyok, régebben a szüleimmel, amikor még kisebb voltam gőzössel is mentünk, ahol egyszer bezártam magam a toalettbe, s hosszú órákon keresztül vártam, amíg kivágnak onnan. Azonban a mozdony típusától függetlenül, a vonattal mindig át kell vágni az éjjelen. Az expressz Moszkvába tart, de mi már kora hajnalban leszállunk, sosem utazunk tovább egyetlen éjszakánál. A határ túloldalán a rokonok, a napfelkeltével együtt már várnak minket, mindig mások, bár ezalatt a jó nyolc-kilenc nyár alatt van, aki sűrűbben veszi ki az utaztatásunkból a részét. Nagyanyámnak sok a testvére, sok a rokona, sok az ismerőse és mindig örül, aki éppen segíthet fuvarozni az utazó triót. A birodalom szélén elterülő városkába a kocsiút után szinte mindig reggelire érkezünk meg, hulla fáradtan, haza Magyarországra pedig mindig vacsoraidőben, kutya fáradtan. Ezeknél a korai reggeliknél mi ketten biztosan, mindig álmosak vagyunk, de nagyanyám, mint az a régi görög birkózó, aki a földet érintve új erőre kapott, felélénkül attól, hogy újra az anyanyelvén beszélhet és ez képes napokra is ébren tartani. A nyelven, amiben mi teljesen elveszünk, s nem értünk belőle egy árva kukkot sem, de azt halljuk, ahogy mindenki nagyon hangosan és nagyon sokat beszél rajta. Bár nekünk ez a normális, ez a megszokott, mert otthon a faluban a rokonaink, a mi palóc nyelvünkön szintén sokat beszélnek és ugyanúgy nagyon hangosan. Köröttünk mindig mindenki sokat és hangosan beszél. Mi nyelvi túltengésben élünk.

Így bárhová megyünk a nyelv azonnal körülölel minket. A rokonaink a mondataikkal körbepuszilnak, körbenyaldosnak, körbeszorongatnak és mi lebegünk ebben, ahogy a füleinken keresztül, a lábunk legkisebb ujjáig különös mondatszerkezetek áradnak szét bennünk. Azonban egy idegen nyelv egészen más, vagyis hát nem idegen, de valamiért sem a nagyanyám, se az apám nem vette a fáradtságot, hogy megtanítsanak rá. Talán az is elég lett volna tőlük, ha ezekben, a most csupa titkos szót és kifejezést tartalmazó mondaterdőkben beszélnek odahaza. Így amikor kiutazunk ide, évről évre kevésbé lenne idegen ez a zeneiség, és a világ, elég lett volna esetleg az is, ha használják az anyanyelvüket egymás között, mert akkor az agyunk elvégezte volna a többi munkát helyettük. Azonban nagyanyám nem beszél sokat az apámmal. Ők csakis kizárólag a rokonokkal beszélnek ezen a nyelven, egymással soha. Ez a nyár nyelve, amit mi nem beszélünk csak hallgatunk. Minden nyáron, ahogy mi is kijövünk a rokonokhoz, ők is különféle turnusokban, mindig más-más családok, de ugyanúgy kiutaznak hozzánk, hogy ide is elhozzák nekünk a nyár nyelvét.

Ezekkel a látogatásokkal épültek ki a családi selyemutak, mert mindenki vesz és elad a másik országában. Mindenki, aki e saját bejáratú, selyemút vándora, a nyári kereskedésekkel egészíti ki a háztartása költségvetését. Ez az út kiváltság, kiváltság, hogy van vízumod, rokonod a határ másik oldalán, aki fogad és ezért minden évben utazhatsz. Így az év egynegyedében hallgatom, hol ott, hol itt, ezeket a szavakat, amelyek úgy gördülnek ki az ember szájából, mint a kavicsok egy fémvödörből – de közben valahol mélyen zeng, mintha templomi kupola alatt beszélnének. Ahogy hallgatod, egészen olyan, mint télen a cserépkályha belsejében dohogó tűz, amivel egyszerre tudsz elátkozni és megbocsátani egyetlen mondatban. Mégsem a végletek, hanem az árnyalatok nyelve, amiben mélység, tragikum, misztikum, mérhetetlen szenvedés meg gőg, de sztoikus elfogadás is van egyszerre. Ismeretlenül, tökéletesen megfejthetetlen, de szívesen hangolódnál rá, hogy érezhesd, használhasd ezeket a regisztereket. Ez a nagyanyánk világa, ahová most újra vele tartunk.

