Első jelenet /a bolt előtt/

Némajáték: komorabb zene, mint az első felvonás kezdetén. Zsigmond érkezik oldalról az előtérbe, kezében üres cvekker. Körbenéz, megáll, toporog, kezeit dörzsöli. A többiek is csüggedten, magányosan állnak a sorban. Egy idő után már nem is mozognak, csak némán vacognak. Érkezik Róbert, de ő is csak legyint.

Róbert: Már engem is elért a kórságotok, már én se tudok mindig a jóra, a vidámra gondolni. S napok óta megint Eszterrel álmodom.

Zsigmond: Jaj az az a szöszke kislány, akinek az oviban mindig fogtad a kezét. Az első nagy szerelem.

Róbert: Igen, s egy nap jöttek az oviba nyilasok, összegyűjteni a zsidó gyerekeket. Akkor is fogtam a kezét, úgy kellett kitépni, az enyémből az övét. Sose felejtem el azt a kétségbeesett kapaszkodást, pedig azt hittem már rég elfeledtem.

Azt mondták, mennek a partra, ott már várják a szülei. Néha még hallom, ahogy azt suttogja, hogy „bújjunk el Gida, bújjunk el valahova”. Azonban nem tudtam elbújtatni. Aztán másnap mikor lementünk a partra és még utána hosszú napokig ott láttam a kis cipőjét, senki se mert hozzájuk nyúlni.

Attila: Nekem az maradt meg, amikor heteken keresztül a pincében aludtunk. Néha érzem én is azt a maró éhséget és a penész illatát, gyakran a legváratlanabb szagoktól jelenik meg ez az emlék, például a nyers krumplitól. Voltak napok, hosszú napok, amikor semmit se ettünk. Olyankor anyám mindig kiment, és gyakran véresen, koszosan jött meg, az arcán karmolás, meg ütés nyomok, de mindig hozott valamit, amivel újra pár napig el voltunk.

Aztán megint az éhség, megint kiment és megint véresen, rongyosan, de étellel tért vissza hozzánk. Az anyám számomra a legbátrabb ember a világon.

Béla: Emlékszem a romok között tanultam meg felszívódni, mint a kámfor. Ott játszottunk. Aztán este nem volt hová hazamenni, ugyanúgy romos épületek alá húzódtunk be. Hétesztendősök, mint mi cipelték a téglát, amíg bírták, mert minden segítség elkélt. Ott találkoztam veletek is először – nem az iskolapadban, hanem a romok peremén.

Géza: Az apámat már kilenc éve nem láttam. Azt mondták, csak málenkij robotra megy. A bátyám lett a családfő, dolgozik, meg seftel, ahogy tud, hogy legyen valami, eltartsa a két testvérét, meg az anyját, aki nem dolgozhat, mert az ura a Gulágon van.

Anyám minden este csak az ajtót nézi. Várja, hogy egyszer csak az apám lép be rajta. Azt mondja: nagyon erős, szorgalmas ember az apám, ha jól dolgozik, biztos előbb utóbb hazaengedik. Én már nem is emlékszem az apámra, csak olyan, mint egy elmosódott folt. Azonban az az ajtókilincs nem akar mozdulni.

Attila: Az se biztos, hogy olyan jó, ha mozdul az a kilincs. Mi lehet rossz környéken lakunk, de a házunkban valamelyik lakásba, sokszor éjjelente csöngettek. Az Ilonka apja kiment megnézni, hogy ki az. Azóta se jött vissza, azt se tudják hová lett.

A szomszéd meg biztonságból leszerelte a csengő, hogy ne idegesítse. Azokra meg puskatussal törték rá az ajtót, még az ajtó gerenda is ketté reccsent, azóta is csak deszkákkal van ímmel-ámmal beszegezve, egy asztalos se meri megjavítani, nehogy azt gondolják, hogy pártolják a családot.

Róbert: Zsigmond te miért hallgatsz, biztos te meg ilyenkor gondolsz, a Karolina gróf kisasszonyra, akiknél az apád valamikor kertész volt.

Zsigmond: Igen, amikor meséltél azonnal eszembe jutott. Azt hittem majd, ha végre egyenlők leszünk, ha győz nálunk is proletár forradalom, akkor észrevesz, de ahelyett, hogy végre egy iskolába járhatnék vele és talán látná, hogy a kertész fia is lehet okos, valahol a Hortobágyon most egy parasztgyerek abajgatja, pedig mindig én álmodoztam róla.

Béla: Ő talán akkor is jobban járt, mint a nővéred, annak is olyan szép mosolya volt, annyira szerettet minket, amíg öt szovjet katona be nem rángatta valami teherautóba. Azóta meg állandóan csak hallgat és folyton szomorú, meg úgy vágja a haját, hogy mindig olyan rondának nézzen ki.

Zsigmond: Kérlek erről ne beszélj, már odabújni se merek hozzá, mert azonnal halálra rémül.

Róbert: Na vajon meddig kell még tartani a szánkat? Meddig kell még arra várni, hogy kibeszéljük, ami igazán bánt minket. Tán a szocialista ember néma.

