Khmunu nem a sivatagból vagy a folyóból emelkedett ki, mint a déli városok némelyike, hanem szélesen feküdt a Nílus keleti oldalának termékeny sávjában, ott, ahol a zöld föld még sokáig tartotta magát minden évben a szárazsággal szemben, de a nyugati látóhatár mögött a távolban már hegyek derengtek. A várost körülölelő földeken csatornák futottak a megművelt parcellák között, a víz lassan csordogált bennük, a folyó felől érkezők így először nem is a templomokat látták meg, hanem a mezőket, a nádasokat, a poros kikötőhelyeket, a rakodó emberek lassú mozdulatait, az állatok nyomát a nedves parton, és azt a sík, napsütötte tágasságot, amelyből a város nem hirtelen bukkant elő, hanem fokozatosan sűrűsödött házakká, udvarokká, műhelyekké, papi épületekké és szent falakká. A jellegzetes vályogfalak színe nappal beleolvadt a porba, este azonban, amikor a nap alacsonyabbra ereszkedett, a házak élei, a kapuk árnyékai és a szent kerület kőtömbjei egyszerre rajzolódtak ki, hatalmas képpé formálva mindazt, ami a nappali fényben kontúrjait vesztette. Khmunu közepén a szent kerület nem egyetlen épületként uralkodott a városon, hanem egymásba kapcsolódó udvarok, kapuk, oszlopok, írnoki helyiségek és raktárak rendszereként terült szét, a templomok bejáratainál faragott kövek álltak, régebbi királyok neveivel, letört sarkú oszlopdobokkal, újra használt hasábokkal, olyan építészeti darabokkal, amelyekből egy város hosszú élete látszott: nem olyan városé, amit egyszerre építettek fel, hanem amit századok alatt toldottak, bontottak, javítottak, és újra értelmeztek, néhol, ahol egykor magasabb fal állhatott, ott most alacsonyabb kerítés futott, ahol régi gazdasági udvar nyílt, már hivatali épület honolt és az udvarán írnokok ültek az árnyékban.

A szent kerületen túl a város sem volt néma, fazekasok, kőfaragók, festékkészítők, számításokat végző hivatalnokok sürgölődtek mindenfelé, a piactéren már görög szavak is vegyültek Kemet nyelvének mondatai közé, ahogyan más szabású köpenyek színezték a lenruhák kavalkádját, idegen edények kerültek a helyi tálak mellé, s néha ugyanarra az istenre két név hullott rá: egy régi, amit Khmunuban használtak és egy újabb görög. A város keleti része a mindennapoké volt: gabona, állatok, műhelyek, csatornák, vitatkozó kereskedők, meleg falaknak támaszkodó, a cipeléstől megfáradt árnyékok. Nyugat felé azonban, a folyón túl, már a halottak földje kezdődött, Tuna el-Gebel⁵⁹ irányában a táj szárazabbá, világosabbá, üresebbé vált; ott a sírok, föld alatti járatok és kőből emelt halotti házak között másféle idő járt, nem a piac sürgető órái, nem az öntözés rendje, nem a hivatalnokok dékánjai⁶⁰, hanem egy sokkal lassabb idő, ahol a szájakat már gyolcs és gyanta zárja el.

Most ebben a városban élt emberemlékezet óta a Könyvek Szerzője, Khmunu zárta magába, ahogyan a régi templomok őrzik azokat a lezárt kamrákat, amelyekbe már senki sem lép be, de amelyekről minden pap tudja, hogy egyszer még szükség lehet a bennük elrejtett dolgokra. Nem érkezett már idegenként ide, nem álltak elé őrök, nem kérdezték, kinek a fia, melyik déli útról jött, milyen nevet írjon le mellé a jegyzékbe az írnok, mert a neve itt már régen megelőzte a testét, tudták róla, hogy könyveket írt olyan városoknak, amelyeknek kövei azóta is visszhangozták a mondatait, és azt is tudták, hogy Khmununak még nem adott semmit, pedig azért jött ide, hogy új írásokkal ajándékozza meg a várost.

Már több mint két évtizede Petosiris⁶¹ főpap hívta meg, de az eltelt évek ellenére sem sürgette, mert Khmunuban nem illett siettetni azt, ami még nem talált önmagára, de ahogyan múltak az évszakok, és a Szerző továbbra sem nyúlt a papiruszhoz, a főpap lassan megértette, hogy itt nem a gondolat hiányzik, nem a tudás, nem az alkalom, nem a kérés, hanem valami régebbi, mélyebb, melegebb dolog szakadt el a Szerzőben végleg. S az írás benne egyre inkább álom és vágyakozás marad csak, s félő már sohasem szólal meg ez a hang újra, bár még lenne dolga a földön. Petosiris jól tudta, itt már nem érvekre van szükség, nem szent kötelességekre, nem a város türelmes szemrehányására, hanem mindarra, ami az írás és gondolat előtt van: testre, figyelemre, néma jelenlétre, arra a pillanatra, amikor az ember még nem mondatot keres, hanem újra ott akar lenni a saját bőrében. Petosiris már túl régóta volt főpap ahhoz, hogy a végtelenségig várjon, mindent megpróbált, amit egy főpap megpróbálhat, de ezek a tervek a Szerzőnél mindig dugába dőltek; lehettek azok ígéretek, a jövőre vonatkozó tervek, a múló évekre történő hivatkozás, az újból kivirágzó nagyság lehetősége, a Szerző keze mégsem mozdult meg az írónádja felé, s ezt a gondot napról napra egyre nehezebben vitte haza a főpap.

Petosiris háza nem emelkedett ki hivalkodva Khmunu többi előkelő épülete közül, de aki ismerte a várost, már a bejáratról tudta, hogy nem közönséges család lakik benne, a magas, vakolt vályogfalakon kevés nyílás volt, amelyek csekély kilátást engedtek az utca felé, a kapu fölött egyszerű kőkeret állt, rajta régi, részben lekopott jelekkel, a küszöböt sok láb koptatta simára: papoké, írnokoké, követeké, szolgáké, és azoké, akik annyira fontosnak hitték ügyüket, hogy nem várták meg, míg Petosiris maga hívatja őket. Az utcáról nem lehetett belátni a ház belsejébe, a bejárat után keskeny, megtört folyosó következett, amely előbb árnyékba vonta az embert, aztán egy kisebb előudvarba engedte be, itt a fal mellett vízzel telt korsók álltak, hogy aki kintről érkezik, leöblíthesse kezéről a város porát; mellettük alacsony pad, néhány összecsukott gyékény, és egy kőből faragott tál, amelyben a szolgák időnként illatos leveleket úsztattak, nem dísznek, hanem azért, hogy a hőség ne uralkodjon el teljesen a benti levegőn. Az első udvar a hivatalos ügyeké volt, itt fogadták azokat, akik iratot hoztak, választ vártak, engedélyért jöttek, adományt ajánlottak fel, vagy egyszerűen csak azt remélték, hogy Petosiris neve megnyit előttük egy ajtót, amely máshol zárva maradt volna. Az árnyékos oldalban írnokok ültek alacsony zsámolyokon, térdükön paletták, fekete és vörös festék, nádtollak, kisimított papiruszcsíkok; mögöttük falba mélyített fülkékben tokok, pecsétek, összekötött iratcsomók feküdtek, a ház ezen részében még minden hivatalosnak tűnt.