A vonatútnak vannak állandó, visszatérő és megújuló elemei. Mindig kiszámítható, s mindig kiszámíthatatlan is egyben. Mindig ugyanúgy történik minden és mindig minden más. Lehet csak az én érzékelésem, felfogó képességem változik évről évre, de a világ is csak változik valamicskét, s nemcsak bennünk, hanem odakint is. A legfontosabb szabály, a vonaton mindig igyekezni kell jó helyet foglalni. Kupét keresni, ami üres, ahol mindenki más előtt el lehet helyezni a csomagokat. A hálókocsik számunkra egy külön élet, ahhoz mi nem tartozunk. Akik azokban alszanak, nagyon messzire, egészen Moszkváig utaznak, hozzájuk képest mi csak kis utazók vagyunk, az egyetlen ülve átaludt éjszakánkkal. Amennyiben időben érkezünk a pályaudvarra, órákkal az indulás előtt, akkor biztosan találunk üres kupét, azután viszont mivel csak hárman vagyunk, kell másik három utastársat találni. S hogyan szerezhetsz magad mellé másik három kiváló utast? Ez a világ egyik legnehezebb dolga, jó tárgyalóképességet és nyelvtudást igényel, nekünk az öcsémmel azonban ebből semmilyen képesség sincs a birtokunkban. Egy darab egy gyermekes család, vagy egy pár, plusz egy egyedülálló utazó, esetleg három egyedülálló, ezek a lehetőségek jöhetnek szóba. Egyik feltételhez sem könnyű megfelelő utastársat találni, ha négyen lennénk, akkor csak egy pár kellene vagy két egyedülálló, az sokkal könnyebb, mint hogy mi éppen hárman vagyunk. A hármas szám nagyon egyedi. S természetesen arra is szükség van, hogy szimpatikusak legyünk egymásnak, hisz mégiscsak egy késő délutánt, egy estét és egy éjjelt, meg egy kevéske hajnalt töltünk együtt.

Az utastársak toborzása azért is nehéz, mert a sok csomag nagyon sok helyet foglal, így mások ezt látva, inkább keresnek olyan kupét, ahová ők is kényelmesen bepakolhatnak, s nem kell magasra emelni a sajátjuk, egészen a mi bőröndjeink fölé. Ez a feladat mindig a nagymamáé, mert ő – bármilyen nációhoz tartozó utas kémlelje is a jó helyeket, – ért a nyelvükön. Főleg, ha kifelé utazunk, akkor létszükséglet ezt megoldani, hogy a kupé tele legyen, ugyanis Debrecenben mindig rengeteg, szabadságolt, orosz kiskatona száll fel és ők minden rendelkezésre álló szabad helyet, ami maradt kitöltenek. Nagymamám pedig nem szereti az egyenruhás, orosz katonákat, így kerüli a velük való együtt utazás minden lehetőségét. Emiatt különösen fontos megtalálni a megfelelő társakat a megmaradt ülőhelyekre.

Egyetlen alkalom volt, amikor megoldhatatlanná vált, hogy ne találkozzunk a katonákkal. Valamiért nem kupés vagonok voltak a hálókocsik végén, hanem olyanok, amik egyetlen légtérből állnak, amelyet az ülések és csomagtartók tagolnak csak több részre, de itt mindenki mindenkit lát, mindent megérez a másik jelenlétéből a közös zakatolás során. Így ezen az estén mi is ott ültünk a sok ember között, kitűnően rálátva az üres helyekre. A szürkületben, a betonépület előtt még igazából meg sem állt a vonat, az orosz katonák már abban az ütemben, a lassuló kocsi lépcsőkre felugrálva ellepték szinte az egész szerelvényt, a leszálláshoz készülődőket is arrébb lökve. S mielőtt végleg lefékezett volna a mozdony, már fel is nyílt a vagonok ajtaja, és íme három nevető katona lépett át rajta egymás után: az első csákószerű, a második tányéros sapkában, a harmadiknak nem látszott az arca, csak a csizmás lépte csattant végig a kocsin. Ők azonban csak az ügyesebb előhírnökök voltak, akiknek sikerült a mozgó vonat lépcsőjéről kinyitni az ajtókat és a többiek előtt betörni a térbe.

