A családok, a saját történeteik szövevényes hálóiból sarjadó szövedékek. A szövetükbe belehímezve azokat a történeteket is, amiket nem mondott ki senki, amiket elhallgattak. E történetek olyan titkok labirintusai, amik sose kerülnek napfényre, így igyekezve meg nem történetté tenni azt, ami végzetévé válhat az őket követő nemzedékeknek. A család jelen ideje az örökidő, tökéletes hely a múltbéli sorsok újraélesére, új szerepek építésére. Itt vannak eltemetve azok a legendák, amiket az őseink közül sokan megéltek, de sohasem volt merszük a maguk teljességében elbeszélni. Talán nem voltak megfelelő szavaik ezekhez a történetekhez, amelyek feltárultak előttük, amelyek beleégették magukat a tudatukba, de azoknak a nyomai ma is kísértenek engem.

Így időnként megüti a fülem egy-egy kacskaringós szófordulat, amit azonnal ketté is harapna az, aki kimondta, de a levegőbe, a kimondott szóba már nem tudja belevájni a fogát a beszélő. Ezek a metsző kifejezések, kromatikus zenei motívumokként, azonnal visszhangra találnak bennem, már anélkül is, hogy igazán felfognám őket. Zajok a fülben, amik parázsként izzítják a képzeletet. S az sem kell, hogy fülem legyen a hallásra, elég, ha a szív valamivel gyorsabban ver abban a pillanatban, a fej pedig megszédül. S ez sohasem több néhány, a mélyből előtörő töredékes mondatnál. Egy fotó nézése közben legördülő könnycsepp vagy görcsbe ránduló száj, még ha akaratlanul is, de árulkodik ezekről az el nem beszélt históriákról, amikből igazán megtudhatnánk, hogy kik is vagyunk.

A hallgatás mintha megvédene minket attól, hogy az élet megismételhesse magát. A végzet működtetéséhez azonban nem kapunk kézhez szabályokat. A csend nem temet senkit a családfa gyökerei alá, ahonnan minden kisarjadt, habár mára már semmi sem látható ebből a milliárdnyi magból, amelyek összekapaszkodva életet növesztettek az időbe. A valódi emlékezet a szavaknak ezekből a törmelékeiből viszont nehezen ragasztható eggyé.

S akkor felhangzott az az egyetlen szó az atyai dédapám vidám mondatai között, aki a kedvenc székén ücsörgött, s azt a nevet a pipaszár mellett szűrte át a fogakon: Kaszparek. Azonban dédanyám csendre intő tekintetéből, aki hirtelen perdült ki a ruhás láda mellől, szemének szigorú fényéből azonnal tudni lehetett, hogy „pipás apának” említenie sem lett volna szabad ezt a valakit egy két-három éves gyerek előtt. A szó felszállt, mint a tömjénezőből az illat, és ezen már az sem segített, hogy az apám, a név kimondása után szinte azonnal, befogta mindkét fülem. Sőt ez a mozdulat, dédanyám szemének vad sötétje, dédapám meghunyászkodása inkább felkiáltó jelet tett a név mellé.

Kaszparek ugyanis, mint később egy félkáromkodás nyitányából, az illetőhöz kapcsolódóan kiderült, valódi kísértet volt. Így már biztosan tudtam, hogy minden okunk megvan a titkolózásra. Ki örülne neki, ha mindenki megtudná, hogy bizony nemcsak hús-vér emberek, de egy kísértet is volt a felmenők között. A kísértetekről jobb nem beszélni, mégis ha valaki életében, s nem a halála után válik kísértetté, na, az már nem mindennapi dolog. Egy szellem, aki már földi életében is kísértett, bizony nem jó ómen, nehogy a gyerek is, mire felnő, kísértet akarjon lenni, a tradíciókat folytatva. Valóban, az ilyen nem éppenséggel szokványos, elmesélhető, mégis felfoghatatlan események láncolatánál az tűnik célravezetőnek, ha inkább hallgatunk róluk.