Géza: Anyám mindig lepisszeg, hogy még a falnak is füle van. Soha senkivel, sem beszélhetsz semmiről igazán, csak arról, ami engedélyezve van.

Róbert: Még jó, hogy az időjárás nincs tiltó listán.

Attila: Mindig két helyen jár a pofon: ha beszélsz. Egyszer otthon, hogy nem tartod a szádat, aztán meg az iskolában, ha valami kibukik belőled. S akkor még örülj, hogy nem csöngetik fel hajnalban az apádat, mert ezt egészen biztosan tőle hallottad.

Az ember megtanul mellébeszélni, meg nagyokat hallgatni.

Zsigmond: Ki kéne valakinek mondani végre, hogy „Nem maradunk csendben.”
Róbert: S kimeri ezt kimondani. Mi semmik vagyunk ehhez, minket két perc alatt agyonvernek.
Boltos: Csend legyen, ne hangoskodjanak már! Ma nem érkezett semmi.

Nem tudunk mit csinálni emberek, dolgozzanak tovább, dolgozzanak keményebben, hogy megfékezzük ezeket a szabotázsokat.

Ne zúgolódjunk, tegnap volt sok minden. Osszák be, ami van. Egy nap nem a világ, olyan úri dolguk van, mint még soha. El lehet hallgatni

Zsigmond: Na még a boltos is rendre és csendre int bennünket, csak azért, mert hiába álltunk sorba órákig. Micsoda felháborító világ!

Második jelenet /az iskolaudvar/

Sorakozó. Petya a kapuban áll, feszült, szigorú tekintettel méregeti a többieket.

Petya: Egy perc késés is árulás. Emiatt maradunk le a munkaversenyben. Ti és az ilyenek szülei az oka, hogy akadozik a termelés.

Zsigmond: Már hajnalban sorban álltunk, azán kiderült, hogy semmi sincs a bolt polcain.

Petya: Igen az apám megmondta, hogy majd ilyeneket fognak mondani az emberek. Holott, akik ezt mondják azok a hibásak, mert nem teljesítik a tervet. Sokat jár a szájuk, ahelyett, hogy a munkafrontján tennék oda maguk.

Attila: Apám szerint is, így van. A gyárban mindig azt mondják nekik a művezetők: „Többet kellene dolgozni. Többet, gyorsabban, meg villámgyorsan!” – így mondta. Aztán nem jött haza, az anyámmal már két napja, mert a norma 170%-os lett.

Béla: Sokszor csak üres kenyérhéj jut estére. A normát meg növelik, mégis azt mondják, hogy mi, meg a mi családjaink nem áldoznak eleget.

Petya: Az én apám világosan beszél: ti lusták vagytok.

Róbert: Minden nap azt hallgatom, hogy „nem tanultok rendesen, nem vagytok elég éberek”. Holott a gyárban, az apám már félig vak a füsttől. Mégis ő a hibás, mert nem lett belőle élmunkás.

Béla: Még a kocáktól is elvárják, hogy tizenhetet fialjon. Az pedig csak oktalan állat és ha nem fial csak tízet vagy tizenkettőt, akkor mi lesz vele főbe lövik?

Petya: Vigyázz itt az izgatással. Tudod jól, itt, aki nem élmunkás, az osztályidegen.

Géza: Az anyám meg azt mondja: ha így élünk tovább, abba rövid úton belehalunk.

Petya: A ti családjaitok gyengék. A nép ügye, pedig erőseket kíván.

Róbert: „Előre, mindig előre, a zászló alatt…” – azt mondják be minden este. Azonban a zászló alatt csak fáradt, éhes arcokat látok.

Zsigmond: S a végén mi vagyunk a hibásak, mert nem tapsolunk elég hangosan. Nem tanulunk elég gyorsan. Nem adunk elég vért, elég húst, elég áldozatot.

Petya: Így van. A nép nem vár. A Párt nem vár. A szocializmust nem lehet halogatni.

Kovácsics igazgató: Szabadság! A tanuló ifjúság is tudja, ezért dolgozunk, ezért hozunk áldozatot.

Egyre többször látom mégis a szemetekben a fáradtságot, az elégedetlenséget. Ez szégyen. Amikor fáradsz, amikor csüggedsz, akkor még többet kell tenni!

Nem engedhetjük meg a reakciós erőknek, hogy a saját eszméink árulóivá tegyen bennünket.
A jövő nem egy este alatt születik, hanem véres verítékkel, napról napra.
S jegyezzétek meg: a haza nem vár a gyengékre.

Aki elgyengül, aki nem törekszik, az olyan dudvának teremt helyet, aminek az írmagját is ki kell írtani. Aki ilyenekről beszél, haladéktalanul jelentsétek nekem és meglesz a jutalma!

Petya: Éljen Kovácsics! Éljen az igazgató! Éljen a Párt! /fojtott taps, a fiúk lesütött szemmel, mozdulatlanul állnak/

Harmadik jelenet /osztályterem/

Osztályterem. Az ablakon hideg fény szűrődik. A diákok feszülten ülnek. Orosz tanár úr belép, mappával a kezében.