Tolakodva, lökdösődve nyomultak be az ülések közé az őket követő társaik, lecsapva az üresen álló helyekre. A túl későn érkezők viszont kénytelenek voltak állni, a közlekedő folyosókon, a vagonok előszobájában, a mosdók előtt, ahol csak lehetőség volt erre. Az addigi egyenletes zümmögésből, ahogy az emberek viszonylag halkan beszélgettek egymással, s amiből csak időnként bukkant ki egy-egy erőteljesebb hang, hirtelen iszonyatos robaj lett, cintányér- és dobszólókkal, ahogy egy-egy hangosabb baka átkiabált a másik csoportnak. Nagyanyám e zajra azonnal, komor képet vágott. „Na itt vannak, az oroszok.” – mondta valaki nem messze tőlünk. „Nem oroszok, hanem szovjetek.” – felelt a kijelentésre nagyanyám. „A birodalom minden részéből jönnek, ki tudja melyik milyen nemzetiségű? Mi is imádkoztunk, hogy a húgom fiát idehozzák vagy esetleg az NDK-ba azok a legjobb helyek. Ezek a katonák kiváltságosok, a szerencsétleneket Afganisztánba viszik és többnyire csak koporsóban jönnek vissza.” „S ide került?” – kérdezte az elsőként megszólaló férfihang felesége. „Nem Szibériába, de két év a téli mínusz 42 fokban vagy gyakran még többen, még mindig sokkal jobb, mint a háború.”

Szibéria, ez a szó a családi fogalomtárban, mint megannyi máséban a szenvedést jelenti, az elképesztő szenvedést, amit óriási akaraterővel és kitartással mégis valahogyan túl lehet élni. Mama férje, az én nagyapám, akit már nem ismertem, hetvenhét hónapig volt Vorkután, ahol minden áldott nap bányában dolgoztatták, – ez volt a Gulag, egyik legnagyobb és legkegyetlenebb komplexuma – s ő azon kevesek közé tartozott, akiknek ezt sikerült túlélniük, s amikor a népek atyja meghalt és ezek a táborok megnyíltak, utána nemsokkal Magyarországra toloncolták. A gyermekeit egyetlen pillanatra látta, amíg a városka állomásán, ahová most mi is tartunk megállt a fogolyszállító vonat. A nagymamám nővére viszont, a férje szüleivel és a gyerekeivel együtt volt kitelepítve a büntetés földjére, ma már megmérhetetlen ideig, valahová nagyon messzire, egy eldugott helyre, a fagyos-pokol egyik bugyrába, elválasztva a férjétől, aki valamerre másfelé, egy ismeretlen helyen, egy távol-keleti táborban halt meg, egy dátum nélküli időpontban.

„Karolin is ott ápolta a beteg anyósát, meg apósát nagyon sokáig, amíg meg nem haltak.” Beszélget, megint valakivel nagyanyám, mert vele mindenki tud beszélgetni. „Aztán, amikor a szocializmus építője végre hanyatt vágta magát a dacsájában a nővérem elszökött onnan, mintha csak látogatóba menne a közelbe. S akkor már nem kérdezte senki, hová megy vizitálni. A lányát Bözsit hozta haza akkor hozzánk Szolyvára, több ezer kilométernyi távolságból. A fiát meg, a Tibit, kénytelen-kellettlen idegenekre bízta.” Mindenki hümmögve és ámulva hallgatja a történeteket, amiket nagyanyám mesél. Aztán egyszer később ő, Karolin néni fia beszélt nekem a fehér éjszakákról, amiket ott látott az idegenek között, hogy milyen végtelen világosság is az.

Szibéria a bűnösök földje, az egyik férj bűne nagyobb volt, mint a másiké, ugyanis mindegyik papírján, amikor a marhavagonokba terelték őket, az szerepelt, hogy bűnöző. A bűnük az volt, hogy a nagyapám magyar nemzetiségű volt, a Karolin néni férje pedig német. A német volt a bűnösebb, így ott az egész családnak mennie kellett, míg nagymamám odahaza maradhatott a gyerekekkel, hisz ő mégiscsak szláv asszony volt.