Az el nem mondott történetek, ahogyan a le nem írtak is, vagy azok, amelyeket elmondtak ugyan, de nincs élő ember, aki megjegyezte volna, és a leírtak, amelyek elvesztek valahol, esetleg többféle egymásnak ellentmondó változatban lapulnak, mindenféle eldugott terek és időhurkok mélyén, mégis valami csoda folytán alkalmanként napvilágra kerülnek. Amennyiben egy ilyen különös ős, mint Kaszparek gubbaszt a családfa egy eldugott odújában, ha fogékony vagy rá, akkor a vér, a gondolatok, a félelmek, vágyak és álmok árama kimossa benned azt a különös képességet, ami összeköt vele. A családfák viszont többnyire már három emberöltő alatt elveszítik a legfontosabb eseményeiket. Csak olyan epizódok maradnak fenn a lombok alatt, amelyekre először csendben, gondosan füleltek sokan, hogy majd továbbadhassák azokat. Ezek a fültanúk ilyenkor még rendkívül fontosnak érezték a mondatok dallamát azért, hogy azok segítségével végleg bevéssék az emlékezetükbe a fordulatokat. Amikor azonban tovább mesélték ezeket a történeteket, a legjellegtelenebb, legunalmasabb elbeszéléseket alkották meg, aminek a hatására a hallgatóik, a végére azonnal elfelejtették, miről is beszéltek. Hiába, elbeszélni tudni kell.

Az elbeszélés fortélyait pedig nem adják könnyen, de mégse mondhatunk le róla. Ezért, amikor az anekdoták helyett egész családi regényeket kellett volna továbbadni, azokat már túl bonyolultnak és érthetetlennek tartotta minden rokon. Bárki, aki követte a regényes fabulát, képtelen volt megjegyezni azt, holott ezek a legendák valahogyan, még ha foszlányokban is, megbújtak a hallójáratokban, feloldódtak az emlékezetben.

Megdöbbentő tréfája az életnek, ahogyan az a benned rejlő képesség, amire leginkább hallgatsz, ami összeköt a legérdekesebb őseiddel, időnként mégis a felszínre tör. Ahogyan egy-egy ilyen történet, elveszett írás a semmiből felbukkan, az sohasem tipikus, ez az esemény mindig minden őt megelőző történéstől eltérő, kiszámíthatatlanul változatos. Mégis van egyetlen dolog, ha akarod, varázslat, összekötő kapocs, ami ezeket az energiákat, amik elvezetnek egy lehetséges eredethez, mindig jellemzi. Történetet, írást, legyen az bármilyen, családi, történelmi, irodalmi, mivel a nyelvben fogalmazódott meg, csakis más szövegek segítségével fejthetsz vissza és érthetsz meg. Azonban soha senki sem tudja előre, milyen szövegek olvasása, tanulmányozása, azok milyen sorrendje vezet oda, hogy ezeket a termékeny őserőket, mint egy kódexkapcsot, végre kinyisd.

Azonban egy élő kísértet az ősök sorában olyan dolgokat segít látni, amelyek túlmutatnak minden földi logikán és józan észen. Ilyen erővel a zsigereidben, a tudat végtelenjében már nem mondhatod, hogy ne lenne nemzedékek óta kapcsolatod olyan világokkal, amelyek mások számára mindig titkosak, elérhetetlenek voltak és maradnak is. S talán az sem mindegy, hogy anyai vagy apai ágon találsz ilyen misztikus alakot a felmenők között. Mi anyai ágon vezethetjük vissza azt, ahogyan a Kaszparek – egykor az egész északi országrész félelmetes és ragyogó neve – „Zara” névvé halványult a palóc lankákon. Előbb csak Zarek, majd, hogy a magyar nyelv szabályainak megfeleljen, Zara lett végül belőle. A legnagyobb palóc legalábbis így tudta és így is írta meg. Ő pedig sem időt, sem fáradtságot nem kímélt, hogy minden részletet, amit csak mesélhettek neki Kaszperekről – amott északabbra még úgy mondták –, hiteles forrásokkal alátámasztva igazoljon. Amennyiben van teljes, hitelt érdemlő dokumentálása ennek a történetnek, úgy az az íróé, mert időben ő élt legközelebb azokhoz az eseményekhez, amikről nálunk később mélyen hallgattak.

Kaszparekné, ez a gyönyörű asszony az egyedüli biztos pont az ősanyák sorában. S hogy maga Kaszparek mennyit adott a családi véráramba, az élő kísértet örökítő anyaga hogyan határoz meg minket, az erősen kérdéses. A gyönyörű nők ugyanis minden korban garantáltan – bár szívesen gondolnánk azt, hogy lángra lobbantják a világot – valójában csak meghatározott számú férfival tesznek így. Az viszont a gyönyörű nőn múlik, hogy milyen férfiak szellemét bűvölik meg és vágyát elégítik ki. Az igazi nő nagyszellemek vezércsillaga az életben, olyan ér, amely hatalmas folyókká duzzadhat bármelyik későbbi generációban. Katharina asszonyra ezekben a történelmi időkben még a királyok is felfigyeltek, olyan sugárzó szépség, olyan ragyogó szellem volt. S hát, ha egy király valamit akar, azt rendre meg is szerzi. Egy trónon ülő királyt a földöntúli, de még inkább az égbeli jelenések sem riaszthatják el vágyának beteljesítésétől. S az ilyen kalandok után – bár a történelem menetét, az öröklés jogát csak nagyon ritkán zavarják meg – a fattyú utódokba akár még több kurázsi is szorulhat, mint az elkényeztetett hercegekbe és hercegnőkbe.