Beljebb azonban megváltozott az épület, a következő kapun túl már a lakás csendje következett, ahol a főpap belső életéhez lehetett közelebb kerülni, itt már a falak vastagabbnak tűntek, a fény puhább lett, a levegő hűvösebb; a mennyezet közelében apró nyílások engedték be a világosságot, de úgy, hogy a nap ne törhessen be teljes erejével, a padlón gyékényszőnyegek feküdtek, a sarkokban ládák, szövetek, illatszeres edények, tiszta vásznak, és néhány olyan tárgy, amelyek többet árultak el a házról, mint amennyit a ház el akart volna mondani magáról. A belső udvar négyszögletes volt, de nem rideg, közepén alacsony peremű vízmedence állt, amelyben a fény apró, remegő darabokra tört, körülötte néhány oszlop tartotta az árnyékot adó könnyű fedést, a falak mentén ülőpadok futottak, a sarokban gránátalmafa vetett mozgó árnyékot, és a vízmedence mellett esténként mécsesek égtek. Mindig ide vonult vissza Petosiris, amikor már nem akart több kérvényt, több nevet, több városi ügyet hallani, itt ült mellette ezen az estén a felesége Renpetneferet⁶² is, nem úgy, mint aki pusztán a ház asszonya, hanem mint aki már ismeri annyira a férjét, hogy tudja melyik hallgatás mögött van fáradtság, melyik mögött harag, melyik mögött félelem, és melyik mögött az a gondolat, amelyen éppen rágódik. Petosiris sokáig nem szólalt meg, csak nézte a vízmedence fölött remegő mécsesek fényét, kintről már csak tompán hallatszottak be a város késő esti zajai: egy kapu csukódása, állatok nyugtalan moccanása, valahol egy görög szó élesebb hangja, aztán mindent beburkolt az éjszaka mélyebb, ismerősebb moraja. Renpetneferet nem sürgette, ismerte már ezt a hallgatást, tudta, a férje aggódik, mert a város várja tőle a könyveket, s nem tud semmit tenni annak érdekében, hogy ezek meg is szülessenek. Renpetneferet szomorúan figyelte a férjét, míg végül nem bírta tovább és megszólalt.

– A fő gond az, hogy rosszul kérdezel. – erre a férje összerezzent és pillantását a mécsesek vízben játszadozó fényeiről, kérdőn a feleségére emelte.

– Tudom, azon rágódsz, milyen gyorsan telik az idő és a Szerző mióta nem írt egyetlen sort sem, pedig nem azt kell kérdezni, miért nem ír. Azt kell kérdezni, mikor érezte magát utoljára élőnek, mikor volt utoljára benne tettvágy.

– Nem tudom, lehetséges, hogy ezt a korábbi tettvágyat kell benne keresni, de én akkor, amikor még termékeny volt, nem ismertem, amikor idejött már akkor türelmet kért, hogy tudja még sok könyvvel adósa Kemet földjének, de most időre van szüksége. Azóta azonban már hosszú évek teltek el, s egyáltalán nem tudom, mi hiányzik belőle, tudása van, hírneve van, ideje van, csendje, nyugalma van, de mégsem ír.

– Talán éppen azért nem ír, mert mindenki azt nézi benne, amit írni tudna, te is csak a kezét figyeled, hogy mikor emeli fel végre a tollát, a hallgatását, a hírt, amely előtte járt, de mikor nézte őt utoljára valaki úgy, mint férfit, mint akinek a gondolaton túl valami belső tűzre is szüksége van, valamire, ami teljesen felkavarja, hogy kimozdítsa ebből az állapotból.

– Nem értem, hová akarsz kilyukadni? – nézett rá kérdőn a főpap.

– Szüksége van valamire, ami egészen emberi, mégis túlmutat magán az emberen, s ezt csak egy másik halandó adhatja meg neki, olyasvalaki, aki igazából nem is ismeri, nem kér tőle nevet, nem kér magyarázatot, olyasvalakire, aki nem akarja kinyitni sem, ahogyan ti akarjátok, csak jelen tud lenni mellette, a melegével, a kedvességével, amíg ő maga újra vissza nem talál önmagához. – mondta egyre sejtelmesebben Renpetneferet.

– Te most egy asszonyra gondolsz? – kérdezte meglepetten és álmélkodva a főpap.

– Nem épp asszonyra gondolok, az kevés volna, olyasvalakire, aki nem kér tőle könyvet, aki nem a kezét nézi, hanem azt az embert, aki a kéz mögött lassan kihűlt, és él itt egy görög hetéra⁶³ a városban – mondta végül Renpetneferet –, azt beszélik róla, őt nem lehet olyan egyszerűen megvásárolni, mint másokat, Melia a neve, s nemcsak a testével dolgozik, hanem a figyelmével is, aki hozzá megy, nem biztos, hogy azt kapja, amit kíván, de gyakran azt kapja, amiről azt gondolta, már nincs is meg benne. Hívd ide holnap estére a Szerzőt, én addig a lánnyal mindent megbeszélek és elküldjük hozzá, bízzál a nőkben, Petosiris, a hatásuk gyakran túlmutat minden észszerűn és hétköznapi dolgon.

Petosiris házának belső udvarából kilépve a Szerző még mindig nem értette, hogy mi történt, mit is akar a főpap tőle, miért és hová kell mennie, s kivel kell találkoznia, azonban minden ellenkezés nélkül elindult a megadott címre, egy ideig még ugyanazt a Khmunut látta maga körül, amelyet már évek óta ismert: vakolt vályogfalakat, zárt kapukat, poros küszöböket, halkan mozgó szolgákat, árnyékba húzódó írnokokat, akik a nap utolsó világosságánál is megpróbáltak még egy-egy sort befejezni, de ahogy az utcák lejjebb ereszkedtek a piactér és a fogadók irányába, a város hangja is lassan megváltozott, a helyi nyelv mélyebb, folyamatos morajába idegen szavak hullottak; a lenruhák mellett könnyebb, más redőzésű köpenyek siklottak el mellette; az ajtók fölött olyan jelek, festett táblák, koszorúk és egyszerűbb görög betűk tűntek fel, amelyek az ősi város felszínére igyekeztek ráírni magukat. Ez a terület nem volt külön város a városon belül, nem választotta el fal vagy őrség Khmunu többi részétől, mégis mindenki tudta, merre kezdődik az a néhány utca, ahol az idegenek könnyebben találtak szállást, bort, beszélgetést, zenét, tolmácsot, felejtést, vagy csak egy estére kölcsönzött otthonosságot. A házak itt nyitottabbnak látszottak, egy-egy kapu mögül fuvola hangja szűrődött ki, máshonnan nevetés, edények csörrenése, női hangok kellemes suttogása, és az a sűrű, boros-fűszeres illat, amely nem a templomhoz, nem a piachoz, hanem a szórakoztató estékhez, a bőrhöz, az olajhoz és várakozáshoz tartozott.