Ez a szláv asszony most, meglátva a szovjet katonákat, ránk szól, hogy forduljunk az ablak felé és úgy együnk, ne bámuljuk az új jövevényeket. „Ezek mindig éhesek, folyton éhesek, ezeknek soha semmi sem elég.” – mondja nekünk szigorúan. Valóban, alighogy leülnek az ülésekbe, a hátizsákokból előkerülnek a szárított halak, húskonzervek és fekete kenyerek. Hirtelen mindenütt a jól ismert füstölt halak szaga terjeng, amit annyiszor éreztem már, amikor bementünk egy-egy élelmiszerüzletbe, ahol többnyire az égvilágon semmi sem volt a pultokban. Azonban a jól ismert füstölt halszag ott is mindent átjárt, emlékeztetve rá, hogy valamikor talán a nyitás idején még volt a halakból jócskán. Valamivel később, amikor mi megyünk be, akkorra viszont már csak a szag maradt ott a halakból. Ez számomra mindig titokzatos esemény volt, be-betérni egy-egy ilyen élelmiszerboltba, s bár tudtam, hogy többnyire nem lesz bennük semmi, mindig kérleltem a felnőttet, aki velünk volt éppen, hogy menjünk be oda. Eleinte ugyanis azt gondoltam, hogy ez olyan, mint a bújócska, hogyha ilyen erős, füstös, tengeri illatok járják át a boltokat, ezek a halak ott vannak valahol, csak elbújtak. S alig várják, hogy valakik végre megtalálják őket, azonban a felnőttek szégyelnek játszani. S mindig reménykedtem, hogy amikor bemegyünk, akkor épp rajta kapom az egyik halat, ahogy a pult alól kikukucskál. Esetleg meglátom valamelyik farkát, amelyet a legfelső polcra csücsülve már nem volt ideje rendesen felhúzni. Azonban nem voltam túl jó bújócskában, ezért mindig csak a remény volt meg, hogy találok valamit, de sohase sikerült egy halat se lebuktatnom. Még szerencse, hogy azok a portékák, amelyekért mi többnyire kiutaztunk, például a szerszámok, azok mindig kaphatóak voltak. Ahol meg ezeket a műszaki cikkeket árulták, ott állandóan iszonyatos gépzsírszag volt. A gépeket viszont nem szeretem úgy, mint a halakat, így azokba a boltokba sose kívánkoztam. Ahol a lepedőket, törölközőket meg kölniket vesszük, ott meg a viaszkos vásznak, szövetek szaga keveredett a pacsuliéval. Minden szovjet üzletben nagyon erőteljes szagok voltak, mintha a kereskedelmi koncepció leglényegesebb eleme maga a szag lett volna, azért, hogy már az utca végéről is kiszagolhasd, hogy hol mi van. Az embereket így vezették az orruknál fogva az üzletekbe. Sőt némelyek orra külön életre is kelt és ha kedve szottyant, akkor tett egy kört a városok üzletsorán, hogy mindenhonnan egy-egy jó szippantásnyival térhessen vissza a gazdájához. Most viszont végre a szaghoz, a halak látványa is párosult. Ezek a katonák aztán tényleg ügyesek lehetnek, mert úgy tűnik ők megtalálták az összes halat, amelyeket én már évek óta keresek. Hát, hogy a csudába ne bámulnám szájtátva őket.

A legtöbb ember az orrát befogva, káromkodik, megidézik az összes démont, akik vinnék a pokolba ezt a bűnös bűzt, de mivel ez nem lehetséges rángatják le az ablakokat és tolják ki rajta keresztül a fejüket az ellenszélbe. A katonák nagy része a halat részesíti előnyben, kevesebben a húskonzervekre szavaznak. Az egyik ilyen legény, aki épp a bicskával kanalazza ki a löncshúst a fémdobozából, mikor észreveszi, hogy nézem, szinte átdöfi a mellem a szemével, olyan mogorván néz, még villan is a tekintete és mordul hozzá egyet. Azonban, amikor rémülten arrébb fordítom a fejem, beleakad egy másik tekintetbe, amelyik fényesen mosolyog és a barna csomagolópapírról felemelve egy darabka füstölt halat nyújt felém, aminek aranyban úszik a bőre. Már emelkedne a kezem érte, követve a mosolyt, amit visszatükrözök a világos szemekbe. A pár milliméteres, szőke sörtéktől fényben úszó koponya, hogy könnyebben elérjem, amit kínál már emelkedik felém, amikor nagyanyám hirtelen az ablak felé fordít és valamit mond a katonának. Most már nem nézhetem őket, csak az ablakon bámulok ki a tájba, de a jelenlétükről, miután befejezték az étkezést, a ledobált katonai csizmák adnak újabb életjelet. S ekkor már mindenki visszaimádkozza a csodálatos füstölthalak szagát, amit nem lehet egy lapon említeni a lábszaggal.