Igaz, ily módon csak balkézfelől lehet királyi vérem, azonban mindegy is, hogy melyik kéz felől nézzük, a vér az csak vér marad, ha tetszik, ha nem. Hiszen valódi hercegnőjét, Katharinát, a világ elől eldugva, egy sűrű, sötét erdő mélyén, ahogyan a mesékben, egy kolostorban látogatta hébe-hóba király szépapánk. Ilyen távol a világtól, elrejtve a sötét legmélyebb pontján, már nem tudni, szerelem, kiszolgáltatottság vagy erőszak történt-e; a legenda ott is romantikát teremt, ahol a valóság talán ennél gonoszabb volt. S egy erdő mélyén, a fény nélküli világban fogant gyermek, sőt gyermekek, mindig rejtve lesznek a világ szeme elől. Azután, mivel itt mindent homály fed, senki sem tudja meg, hogyan és mi módon szóródtak szét ezek a gyerekek a földkerekségen.

Melyik gyermek vajon merre vette az útját? A király apjuk gondoskodott-e valaha róluk? Király létére, különösen erős férfi lévén, lehet, csak patkókat hajlítgatott háromba-négybe nekik úri kedvtelésből, ezzel kívánva jó szerencsét az élethez. Aztán ezekkel a hajlított patkókkal útnak is engedte őket az erdőbéli labirintusuk közepéből. S mi lett a gyönyörű anyjukkal? Hol és miként végezte be életét? Máris megannyi elvesztett részlet van a szöveg szövetében, ami talán segítségemre siethetne az élet megannyi nehéz vagy örömteli pillanatában. Olyankor magam előtt látom néha a mosolygó, tisztásokon gyöngyöket gurító, kolostorfalakon mászkáló, fákon csüngő gyerekeket és a csupán miattuk boldog anyjuk tekintetét. Ez a kép ragyog át az idő és tér mélyéről, amit megannyi álomból magammal hozok.

Így nem is csoda, ha a kis királyfik és királylányok neve Zara lett, inkább őrizve meg hangzásra, alakra és természetre e hercegi nő nevét: Katharina. Akit az erős király csak Kathának, majd Karának becézett. Bizony-bizony, ahol egy túl szép nő, mint Kara, keveredik az elbeszélésbe, akiért mindenre képesek a férfiak, ott a sok udvarló közül ki tudja, melyik tulajdonságait, gondolatait hordozhatod most épp magadban. Azonban a nyelv, ahogyan kimondod és hallod e neveket, ahogyan elbeszéled a történeted, ott hordozza magában ezeket a nyomokat. Tudom, talán sohasem lesz olyan elbeszélő, aki fel tudná fedni, hogy e nyomok közül melyik az eredeti, melyik a hamis szál és valójában melyik kihez fut. Bármelyik történetmesélő próbálja is felfejteni ezeket az elágazásokat, végül ráeszmél, teljesen mindegy is, hogy ki az apa, ha ezt a tündéri ősanyát megismerheti. Vele ott van minden fontos bog a mondatokba, a szavakba, a nyelvbe bezárva. Így származhatom akár királytól, pénzhamisítótól vagy túlvilági kísértettől is, ez ma már csak annyiban érdekes, hogy mit tudok megszólaltatni ebből az életben, amely nekem adatott. Milyen történeteket tudok tovább írni, tovább beszélni másoknak ezekkel a gyökerekkel.

Azonban most még csak egészen aprócska gyerek vagyok. Egészen pici kezekkel, lábakkal, búzaszőke, göndör, selymes hajjal, meg bőrrel és kíváncsi nagy szemekkel, mint minden két-három éves. Ugyanakkor az elhangzó titkok iránti érzékenységgel, amit hét pecséttel zárok be egyelőre az elmém titkos rekeszeibe, ahol összesűrűsödik a sorsok végtelenje, amit az ősökön keresztül magamban hordozok. Amikor apám befogta a fülem, a dédapám a saját szájára csapott a baljós név miatt, a dédanyám szeme pedig élesen villant felé, a tiltott név máris ott lapult az elmémben arra várva, hogy majd egyszer talán lesz elég erőm meg tudásom leírni a belőle kibomló szöveget.