A Szerző, ahogy itt lépdelt az utcán, nem tűnt idetartozónak, még olyan vendégnek se, akit bárki is meghívna ide, akárcsak egyetlen órácskára; a korábbi tömör teste még őrizte az erejét, de már nem hordozta könnyen, olyanná lett, mint aki belekényelmesedett az életbe, de ettől a lendületét is vesztette, a haja dús maradt, erősen göndörödött, azonban a sötét színbe már ősz szálak vegyültek, az arca még mindig nyitott, kíváncsi volt, de sokkal mélyebben faragott, a szembogarak fénye csak halványan pislákolt, rájuk vetült valami tompaság, a szemek alatt és között a terméketlen gondolatok elmélyítették a barázdákat, állát immár szakáll is keretezte, ami ellentétben a hajával teljesen ősz volt; mind a haja, mind a szakálla eléggé rendezetlennek, nemtörődömnek tűnt, egyre gyakrabban felejtette el a megjelenéséről való gondoskodást, ennek ellenére nyilvánvalóan már körbelengte valamiféle tekintély, amely akkor telepszik valakira, amikor több mindent őriz magában, mint amennyit elmondhat. Amerre haladt ott a falak alacsonyabbnak tűntek, bár talán nem voltak alacsonyabbak; a kapuk színesebbek lettek, bár a festék sok helyen már lepattogzott róluk; a belső udvarokból néhol karcsúbb oszlopok látszottak, nem olyanok, amelyek templomi történeteket akartak elmesélni, hanem olyanok, amelyek a hűvös árnyékot és az emberi együttlét könnyedebb lehetőségét kínálták. Az egyik ház előtt görög kereskedők vitáztak valamin, két ajtóval odébb egy khmunui asszony árult illatos kenőcsöt kis agyagedényekben, és közöttük, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon, fiatal férfiak, idősebb utazók, katonák, írnokok és gazdagabb helyiek haladtak el egymás mellett, mindannyian úgy téve, mintha pontosan nem tudnák, miért is járnak erre.

A címen, ahová mennie kellett, a ház nem volt nagy, de nem is próbált kisebbnek látszani, mint amekkora, nem akart elrejtőzni a járókelők elől, a kapuja előtt nem álltak hangoskodó szolgák, nem hívtak be senkit az utcáról, nem tódult ki a falak mögül durva zene, és nem lógott a bejárat fölött semmi, ami túlságosan nyíltan megmondta volna, miféle esték zajlanak odabent. A ház inkább csak hallgatott, olyan fegyelmezett csönddel, amely nem titkolózik, de nem is kínálja fel magát. A kapu két oldalán frissen meszelt falak álltak, a küszöböt tisztára söpörték, a bejárat fölött keskeny árnyékvászon feszült, amelyet a késő délutáni szél alig mozdított meg, az ajtófélfán apró, festett szem alakú jel volt, nem nagyobb, mint egy ujjbegy, s a Szerző csak akkor vette észre, amikor már majdnem belépett. Odabent először hűvösség és félhomály fogadta, nem nagy hűvösség, hanem egy kisebb ház gondosan összegyűjtött árnyéka, amelyet vízzel, meszelt fallal, szövetekkel és gondos türelemmel tartottak életben, a bejárat mögött keskeny előtér húzódott, ahol egy szolgáló vizet nyújtott a kezéhez, amelyben megmoshatta azt, majd tiszta kendőt kapott, aztán úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna ott. A belső udvar kicsi volt, inkább amolyan fényakna, mint valódi tér, mégis köré rendeződött az egész ház, közepén alacsony kőtál állt vízzel, felszínén néhány virágszirom lebegett, amelyek már elveszítették nappali frissességüket, de illatukból még megtartottak valamennyit. A fal mellett kemeti stílusú ládák sorakoztak, festett oldalukon madarak, nádszálak, vízjelek, mellettük görög formájú ivócsészék és karcsúbb, keskeny nyakú edények álltak, mintha a ház sem akarna választani a két világ között, ha már a városnak ezen a részén építették fel.

A szoba, ahová végül került, áthaladva az udvaron, nem volt sötét, de a fény sem érkezett bele egyenesen, az elfüggönyzött ablak alig engedte be a késői nap utolsó fénysávjait, aminek foltjai a falon lassan lefelé csúsztak, majd megakadtak egy bronztükrön, néhány olajos edényen, egy alacsony asztal peremén a fekvőhely mellett. A levegőben füst és édesség keveredett, valami egészen meleg, az ember érzékeihez közelebb hajló illat: mirha, mazsola, fahéj és valami rejtett virágosság, amely nem akarta betölteni a szobát, csak lassan hozzászoktatni az embert ahhoz, hogy itt másként kell lélegeznie. A fekvőhely nem magasodott ki a térből, nem trón volt, nem oltár, mégis e köré rendeződött minden, rajta lenvásznak, puhább szövetek, egy sötétebb takaró, amelynek szélén apró minták futottak végig. Itt semmi sem azt mondta a belépőnek, hogy bármit megtehet, hanem azt, hogy itt előbb le kell magáról választania mindazt, amit kívülről magával hozott, itt tartott a gondolataiban a Könyvek Szerzője, amikor valahonnan oldalról, a sötétből előlépett a lány.

– Melia vagyok, fáradj beljebb. – mondta reszelős, mégis csengő hangján és hátrább lépett, hogy helyet adjon az érkezőnek.