Magas szárú, fekete vagy sötétbarna kirzacsizma volt rajtuk, a szára megtörve a bokánál, de kifényesítve úgy, hogy a kupé félhomálya is megcsillant rajta. Zokni helyett portyankát hordtak: durvább vásznat, gondosan a lábfejre és a bokára tekerve, mert ha egyetlen ránc rossz helyre csúszott, estére véresre törte a sarkat. Amikor sorban levették a csizmáikat, először a nedves vászon szaga szabadult ki belőlük, aztán a hosszú úté, vasé, verejtéké és olcsó cipőkrémé. Nem volt olyan molekula a levegőben, amit rabul ne ejtett volna a hatalomnak ez a különleges koktélja, amelyet, ha minden jól megy, a következő tizenkét, tizenhárom órában az utolsó cseppjéig kiélvezhetünk. Az alvással nem lesz gond az már bizonyos. Ebben a sűrű levegőben, ahogy megy le a nap és sötétül a vagon, úgy alszom el én is. Nehéz, mély álmatlan mélységbe süllyedek, ahol eltűnik a világ. A hirtelen felgyulladó fények, amik hirtelen elvakítják az embert, s a lehető legkellemetlenebbé teszik az ébredést, jelzik, hogy most érkeztünk meg a határállomásra. Először ilyenkor mindig a határőrök jönnek végig a vagonokon, géppuskával a kezükben, revolvertokkal az oldalukon, majd másodszorra már tisztekkel együtt érkezik egy újabb turnus. Mindig komoran feszülten néznek körbe, igyekeznek mindent megtenni, amit egy tekintettel csak lehet, hogy ne érezd jól magad, ha be akarsz lépni az országba.

Aztán nagyon hosszú idő telik el, amire rátelepszik csönd, ilyenkor már senki sem mer beszélni, majd érkeznek az útlevél-ellenőrök, akiknek az arca mindig olyan mintha jégből faragták volna őket meg se rezdülnek, ahogy nyújtják a kezüket az útlevelekért. Aztán sorban megnézik a dokumentumokat, a fényképeket, mélyen a szemedbe néznek, hogy te vagy-e te, de hát mivel én, én vagyok, nekem nincs vesztenivalóm egész nyugodt vagyok, nem úgy, mint mások, akik izgulnak, hogy mégis mi lesz. Na ezért jó, ha önmagad vagy, mert akkor nincs ez az izgalom. S ezek az érzelemmentes arcok adják mégis a legszebb ajándékot a határon, kis fedeles táskáikra téve az útleveleket, nyomtatják ki mindenkinek: a pecsétjeiket. Azokat a fémesen csattanó szerkezeteket használva, amelyek után mindig ott van az útleveledben egy színes pecsét, mikor milyen színű, s ha rendszeresen utazol, akkor gyorsan telnek a lapok és ettől nekünk egyre szebb útleveleink lesznek, amikben oldalakon keresztül sorakoznak a különféle pecsétek. Milyen szép, színes ez a kis könyvecske, benne a sok változatos pecséttel, ami mindig jelzi, te bizony már átléptél egy-egy határon.

Az útlevelek ellenőrzése után mindig kiszámíthatatlan ideig nem történik semmi, csak várunk a fényben, néha kicsit halad a vonat, de araszolva. Várjuk a hírnököt, aki mindig óriási vörös karimájú tányérsapkát visel, a közepén vörös csillaggal, s mikor ő jön, akkor hangosan mond valamit, s akkor akik, mint mi is csak idáig, a határig jöttek leszállhatnak a vonatról. S akkor jön az újabb izgalom, gyorsan összeszedni a csomagokat, leadogatni a vonatról és elindulni velük a nagy központi épület felé, ahol az emberek hosszú sorokban várakoznak a bőröndjeikkel. Amikor rád kerül a sor, akkor óriási asztalok mögött újabb tányérsapkás katonák várnak, akik mindig szörnyen és nagyon kíváncsiak. Ők azt szeretnék tudni, hogy milyen szendvicset pakoltál az útra, esetleg sült húst vagy rántott csirkét raktál-e a dobozokba és milyen zöldségeket eszel melléjük, uborkát, paradicsomot vagy paprikát is. Fogyasztasz-e gyümölcsöt, meg mikbe fogsz öltözni, amíg itt leszel, mert a bőröndöket is átkutatják, s szeretnék tudni milyen ajándékot vettél a rokonoknak, ha ők esetleg kifogynának az ötletekből.