Amíg az apám elment egészen hátulra az udvarba, láttam, ahogy odavész a kútkáva mögött és megy jó messzire az istállók mögé valamit megcsinálni, amire a dédanyám kérte meg őt, addig a dédapám, akinek ugyanaz a neve, mint a nagyapámnak, meg az apámnak, s valószínűleg már az ő apjának is ez volt a neve; a dédapám, aki túlélte a fiát, az én nagyapámat – akit sose ismertem – a vesszőkerítéshez lopakodott, s félhangosan többször átkiáltott a szomszéd portára. „Eszter, Eszter, itthon vagy, Eszter?”

Ekkor a kerítés másik oldalán feltűnt, széles fekete szoknyában, óriási fekete bojtos vállkendőben, a fején fekete fejkendővel, mint egy óriási fekete kakas, aki most készül a vesszőkerítésre felszállni, felbukkant ott túlnan, az anyai dédanyám. Láttam, ahogy halkan diskurálnak egymással, majd Eszter dédanyám eltűnik a házukban, aztán áthajol a vesszőfonatok felett és integet nekem, hogy menjek oda hozzá. Még azt is hallottam, ahogy azt suttogja: „Jöjj!” Minden piciny gyermek tudja, hogy az ilyen integetés, akár szavak nélkül is, azt jelenti, ajándékba kaphat valamit, így amilyen gyorsan csak lehet a kis lábakat szedni, úgy igyekszik. A göndör, angyali fürtök szinte repültek a fonott kerítéshez, ahol egy kőre álltam, és úgy nyújtogattam a kezem valami csillogó tárgy felé.

Egy három részbe hajtott patkót, ami olyan volt, akár egy ördöglakat, aranyszínű szegekkel kiverve, nyújtott át Eszter dédanyám nekem. „Játssz ezzel. A tiéd! Másnak ne mutasd meg. Rejtsd el jól! Ez a te örökséged.” Aztán áthatóan, s jelentőségteljesen a szemembe nézett és végigsimított az aranyfürtös fejemen. Azonnal azon gondolkodtam, ezt a csillogó fémet hová is rejthetném el. A kis zsebek nem igazán alkalmasak rejtekhelynek. Így valahová el kell majd ásnom, hogy senki se találja meg. Valahol odahaza kellene majd gödröt vájni neki, amikor senki se lát, nem itt a dédapáméknál. Addig azonban, ameddig hazamegyünk mégis hová tegyem el, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, hogy senki meg ne lássa. Éppen ezen töprengtem, amíg keresztül-kasul jártam az udvart, a tornác és a grádicsok előtt. A télvégi nap hirtelen hajlott bíborba, és nem lángra gyújtotta az eget, hanem koromsötétté égette azt pár perc alatt. Egyre jobban félni kezdtem a sötétben, és vártam, hogy az apám és a dédapám befejezze a munkát hátul és előjöjjenek végre. Akkor azonban rögtön meglátják nálam az estében világító, három ponton önmagába hajlított patkót, amit nem tudtam időben elrejteni.

Ekkor viszont az őseim helyett egy, a sötétből előtűnő fehér ló, mint amelyiket nem jól kötöttek be az istállóba és most kinéz az udvarra, hogy élhet-e a szabadságával, jelent meg a kút mögött. A terméskövek borította talajon hangtalanul közeledett felém, pedig még a patkolatlan lovak patája is nagy zajt csap itt a kopogásával. Ahogy nagyon lassan felém lépdelt, rajzolódott ki előttem, hogy nyereg is van rajta, amin egy koronás férfi ül, az egyik kezében íjat tartva. A másik kezét pedig légies mozdulatot téve felém nyújtotta. „Az a patkó hozzám tartozik. Add ide nekem. Én megőrzöm a számodra. Tőlem bármikor visszakérheted.” Óriásit kellett nyújtózkodnom, úgy éreztem, szinte a háromszorosára nőttem, hogy a magas fehér lovon ülő férfinak végül odaadhassam a patkóm. A férfi szeretetteljesen mosolygott rám, míg eltette a nemrég Eszter dédanyámtól kapott ajándékomat, majd végigsimított ő is az aranyfürtös fejemen, mielőtt füstté vált a hideg sötétben. A patkót azonban azóta se mertem még visszakérni tőle.