Orosz tanár úr: Gyerekek! Ma a történelemről beszélünk, de egészen új perspektívából. Nem a múltról, hanem a jövőről. A jövőről, amelyben a munkásosztály a paradicsomba megy.

Petya: Úgy van, tanár úr. A Párt vezet minket. Egy a zászló, egy az út.

Zsigmond: (halkan) Hol van az a közös út, ha nektek mindig jut valami a pult alól.

Orosz tanár úr: A diákoknak már ma a nagy összefüggéseket kell nézniük. Tudom sokuknak a reggeli sorban állás, a sok házimunka, az áldozat. Az áldozat, azonban erény. Aki most nélkülöz, holnap bőségben él. Ez a dialektika lényege!

Géza: Tegnap nálunk nem volt semmi ebéd. Anyám is azt mondta, hogy legyünk türelmesek, várjuk ki a szebb jövőt.

Orosz tanár úr: Így van. A szebb jövő közel van. Egyél ananászt, rágcsálj fogolyt — jön az utolsó napod, burzsuj! a nagy szovjet költő is megírta.

Attila: Apám három műszakban dolgozik. Nem látom soha. Ő aztán semmit se rágcsál, fal, ha éppen van mit enni. Akkor ő mikor ér oda a paradicsomba?

Orosz tanár úr: Az, aki dolgozik, már ott van. A gyár a mennyország kapuja.

Géza: S aki nem bírja?, mert annyira ki van zsigerelve, hogy összeesik?

Orosz tanár úr: Az elbukik. A történelem elsodorja. Az új ember lép az ő helyébe, mert az új szocialista ember fáradhatatlan.

Petya: Így van. Csak a szocialista ember az igazi ember, mindenki más idegen. A nyugat a legnagyobb ellenségünk, ők akarnak aljas módon diktálni nekünk.

Kémeket küldenek ránk, politikai menekülteknek álcázva, meg megpróbálják a rothadó kapitalizmus termékeivel megtéveszteni a munkásosztályt.

Orosz tanár úr: Jegyezzétek meg, gyerekek, a dialektikus történelem végső célja az osztályharc felszámolása. Amint megszűnik az osztályharc, megszűnik a történelem is.
„A múlt romjai közt még hideg van. Ott a jövőben mégis arany fény ragyog.”
Tanuljatok hát, mert a paradicsom kapuját csak a tudás nyitja meg.

Negyedik jelenet /otthon/

Szoba. Az egyik falnál dobozok, ágyak összetolva. Géza és Attila fát cipelnek kosárban, Géza anyja ruhát mos egy lavórban.

Géza: (lihegve) Még két kosár, és kész, ha egyedül kéne, estig se végeznék.

Attila: Anyám mondta, hogy nagyon hálásak vagyunk, hogy ideköltözhettünk és elfoglalhattuk az egyik szobát. Mi egy iszonyú romos, kis putriban éltünk, az alagsorban. Ott rendszeresen volt egér, meg patkány is.

Közben, meg azt is mondta: igazságtalan, hogy elvették az egyik szobát tőletek. Csak mert a te anyád nem dolgozik a gyárban.

Anya: (szomorúan) A kerületi tanács így döntött, de én is azt gondolom nekünk még szerencsénk van, hogy jó embereket kaptunk lakótársul. Mivel osztálytársak vagytok, még tudtok együtt tanulni is.

Én sehol se kapok munkát, – még szerencse, hogy az apám dolgozik – én sehol, semmit se kapok, mert a férjemről tudják, hogy a Gulágon van. Holott az se csinált semmit, egyszer csak jöttek az oroszok, hogy rajta van a listán, menjen „málenykij robotra”. Na de milyen listán, hát nem lehetett szót érteni velük, ezek csak oroszul tudnak.

Géza: A tanácsi ember azt mondta, nagy nekünk ez a lakás. Most meg a két családnak nincs elég hely benne, bár tudom ti még ennél is rosszabbul éltetek.

Attila: Az apám azt mondta, neki se könnyű a máséba bepofátlankodni, de nem tiltakozhatunk, ha a kerületben így döntöttek. Ő a Láng Gépgyárban éjjeles, anyám is ott van mellette. Csak rám bízhatja a kisebbeket és itt így jobb dolguk lesz. Azt mondta, Gézáék anyja majd rájuk is vigyáz, mert ő legalább otthon van.

Anya: Vigyázok én, megteszem, amit csak lehet, nem büdös nekem a munka. Sose volt, de kettő kéz kevés ennyi gyerekhez. S közben ennyi emberre rohamosabban fogy a fa, fogy a kenyér.

Attila: Tegnap este anyám sírt. Azt mondta: „Dolgozunk, robotolunk, mégis üres a kamra. Szánalomból kaptunk tetőt a fejünk fölé” S azt kérdezte: vajon mit rontottunk el?

Anya: Semmit sem rontottatok el. Csak mindig a leggyengébbtől vesznek el, hogy másoknak még több jusson.

A sok semmi ember, aki rögtön abban hisz, ahol előnyt, meg pénzt lát és azonnal ítélkezik, meg uralkodik a másik felett. S közben folyton fenyegeti, csak mert nem ért vele egyet.

Hát milyen egyenlőség ez?