Aztán ha valamiről nem tudják, hogy mi is az, akkor kiderül, hogy ők csak mérsékelten kíváncsiak, mert akkor jön egy zöld tányérsapkás, aki után cipelve a csomagokat, nem is értem miért nem segít, hisz látja, gyerekek vagyunk az öcsémmel, bevisznek egy terembe, ott meg mindent kipakoltatnak, amit anyámék két nap alig bírtak begyömöszölni a bőröndökbe. S nagyanyám meg joggal ideges, két nap hajtogatás, meg ezt még ebbe a lyukba dugom, mert ott elfér pakolászás után, minden szanaszét és a lyuk sincs meg, amiben nem sokkal ezelőtt még lehetett valamit tárolni. Mi férfiak, az öcsémmel meg nem vagyunk jók pakolásban és amikor végeztek, ott állnak vagy öten hatan és nézik, hogy próbáljuk meg olyan módon visszagyűrni a dolgokat a bőröndbe, hogy az anyám már szívinfarktust kapott volna, hogy „három estén át vasaltam azt a rengeteg ruhát, te meg így bánsz vele„. Nos ilyenkor a pakolás bizony sok időt megesz, a rokonok meg kint állnak az épület másik oldalán, s nem tudják, hogy hol vagyunk, most megjöttünk-e vagy nem is jöttünk, esetleg elaludtunk a vonaton, pedig a levélben a nagyanyám azt írta, ezzel a vonattal érkezünk. Talán nem volna ez ennyi idő, ha egyszer megtanulnánk ezt a pakolást, de hát pont ilyenek miatt nincs kedvem hozzá, mert úgyis szétdobálnak majd mindent. S ha olyan a hangulatuk ezeknek a nagyon kíváncsi embereknek, még megpróbálnak megcsiklandozni is, tetőtől talpig megtapogatnak, összedörzsölik a ruhád varrását, lentről fel, aztán föntről le, de hát velem mindig pórul járnak, mert én csak a talpamon vagyok csiklandós, s mivel azon állok ahhoz nem férnek hozzá. A csiki versenyt nagyon bírom, egyszer sem mosolyodom el, így azt a végén mindig nyerjük.

Majd órákkal később, ha már minden próbát kiálltunk, s mindig minden próbát kiállunk, a túloldalon ott várnak a rokonok, akik szaladnak elénk, hogy elvegyék a bőröndöket és végre nem kell cipelni azokat tovább, s csókolnak, ölelnek. S ők egészen más illatú emberek, ahogy megölelnek más aroma csap fel a bőrükből és mikor háromszor jobbról balról jobbról megcsókolnak, a szájukból is más pára száll felénk, de ők biztos nagyon szeretik a mi illatunk, annyira ölelnek, mindegy mikor találkozunk, mintha sose láttuk volna még egymást. Amikor az első alkalommal mentünk nagyanyámmal nekünk ez így is volt, mi még sose láttuk őket, de ők biztosan emlékeztek rám, még abból az időből, amikor sokkal kisebb voltam, de én nem emlékeztem rájuk, ők azonban már ott őriztek az emlékezetükben, s ott fognak őrizni majd mindig és cserébe ezért ezután én is ott őrzöm őket az enyémben.