A Szerző meredten nézett rá, a báj valami olyan különleges elegyét alkotta, amit valódi kedvességből és melegségből gyúrtak, s mindez ott tükröződött a mélybarna szemekben, a sötétből kiragyogó széles mosolyban, fehér, testére tapadó lenruhája látni engedte a kecses formákat, az íveket és hajlatokat, amelyek félénken indáztak a test egyik pontjából a másik felé, a Szerzőnek azonnal kedve lett volna ráhajtania a fejét, hogy elmerüljön ebben a nem ember alkotta, de mégis egészen az ember szépség utáni vágyában keletkezett alakban, picivel közelebb lépett hozzá, mert azonnal megérezte azt az ellenállhatatlan erőt, ami felett nem volt hatalma, ami ragadta magával, vonzotta valami felé, amit egy perccel ezelőtt nem is ismert, de máris az egyik legotthonosabb dolognak tűnt, amivel valaha is találkozott. S ekkor megérezte azt az illatot, amely nem hasonlított a templomok hideg tömjénjére, sem az utcai nők gyorsan párolgó olajaira; volt benne valami füstös, mintha a Melia háta közepéig aláomló, fekete hajába vékonyan beleivódott volna az égett gyanta balzsamából, amihez sötéten, édesen keveredett méz, datolya és meleg mandulaolaj, de ezek az illóolajok nem kívülről vonták be a testét, hanem mintha a bőre alól lassan párologtak volna elő. Az illat, a mosoly, amely a bájos, helyenként szeplős arcot keretezte, a márványos formák hatása olyan elementáris volt, a Szerző érezte, ahogyan belül a véráramok megnyílnak, mint amikor a Nílus elönti a földeket, hogy termékennyé tegye a tájat, amitől egészen megrémült, mert a forró bíbor vér valahonnan a mélyből, valami ismeretlen messzeségből a gyomorból felfelé, az agyból lefelé zúgva elöntötte a szívét, s mint amikor átszakad a gát, a szíve olyan erővel kezdett dolgozni, mintha az éveken át visszatartott vért kellene egyszerre széthordania a testében, hogy melegével a test legrejtettebb zugaiban is új életet fakasszon. Ettől a belül felszakadó erőtől, mintha valaki hátulról meglökte volna, olyan váratlanul lépett még egyet és karolta át a lány derekát, s a belső lüktetéstől remegő szájával, azonnal a lány száját kereste, hogy találjon végre valami biztos pontot ebben a világban, ahol minden forogni, repülni, száguldani kezdett körötte, mintha örvénybe hullott volna, amiből a kijutáshoz utolsó menedékként kapaszkodnia kell valamibe. Melia lágy, kecses ajkai, mintha megérezték volna a kétségbeesett vágyat, ami már nem is evilágból valónak tűnt, mert segítőkészen nyugtatták apró finom mozdulataikkal az évek óta szótlan szájat, s az apró nyelv, finoman cirógatta a nyelvet, ami már egy ideje ízlelni sem tudott, a hallgatag száj, ettől a lágy, nedves melegtől, már szóra is nyílt volna, ha megtalálja hozzá a megfelelő szavakat, azonban ezek hiányában inkább egészen rátapadt a lány testére. A Szerző egészen elveszett az illatában, akár ha lassabban égő mirha⁶⁴ füstjébe merülne, hogy felszálljon vele a légbe, ahol várja valami kesernyés, meleg fuvallat, ami egy óriási tóig repíti, s ott ráfekteti a vízre, ahol együtt lebeg több tízezernyi lótuszvirággal⁶⁵, ez az illatfelhő, ami áradt a gyönyörű testből, ez a lebegés annyira magába szippantotta, immár csók nélkül sem tudott mást tenni, csak ölelte a lányt, hogy el ne veszítse ezt az érzést, ahogyan száll a finom füsttel és a szirmokkal együtt lebeg a vízen. Melia ekkor egy picit hátrébb lépett és eltolta magától, ami kijózanította a Szerzőt, s a távoli tájakról újra a pici szobában találta magát, ahol a lány a kápráztató mosolyát el nem engedve leengedte magáról a ruháját, hogy mindazt, amit addig csak sejteni lehetett a ruha alatt, teljes pompájában tárja az érkező elé.

Törékeny, s kecses volt a naptól barnított teste, az arc domborulatai, amik a mosolytól mindig almácskákká kerekedtek, a has és a mellek halmai a legvidámabb és legfinomabb vonalú íveket alkották, harmonikus arányokat teremtve kerekségükkel, szimmetrikussá varázsolva egész lényét, mentesen a földi világ esetlegességeitől, a szem nem győzte csodálni, s a pőreség nem szégyenérzetet vagy kiszolgáltatottságot teremtett kettejük között, hanem egy furcsa áhítatot, ahol a Szerző a női test temploma előtt áldozhat. Csak nézte, nézte, mint aki örökre magába akarná szívni a látványt, ahogy az aláomló fekete haj mentén a nyak lágy vonalvezetése, a karoknál folytatódott, amelyek súlyát nem oly rég még a nyakán érezte, aminek a terhét magán tartotta volna, ameddig csak lehetséges. A Szerző először nem is azt látta meg benne, hogy számára milyen igézőnek tűnik Melia, hanem azt, ahogyan a szépsége nem egy helyen lakik benne. Nem a szemében, nem a szájában, nem a vállában vagy a mellében, hanem abban a lassú összhangban, ahogyan mindez együtt mozdult, ahogyan a haja árnyékot vetett az arcára, ahogyan a nyaka egy pillanatra védtelenül maradt, amikor hátrahajtotta a fejét, ahogyan a válla nem hivalkodott, csak ott volt a félhomályban, simán és melegen, mint a kő, amelyre egész délután sütött a nap, s amely este még őrzi annak fényét.

A tekintete innen indult tovább, de nem úgy, mint aki birtokot mér fel, hanem mint aki hosszú vándorlás után először érkezik olyan vidékre, ahol nem kérdeznek tőle semmit, hanem azonnal befogadják egyetlen szó nélkül is, látta Melia lélegzetét a mellkas finom emelkedésében, a has puha melegét, amelyen a beszüremkedő fénycsillám megállt egy pillanatra, a csípő lassú fordulását, amelyben több nyugalom volt, mint csábítás, a combok erejét, a térd emberi, majdnem gyermeki hajlatát, a lábfejet, amely mezítelenül érintette a padlót, mintha a lány nem is a házban állna, hanem az anyafölddel beszélgetne kecses táncmozdulatokkal. S minél tovább nézte, annál kevésbé tudta volna megmondani, melyik részlet ragadta meg leginkább, mert Melia nem ezekből a részletekből állt össze előtte: minden részlet ugyanoda vezette vissza, ahhoz az egyszerű, megrendítő tényhez, hogy egy élő test nem forma, nem jel, nem ígéret és nem tulajdon, hanem ha ilyen módon nyilvánul meg akkor a lehető leggyönyörűbb jelenlét, amely akár tízezer rétegből is állhat, amelyeket sohasem tud majd végigolvasni, de már az első pillanatban érezni, hogy Melia mindezeket rejti magában. Rég elfeledte a meleg, a lélegzet, a bőr, a mozdulat, egy másik ember közelsége, milyen felemelő lehet, egy nő, aki nem magyaráz semmit, mégis visszaadja a világot annak, aki már túl régen próbálta csupán könyvekből megérteni.

Szemeivel újra és újra végigpásztázta újabb és újabb mélyedéseket, gödröcskéket fedezve fel a lányon, csupán azért, hogy ezek az apróságok még inkább varázslatossá tegyék az összbenyomást, amiről Melia maga is tudta, hogyan hat a férfiakra általában, de ami magában a Szerzőben játszódik le, arról fogalma sem lehetett, mert aki a világot szavak bámulatos sűrűjéből alkotja meg, annál a képek is szavakká lesznek, a szavak pedig sosem látott képekké, akinek most ott belül az idegpályák végtelenjében ezek a szavak mégis egészen elvesztek, vagy még inkább ezernyi nyelv, több milliónyi szavával küszködött, hogy ami elé tárul az teljes egészében megfogható legyen, az a fajta mások számára örökre rejtve maradó káprázat volt ez, ami egészen váratlanul mindent kitöltött benne és körötte, mert Melia idomai számára olyan simának, harmonikusnak tűntek, mint a frissen csiszolt, napmeleg alabástrom, s ezek az idomok nem önmagukért valóak voltak, hanem valami sokkal többnek az ígérete volt bennük, mindannak a magva, ami megragadható lenne az életben, ha lenne szemünk meglátni az egyszerűben is a legmagasztosabbat.

A Szerző maga sem vette észre, mikor szabadult meg a ruháitól, hogy újra magához ölelhesse, immár teljes egészében Meliát, a bőrén keresztül érezhesse végre a bőrét, amiből az illatok folyamatosan, csalogatóan, bódítóan vonták be a férfi érzékeit, amint újból a karjaiba zárta, s a teste a másik testre tapadhatott megtapasztalta a lány bőre olyan puha, mint a mirhával átitatott legfinomabb királyi len, kiváltság még csak érinteni is ilyen nemes anyagot, a hálától, amit érzett nem tudott mégsem többet tenni, mint tenyerével végig simítani a bájos arcon, amitől a mosoly még szikrázóbbá vált, sőt a saját arcát is muszáj volt odanyomnia Melia arcához, hogy azzal is megtapasztalja a lány mosolyát, az orcák a lótuszszirmok lágyságát idézték, mozdulatlanul is simogattak és hullámokban futott végig ez a selymesség a férfi testén. Érezte a pisze orr puha, domború nyomását az arcán, ami csiklandta, s amelyet hogy imádhasson körbe puszilgatott, nem hagyva ki sem a hegyét, sem az orrtövét, az orrtól a szája tovább vándorolt az önmagában is kincs fülcimpák felé, óvatosan két ajka közé vette azokat, s épphogy érezhetően beleharapott, nem tudott ellenállni annak, hogy meg ne kóstolja őket, könnyed, simogató érzés jelent meg a nyelve hegyén, s a lány nyakán finom borzongás fodrozódott tova, ekkor pillantotta csak meg igazán, amit mindaddig, míg Melia szemébe nézett, észre sem vett, a vékony aranyláncot, amin apró aranyszem feküdt, nem nagyobb egy ékszerdarázsnál, mégis úgy ült a kulcscsontjai között, mintha nem dísz volna, hanem amulett, hogy megőrizze mindazt, ami ebben a pillanatban válik örökre felejthetetlen emlékké a férfiban. A Szerző lejjebb is megcsókolta a mellkast az aranylánc alatt, majd az egyik mellbimbót fogta az ajkai közé, amely lassan megkeményedett, mintha a lány teste is külön, apró jelekkel válaszolna a lassú nyelvmozdulatokra, a mellbimbók, hol az egyiket, hol a másikat ízlelve rózsás csúcsot képeztek a légies melleken, ekkor érezte meg a férfi is, ahogyan a véráramok, amelyek mint a forgószél nem nyugodtak belül, a férfiasságát is teljes egészében kitöltik, elviselhetetlen fájdalmas vággyá alakítva mindazt, ami eddig illat, melegség, meg mosoly volt csupán, szembehelyezkedett a lánnyal, óvatosan két combja közé feküdt, az egyik kezét Melia háta alá csúsztatta, s érezte, ahogy az önálló életre kelt testrésze a köldöke alatt utat talál a lány befogadó melegébe, s ezzel ami addig gyötrő, kínos érzés volt benne hirtelen eltűnt és mélységes csend, meg béke szállt végig minden egyes porcikáján, mert végre eggyé válhatott a lánnyal.

Tudta ennél varázslatosabbat, ilyen helyzetben még sohasem érzett, még ha ebben a pillanatban önmagának sem merte bevallani, s nem értette, hogyan illeszkedhet egymásba két ismeretlen test ennyire tökéletesen, hisz ez valójában lehetetlen, ésszel felfoghatatlan, s mégis most tapasztalja meg; amíg átölelte a lányt, annak mosolygó szemeit nézte, amelyektől, ahogyan a közös testmelegtől sem akart elszakadni többé, mert beléhasított a felismerés, ahol most ő van, ez valójában az égiek szférája, az égbolt, amin Nut⁶⁶ istennő hatalmas, sötétkék, csillagokkal borított testként terül el, de ez itt most csak az ő világa, ahol már nem Nut istennő teremt hidat a föld fölé, egészen a csillagokig, hanem Melia teste. A Szerző sem akart mást, mint Gebbé⁶⁷, a földistenné lenni, aki olyan szenvedélyesen szerette Nutot, hogy szoros ölelésükben örökre egybeforrtak, de amikor később erőszakosan elválasztották a szerelmeseket, a földre és égbe száműzve egyiküket, másikukat, utána Geb már nem volt képes másra, mint örökké vágyakozva tekinteni fel a magasba, az égbe hurcolt Nut irányába; de e percben a férfi még Meliával osztozott a gyönyörökön, távol még attól, amikor már csak vágyakozva gondolhat vissza rá, bár tisztában volt vele, hogy hamarosan ennek is be kell következnie, ezért azonnal a csók lehetőségét kutatta, így űzve messze magától ezt a rémisztő jövőképet, s amikor gyengéden, nem akarta a mohóságával megijeszteni őt, megcsókolta a metszett ajkakat, lágyan hátrahúzta a csípőjét, hogy aztán, amikor újra előretolja, érezze a lány titkos kertjének gyűrűi, hogyan fonódnak rá a nemző középre, ahogy előrehaladt a szeméremajkak kapuszárnyai között, a gyönyörök barlangja puhán, mégis erősen ölelte körbe a megkeményedett férfiasságát, nem is akart többé mást, előre, majd hátra mozgott lassan érzékien, kívánva minden pillanatban ezt a pulzálást, ami a tapadásból, majd elengedésből állt, csak azért, hogy finoman ismét összeolvadhassanak, a mámor olyan fokára tornászva fel magukat, amelyben már minden apró rezdülés jól érzékelhető volt, de mégis túlmutatott mindazon, amit egy test érzékelni képes.

A Szerző figyelte, miként válik eggyé a lánnyal minden következő lökéssel, amitől tetőtől talpig egy ritmusba kerültek, mert a két test már teljesen együtt lüktetett, s ettől a férfi érzékelése egészen megváltozott, amikor ott belül a bordázott redők újból és újból végighúzódtak a vérrel telt férfiasságán, nem is tudta, hanyadjára ismételve meg a mozdulatsort, bekövetkezett az a pillanat, amikor kilépett önmagából, s Melia lélegzetét, illatát, a hőhullámokat, ugyanúgy átélte, mintha ő maga lenne a lány, mert ő akart lenni ez a lány, aki benne többé már nem egy bájos fiatal nő volt, hanem az a szépség maga, amit így pusztán az érzékein keresztül, egészen kikapcsolva a tudatát még sohasem fedezte fel, hogy létezik; annyira egy volt már vele elválaszthatatlanul, miként a két szerelmes ősi isten, ha most bármi fenyegető történne velük, tudta, egy pillanat alatt elengedné a saját életét, csakhogy ez a gyönyörű nő itt maradjon a világon, igézetével megváltva mindazt, amit ő hátrahagyott.