Az érkezések reggelén nagyanyám már az autóban belemerül, mit merül, vágtázik ebbe a nyelvbe, én meg többnyire begyulladt szemekkel nézek magam elé. Mindig enyhén vörös színben látva, ezt a másik világot. Hiába mondják ugyanis nekem, hogy ne nézz ki a vonatablakon, mert huzatot kapsz. Én imádom, ahogy a nyári melegben szembe fúj a szél és mellettünk száguldanak el a fák, a mezők, a hegyek, a folyók és a házak, olykor a vonatok füstje. Azt hiszem, ez az utazás valódi élménye. A száguldó táj és a szél. A kocsiban, a kupéban, a vonatfolyosón, bárhol is légy, a lehúzott ablakon beáramló levegő éles és kellemetlen, a csípős érzés mellé az a szél magával hoz valami bántót is a külvilágból. Amikor azonban kidugod a fejed a vonatablakán ez egészen más. Szóval, ha végre nyáron utazunk, akkor nem tudok ellenállni neki és meg kell néznem a rohanó tájat a vonatból kihajolva, olyankor érezni, ahogy a szél beletúr a göndör hajamba és hátra tolja visszafelé oda, abba az irányba ahonnan jöttünk. S reggelre, a megérkezésünk után nem sokkal, már ott is van menetrendszerűen a két óriási, veres árpa a szemhéjaimon. Valószínűleg nem nyújtok túl jó látványt így, s általában a második hétre enyhülnek csak mindig a tünetek. Utána meg nem sokkal már jövünk is haza, hogy visszafelé újra belenézhessek a szélbe. Olyan is van, amikor el se múlik teljesen az árpa és ez a vöröses árnyalat, amin keresztül látok, még izgalmasabbá, bár sokkal fájdalmasabbá teszi az utazást. Az erdőszélen vagy mezőkön felbukkanó lovak is veresek lesznek, az egyik nyergében ülő kezében pedig ott lángol egy kard. Lehet nem tudtátok, de az árpa engem látóvá tesz. Enélkül, amit az utam közben megfigyelhetnék, szimplán legelésző lovak lennének, egy pásztorfiúval az egyik nyergében, aki rövid ostort tart a kezében. Így viszont, mivel hosszan tanít a szél, sok mindent súg a fülembe az úton, a dolgok mélyére látok, és felfedezem a valódi arcukat. Ezért van, hogy hiába mondják nekem, hogy ne hajoljak ki a vonatablakon, még ha tudom is, hogy másnapra mindkét szemem nagyon fog fájni, az új látásmódért ez nem olyan nagy áldozat.

S amikor az emlékeimben legelőször megérkeztünk, Viktor nagybátyám, nagyanyám húgának Annus néninek a fia várt ránk a határnál, akiről már első látásra kiderült, hogy különleges ember. Amikor mosolyogva csókra nyitotta a száját a vasútállomáson, két-három aranyfog ragyogott benne, s ilyen szép embert, ilyen kereket, akinek ragyog a mosolya még sohasem láttam. Ő volt leggyakrabban a sofőrünk, mivel neki a szakmája is ez volt. Kora reggel, amikor beállunk az udvarra a sűrű levelű szőlőlugasok alá a tűzpiros Zsigulival, a család többi tagja már ott áll a lépcsőn és vár minket. Annus néni, a férje Jurka bácsi és Viktor felesége Nágya, mindenki mosolyog és mindenkinek van aranyfoga, mint a mesében. Nagyanyám rögtön szóba elegyedik velük, a göndör hajam nagyon szeretik simogatni, a hajam mindig mindenki szereti simogatni. Jurka bácsi a vastag, erős ujjaival többször is beletúr, majd hangosan azt mondja: „Ogo!”

Az „ogo” után, még vagy háromszor átgereblyézi a fürtjeimet, s nagyon hangosan és kitörő örömmel mond valamit nagyanyámnak.

– Jurka bácsi azt mondja úgy nézel ki, mint Puskin. – fordítja le nekem nagyanyám. Hát jó, mosolygok, mert ők is nagyon mosolyognak rajta, nevetek velük én is, ahogy a fogaik felragyognak, bár nem tudom ki ez a Puskin, biztos valami rokon.

Bemegyünk a házba és azonnal felvetődik a legfontosabb kérdés, ami az emberekben egy ilyen hosszú és fárasztó út után felmerülhet: Mi legyen a reggeli? Mindenki csak beszél, egymás szavába vág, a nők elkezdenek sürgölődni a konyhában. Jurka bácsi elővesz egy nagyobb vizespoharat, olyan jó háromdecis lehet, aztán a megérkezés örömére teletölti vodkával. A többiek a konyhában nem igazán lelkesek, Annus néni felemeli a hangját, Nágya legyint, nagyanyám is mond valamit, aztán Viktor, a fia is mormol, aki az apja felé nyújtja a kezét, de Jurka bácsi, akinek a feje teteje teljesen kopasz és a tarkóján, meg két oldalt a koponyáján fut körbe csak a haja, magas, szikár, izmos ember, nem is vesz tudomást az ellenállásról és teljes elszántsággal fúj egyet, az összes levegőt kipréselve a tüdejéből, majd egyetlen lendületes emeléssel a teljes pohár vodkát lehúzza a torkán, s amikor átszalad rajta az ital, akkor egy erőteljeset hörög. S végül azt mondja teljes meggyőződéssel: „Nu!„

– Menjetek Jurka bácsival, majd megmutatja nektek a kis nyulakat! – közli velünk nagyanyám, hogy kövessük a robosztus embert, aki elindul hátrafelé a lugasok alatt, a kert irányába. S valóban a ketrecekben ott lapulnak a pici nyulak, akik olyan édesek, aranyosak, fürgék, körülöttük a nagyobb testesebb nyúlszülők lebzselnek, akik már egyáltalán nem szépek és a szűk ketrecekben, ahogy megmozdulnak hirtelen még félelmetesnek is tűnnek. Ott van előttük a ketrec elején az etetőben a friss zöld fű, amit finoman rágcsálnak a nyuszikák.