A csípők ringása – ahogy összeolvadtak, majd elengedték egymást, újabb, s újabb irányból válva eggyé, mindig kicsit más dinamikát követve – egyre fokozódott. A férfi a lány nyakába mélyesztette az arcát, hogy a bőr zamata teljesen kitöltse az orrát és a száját, Melia a férfi felső karját harapdálta, miközben egyik kezével a nyakánál átkarolva vonta magához, addig a másik kezét a férfi tomporára szorította, hol a nyomás erejét finomítva, hol a mozgást a számára kellemesebb irányba terelve; vibráló simogatásával biztatva a köröző derekat; eközben a Szerző erősen szorította magához, egészen magába akarta olvasztani őt. Az idő megszűnt létezni, egyetlen másodperc is az elvesztegetett éveket az öröm véget nem érő sorává változtatta át, ott úsztak egymásban, lubickoltak abban, amit a másik kínált, mert amit az egyikük kapott, azonnal ezerszeresen igyekezett visszaadni a másik ebben a szárnyalásban, közben mintha elváltak volna az ágytól, hogy a felhők tejszínében henteregjenek, s amint ez a fátyolos mámor egészen magába zárta őket, a férfit egy új erő kerítette hatalmába, a bőrének valamennyi pórusa kitágult, a szíve olyan eszeveszetten vert, mintha kiszakadt volna belőle, s már ott dobogott a lány mellében, Melia szíve pedig ott dobogott az övé helyén, az erek kitágultak, s bennük vízesésként hullt alá, az élet rubinfolyadéka le a köldökig, majd onnan vissza a szívhez; csípőjével teljesen rátapadt a lány medencéjére, egészen mélyen, ameddig csak lehetséges volt beléhatolt, s végül kiáradt belőle mindaz a feszültség, amely addig a testét összetartotta. Melia öle a férfitestet kalodába zárta, a lány halkan, érzékien nyögött, s a teste a férfi karjában remegett, a férfin ez a remegés, a feje búbján göndörödő utolsó hajszál végétől, egészen a kis lábujja körméig szaladt, minden sejtje zsibongott, amíg ebben a reszketésben ziháltak. Ahol csak lehetett a szemén, a fülénél, a nyakán, az orrán, a száján csókolta a lányt, mert nem akart még elválni, eltávolodni tőle, ott akart maradni, ahol az előbb az én határai megszűntek és feloldódtak a másikban, emberfelettivé, költészetté varázsolva mindazt, ami mással egészen hétköznapi és közönséges lenne csupán. Nézte a lány elalélt arcát, ahogy az izmok lassan engednek ki az egész testében, a görcsös szorításból csak néhány simogatást hagyva hátra, figyelte, ahogy óvatosan eltolja magától, majd korábban odakészített gyolcsokat vesz elő, amivel a saját és a férfi szemérmét is gondosan megtörölgette, a férfi a hátára feküdt, míg a pillantását a lányra szegezte és követte, amikor az felállt. A gyolcsokat a lány egy erre szolgáló tárolóba dobta, de amint tehette azonnal visszafordult a Szerző felé, mert a hátán is érezte, ahogy az a szemeivel rajta csüng, a szájak mosolyra tárultak megint, széles derűt csalva a férfi arcára is, aztán visszatért és oldalvást hasra feküdt a férfi mellé az ágyra.

– Gyönyörű vagy – mondta egészen halkan, finoman a Szerző.

– Köszönöm – válaszolta gurgulázva rá a lány.

A férfi mélyen belül elszégyelte magát, amiért csak ezekre a szavakra futotta tőle, de hát igazából el sem tudja mondani a teste legkisebb, legsűrűbb pontjáig mennyire megrendült attól, amit átélt, amint látta az apró szobában a bájos lányt átváltozni, miközben ő maga is több lett önmagánál, úgy lett előtte Meliából, Hathor⁶⁸ szolgálójából az az isteni lény, aki megmutatta neki a test, az öröm, a szerelembe vegyülés, az illat és a vágy nem alantas dolgok, hanem az élet szent kapui, olyan kapuk, amiken újból és újból átlépve az élet egészen mást jelenthet, amitől a képességek, az erő, amelyek valaha belénk lettek táplálva utat találhatnak a jövőbe, egy olyan jövőbe, amelyet az táplál, ahogyan egy másik emberi lény ránk tekint, megérint, magába enged, ahogyan eggyé válhatunk vele. S mivel erre most még nem voltak szavai a Könyvek Szerzőjének, mert az élet ilyen eseményeihez eddig nem is igazán kereste őket, sőt nem is gondolta, hogy érdemes lenne megfelelő szavakat keresni az ilyen szimpla, s banális dolgokhoz, mert mindez kívül állt mindazon, amit eddig tapasztalt; ezért inkább csak hallgatott, s bámulta a nagy szempillák alatt parázsló szembogarakat, a festett szemöldököt, ahogy a szeretkezés után az arcon különböző pontokon skarlát pírok jelentek meg, nézte az arcot, ami másban is valószínűleg jó érzéseket kelt, de neki olyan volt most, mint a legszentebb iratok, amiket éveken keresztül érdemes tanulmányozni csupán azért, hogy picivel többet értsünk meg belőlük, az örökkévalóságig elnézte volna, s nem bánta, ha a legfontosabb tevékenysége mától az lenne, kövesse, ahogy ez az arc pillanatról pillanatra változik.

Meglepődve vette észre, hogy közöttük a csend sem kínos, a csend nem hiány volt közöttük, hanem közös tér, mintha már évek óta ismernék egymást, mintha már annyi mindent megéltek volna közösen, hogy hallgatni is jó, nem kell semmit sem mondani, elég jelen lenni, hogy ugyanazt a nyugalmat, s békét érezzék; a legtermészetesebb fajtából való csend volt ez, amit apró érintések tartottak életben; hosszú percek teltek el azzal, amíg nézte a lány arcát, Melia pedig a férfi szemét nézte, ahogyan az el nem múló áhítattal szemléli őt, aztán a Szerző könnyedén megsimogatta a lány felkarját, ahonnan a négy ujját, mint valami legyezőt átsimított a hátára, Melia a tenyere külső élével simított végig a mellén, s vezette lefelé a kezét a has irányába, a bizsergést a férfi most a gyomrából érezte feltörni, s látta az ágyékát ismét felágaskodni, a lány sugárzott és markába fogta a vágy eleven jelét, törékeny kezeit többször végig csúsztatva rajta, a Szerző érezte, ahogy a gerince is megfeszül, majd egészen elernyed, mint a káka a folyópartján, amint érzékelte, hogy a lány a szájába fogadta őt, a bizsergést most már nemcsak a gyomrában, hanem a férfiassága hegyében is megtapasztalta, ahogyan a lány ajkaival, nyelvével, lélegzetével olyan ritmust adott neki, amiben a gyönyörök tárháza újra kinyílt, a metszett száj le-föl vándorolt, miközben a férfi újra lebegett, akinek egészen a nyakáig kúszott a bőr alatt a tűz csigolyáról csigolyára, a medenceizmok megfeszültek és felfelé tolta a csípőjét, nem finoman, nem is erőszakosan, hanem azzal az éhes, teljes figyelemmel, amivel vágyta Meliát, miközben a lány fejét fogta tenyerébe, a lány ritmusára simogatva annak ébenfekete haját. Minden elmosódott körötte csak a lány szeplőkben fürdő homlokát, s feje búbját látta, aminek a tempóját a mámor tobzódásával kapcsolta egybe, teste hol megfeszült, mint a kifeszített íj, hol újra elernyedt, mint a viharban hajladozó nádszál; azonban elpattani már nem akart, ez a nyíl, a kifeszített íjról; csak ezt a mély közelséget akarta ismételni, önmagába visszazáródóan, amíg csak tudatánál van, a vágy teljes egészében a markában tartotta, Meliát óhajtotta, Meliát kívánta, már nem tudta elengedni, teljesen a magáénak akarta, ennél jobban semmi sem kellett neki, sem egy megfelelő szó, sem egy jó mondat, sem dicsőség, sem ünneplés, bármit elviselt, mert csak egyet akart ismét a lány töltse ki teljes egészében a testét és a gondolatait, ahogyan nem oly régen már átélte egyszer.

Melia mintha szavak nélkül is olvasott volna benne, az intimitás nyelve nála volt a leggazdagabb, amivel valaha is találkozott, s a férfi is érezte minden moccanásában, ha újra egy lehetne vele, újra lebeghetne a lágy füstben, ami magával sodorja, s testetlenül repülhet átölelve a lányt a fellegek felé, annál többet már az élettől nem kér. A lány az ágyéka felé térdelt s óvatosan magába vezette, miközben a Szerző a szeméremajkak kagylóit csodálta, a férfi eltűnt a lányban, s újra ott volt a szavak nélküli csendben, a legerőteljesebb gyönyör centrumában, két kezével rámarkolt a lány fenekére, s amilyen erősen csak tudta magába húzta őt, Melia előrehajolt és újból megcsókolta, a csók most hevesebb volt, mint bármikor előtte, s közben a csípőjét ütemesen előre-hátra mozgatta, a férfi egyszerre érezte, ahogy a combtövek, fenekek egymáson csúszva izgatják a bőrfelületet, s ahogy mélyen Melia buja oázisában a férfiassága együtt mozog annak egész testével, hagyta, hogy a nő előredőlve a vállára hajtsa a fejét, a nyakánál fogva újból átölelte őt és erősen tartotta; szorította magába, tolta volna át a csontok erdején a lányt, hogy egészen belülről töltse ki. Az arcához érintette megint az arcát, hadd lopjon újra vidámságot róla, az orcáját, a nyakát csókolta, miközben, mint a legnagyobb ünnepeken a ritmusfák zaját, hallotta, ahogy a két szemérem ismét és ismét egymásba csapódik, a kecses íbisz szárnycsapásaihoz hasonlóan, erőteljesen indulva, minden erejét beleadva, óriási csattanásokkal felemelkedik, Melia úgy fokozta a tempót, hogy a férfi újra ott suhanhasson a levegőben, mint a madár; a táj innen fentről egészen kitárult előtte, aminek a közepén ott látta a lány elbűvölő arcélét, vonásait, a legszebb dolgot, amit egy tájban csak felfedezni lehet, amikor megint egymáshoz simultak, a nő dereka olyan könnyen és ruganyosan hajlott a férfi tenyere alatt, mint a Nílus partján ringó, lágy szittyószál, mielőtt a testek mozdulatsora végleg átadta volna magát a tombolva áradó kéjnek, a siklás a szférák között egy pillanatra sem lanyhult, s ott ahol mások csak a kielégülést vagy birtoklást keresték, egy másik világ nyílt meg a Szerző előtt, amit többé már nem akart elengedni, kapaszkodott a derékba, amely magával ragadta, hogy végre kiszakadjon a tétova szürkeségből, oda ahol az ég azúrján örökké Melia orcája ragyog, ismételten együtt lebegett vele, a testéből szívva magába az illatát, ahol csak lehet érintve, magához vonva a bőre melegét, a lány olyan csodássá varázsolta a pillanatot, azt szerette volna mondani neki, oly szép vagy, maradj velem, ne szállj tovább, de ezt sem volt ereje kinyögni. Melia ekkor föléje emelkedett, új ritmust adva a mozdulatnak, a férfi két kezével alulról tartotta a párnás feneket, folyton végigcsúsztatva rajtuk a tenyerét, hol emelve, hol magába húzva, ahogy a lány hintázva az ölében a fellegek felé hajtja őt, mint akinél az újabb beteljesülés közeleg, ahová magával szándékozott ragadni a férfit is, de a Szerző már nem akarta elengedni őt, az örökkévalóságig, meg egy picivel tovább, amennyi ideje csak az isteneknek van, szerette volna magában tartani Meliát, hogy megszűnjön az én és te közötti választóvonal, szorítani a kezei között, vitorlázni a szeleken, miként az íbiszek, sohasem akarta már elveszíteni ezt a mámoros lendületet, azonban ekkor a lány, egy pillanatra kinézett az ablakrésen át, rápillantva a nap állására, aztán egészen mélyen ráült, s megállt. A Szerző hullott alá fentről, egészen le a kemény föld felé, megállíthatatlanul gyorsulva, egész testével tudva, hogy a becsapódás nagyon fájdalmas lesz, s ami addig tündökölt előtte semmivé foszlott; látta, ahogyan a lány felemelkedik, elválik tőle, egyetlen mozdulatával élesen hasítva milliónyi darabra azt az egységet, amit addig közösen építettek és tápláltak, amiben már olyan otthonosan érezte magát.

– Sajnálom, de lejárt az időd. – mondta viszonylag szárazon a lány, aki már valahol nagyon messze járt tőle.

A férfi teljesen összezavarodott, az ágyékában, a hátában, az egész testében, minden gondolatában ott érezte a kijózanító elszakadás szükségszerűségét, s fájdalmát, ilyen gyorsan még sohasem került egyik világból egy másikba, az égből, a föld mélyébe, nem is tudta mit kellene tennie, mert az a nő, akivel nemrég még teljesen egy volt, akit soha el nem akart engedni, ott állt hűvösen és várta, hogy felkeljen és elmenjen végre; a szíve kiürült, pedig szerette volna visszatölteni belé mindazokat a káprázatos képeket, amik egy perccel ezelőtt még örökkévalóságnak hatottak, de ami neki az örökkévalóság kapuja volt, Melia számára egy időkeret vége maradt. A Könyvek Szerzője, ahogy próbált felállni, figyelte, ahogy a keze, a lába remeg, immár nem a kéjtől, hanem a szomorúságtól, s nem tudta, lehetséges-e még valaha oda visszatérnie, ahol ez a remegés, zihálás egészen mást, a beteljesülést jelenti; lassan felöltözött, a lány inkább már begyakorolt gyengédséggel megölelte, s hagyta, hogy kilépjen az ajtón. A Szerző, mint aki részeg, mégis örökké szomjazik, vágyva arra az italra, ami a mámort adja, de tönkre is teszi, áttántorgott az udvaron, kilépett a házból, hogy elinduljon hazafelé, nem tudva, hogyan őrizze meg magában mindazt, ami annyira csodálatos és páratlan volt az elmúlt órában.

Petosiris ott ült, mint annyi este a gránátalmafa alatt, a teljes reménytelenségben, azóta az este óta végleg elvesztette a Szerzőt, aki bezárkózott odahaza, immár három évszak óta senkit sem fogadott, s csak nagyon minimális ételt vett magához, már biztosan csont és bőr lehet, gondolta magában a főpap, s maga elé képzelte a sovány férfit, aki ott vegetál valahol a város egy sötét zugában, a városéban, amely reményt kívánt adni neki; ekkor a felesége ült mellé, aki megszorította a kezét, majd ujjaival végig simított a tenyerén, s belenézett azokba a szemekbe, amikből a kudarc tekintett vissza rá.