– A kakát szereti? – mondja Jurka bácsi tört magyarsággal. S mi hangosan, teljes testünkből felnevetünk.

– Nem, nem a kakát nem szeretjük. – vágjuk rá egyszerre.

– А почему вы не любите кoко? A kaka jó. – folytatja, amitől már a könny folyik a szemünkből, hogy micsoda egy ember, bedobja a vodkát egy húzásra, s a kakát is szereti. Majd, hogy demonstrálja mire is gondol benyúl az egyik ketrecbe egy tyúk alá, kihúz alóla egy tojást és odamutatja nekünk, mintha mi nem látnánk otthon mindennap tojást.

– Кoко! – folytatja majd a nadrágzsebéből előhúz egy zsákvarrótűt, s a tojás tetejét kilyukasztja, kicsit kitágítja a lyukat, majd ugyanezt megteszi a tojás aljával, ezután a szájához emeli a tojást, s akkor látjuk az alkarján a tetoválást: egy félig pucér sellőt, óriási mellekkel, aztán a szája rátapad a tojás szűkebb végére és ahogy a vodkát is, egyetlen szippantással kiszívja belőle a tartalmát, majd megint fúj egy nagyot. A végén pedig összetöri a tojáshéját és elhajítja. Mi pedig az öcsémmel szájtátva figyeljük, hogy mekkora egy ember. Utána egy másik tyúk alól vesz elő egy tojást és nyújtja felém, hisz mégiscsak én vagyok a nagyobb.

– Puskin, kell megpróbálni! – de én rázom a fejem, bennem nincs ekkora erő, hogy csak úgy kihörpintsek egy tyúktojást.

Aztán később megtudtuk, hogy Jurka bácsi traktorista a savanyúvízgyárban, meg amikor sétáltunk a városban ott láttuk egy óriási hirdetőtáblán a fényképét. Két ilyen nagy hirdetőtábla volt a központban az egyiken csupa öltönyös, lenyalt hajú férfi zakókban, a mellükön egy csomó jelvénnyel, meg bodorított hajú nők, s ezek az emberek mind úgy néztek ezeken a fényképeken, mintha komoly arcot kellene vágniuk kakálás közben, ami bizony nagyon nehéz, mert hogy tudnál komoly lenni abban a pillanatban, meg hát biztos, hogy ebben a testhelyzetben fotózták le őket, mert mind összehúzta a szemöldökét. A másik oldalon, meg Jurka bácsival az élen, ahány ember annyiféle tekintet, mindenki a mélységet kutatja a pillantásával, vagy a jövőt, dehogy zavarja őket a nagy fényesség az elég egyértelmű. Mindegyikükön zilált az öltözet, mintha mindenki kihajolt volna a vonatablakon, elcsúszott inggallérok, vállra csúszott mackófelsők, szóval egytől egyig nagyon érdekes emberek.

Annus néni később azt mondta, az a gonoszok táblája és ott a részegesek vannak, s Jurka bácsit is akkor kapták el és fotózták le, amikor ki tudja hányat sóhajtott, mert valami bánata lehetett, de minden sóhajtással könnyedén leszaladt neki egy jó pohár vodka is. Aztán a vörös CCCP feliratú melegítőjében a városközpontból négykézláb indult el hazafelé, mert nagyon húzta a fejét az a bánat. S hát melyik fotós lenne az, aki ne kapna az alkalmon, hogy megörökítheti a bánat allegóriáját, ráadásul a témája egy ekkora ember, hát nem véletlen, hogy az a fotó azonnal a főtérre került. S akkor én ott el is döntöttem, olyan akarok lenni én is, aki egy húzásra képes ledönteni egy jó vizespohárnyi vodkát, kiszívja a tojás belsejét, és a fotója ott látható egész évben a gonoszok falán, meg az a Puskin, akinek folyton nevezett.