– Renpetneferet, az ötleted már egész biztosan balul ütött ki, ebben az emberben végleg összetört valami, ő már sohasem ír nekünk semmit, nem tudom mit tett vele az a hetéra, de ez a némaság, ami körbeveszi, őrjítő, már nem tudom, hogyan tudnánk segítő kezet nyújtani neki.

– Okolhatsz engem vagy bárki mást, Petosiris, van ember, aki felé hiába nyúlunk, belépni helyette nem tudunk abba a sötétbe, amelyet magára zárt, lakozhat benne bármilyen tehetség, jóság vagy szépség, ha szétszórja mindezt, s elherdálja az életben, – tudom fájdalmas látni – de nem tudsz tenni ellene, egy ideig próbálkozhatsz, igyekezhetsz tartani benne a lelket, de ha ő mindezt elengedi, anélkül, hogy egyet is lépne előre, már semmit sem tehetsz, felróhatod az én hibámként, hogy valami sokkal gyorsabban következett be, semmint azt várni lehetett, de hidd el nem gonoszság vezetett, hanem a jó szándék. – Lassan egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán, megmutatva milyen nehéz is jót adni, minden nemes szándék ellenére.

Ekkor az udvar túlsó végén egy szolga jelent meg, láthatóan igyekezett feltartóztatni valakit, aki a türelmetlenségtől már nem tudta tisztelni a főpapot megillető szokásokat, s arrább tolva azt, aki útját állta, berontott a kis belső udvarba, s megállt a házaspárral szemben. A Szerző volt az, de mégsem ő, sokat fogyott, s láthatóan megfiatalodott, a vonásai újra elszántságot, eltökéltséget és önbizalmat tükröztek, a hátán ismét át volt vetve a tegeze, az íja és a jól ismert papirusztok, láthatóan útra készült, zavartan kezdte mondandóját.

– Ne haragudj, Petosiris, tudom, sokkal tartozom neked és igazán türelmes voltál hozzám, s meg akarom hálálni a jóságodat, tudom azért hívtál Khmunuba, hogy a te városodnak is legyenek, az élet titkaiból egy-egy szeletet magában foglaló papirusztekercsei, nekem most azonban tovább kell mennem, de nem akartam búcsú nélkül távozni, meg hát elhoztam neked a régóta áhított könyveket is.

– Könyveket? Mégis hányat írtál? – pattant fel ültéből ámulatában a pap.

– Hetet.

– Hetet? Ilyen rövid idő alatt hogyan lehetséges ez? – mosolygott, s borzongott egész testében a főpap.

– Magam sem tudom, hogyan lehetséges ez, tudod, azon éjszakán, amikor elküldtetek Meliához, akkor valami különös, semmi mással össze nem hasonlítható eufória, s a legsötétebb szomorúság kettőse kerített hatalmába, akkor értettem meg először, a test csak akkor alacsonyodik tárggyá, amikor csak használják, de ha valaki valóban jelen van benne, ugyanaz a test költészetté válik, és minden mozdulata olyan jelet hagy a másikon, amely később másutt is képes nyomokat hagyni, abban, amit mi magunk alkotunk. Addig azt hittem a test vagy szolgál, vagy szenved, vagy elhasználódik, sürgető, meg torz vágyakat hordoz, amelyeket az ember szégyell, fegyelmez, esetleg megnevezni próbál, Melia mellett azonban megértettem, hogy a testnek van egy ritkább állapota is, amikor nem tárgy többé, nem eszköz, nem áru, nem teher, hanem soha el nem múlni akaró jelenvaló; s ha valaki ebben a jelenlétben érinti meg, akkor a bőr ugyanazt teszi, amit a jó mondat: láthatóvá tesz, felszínre hoz valamit, amit addig csak sejteni lehetett, s erre az elmagyarázhatatlan érzésre nem voltak szavaim, elkezdtem hát keresni, kutatni őket, s amikor megkaptam Meliától ezt a nyelvet, amiről ő talán nem is gyanította, hogy rám hagyta, újból írni, alkotni akartam, megtalálni mindehhez azokat a szavakat, amelyek korábban leírhatatlanok voltak a számomra.

– S milyen könyveket írtál nekünk? – nézte kíváncsian a papiruszokat tartó tokot a főpap.

S ekkor a Szerző elővette az első tekercset, amit ugyanolyan áhítattal érintett meg, mint valamikor nagyon régen ifjúságában, Elephantinéban, amikor először tett tanúbizonyságot az írás és a könyvek erejéről, óvatosan kitekerte a színes, illatos tekercset, s egy keveset megmutatott a gyöngybetűkből, amelyekkel dolgozott.

– Ez a Gyógyulás Könyve, mert az élet nemcsak a sebekről szól, hanem arról, hogy az ember ugyanoda visszatérhet, ahol megsérült, s megmutatja, miként lehet eltüntetni ezeket a sebeket, mert ami egyszer valóban megnyílt az emberen, annak helye többé nem lesz teljesen sima; azonban a fájdalom köré születhet új rend, a régi seb kezelhető, gyógyítható, legyen az a testen vagy lelken, s megmutatja, miként húzódik össze a hús, miként tanul meg a lélek újra lakni abban a testben, amelyet egykor el akart hagyni.

Ez a második a Születés Könyve, ami nemcsak az első lélegzetről szól, hanem minden későbbi visszatérésről is, minden újjászületésről, amikor az ember, aki azt hitte, már végleg elnémult, egyszer csak újra megtalálja magában a hangot, mert ebben a könyvben a születés nem egyszeri kapu, hanem titkos ismétlődés: a vérből, vízből, vágyból, fájdalomból és reményből újra meg újra kiemelkedő élet.

A harmadik a Test Könyve, amiből megtudható, hogy a test lehet ugyan tárgy is, amit táplálni, gondozni, életben tartani kell, s mindig tárgy marad, ha csak veszik, adják, használják, öltöztetik, mérik, áruba bocsátják, és az időben úgy haladnak át rajta, mint egy névtelen szobán, de ugyanaz a test, ha valaki valóban örömmel, s boldogan van jelen benne, ha lélegzete, szégyene, vágya, emlékezete és gyöngédsége egyszerre mozdul meg a véráramaiban, ebben a belső tűzben, már nem tárgy többé, hanem poézis: a legelső írás, amelyet az élet nem náddal, hanem bőrrel, szájjal, kézzel és remegéssel rótt az emberbe.

A negyedik a Termékenység Könyve, ami nemcsak a magról, a méhről, a folyóról és a föld gyarapodásáról beszél, hanem arról a rejtélyről is, ahogyan a semmiből valami lesz: egy gyermek, egy gondolat, egy város, egy könyv, egy új élet lehetősége, mert termékeny nemcsak az, aki testet nemz, állatot fialtat és termést növel, hanem az is, aki a pusztaságban formát lát, a hallgatásban mondatot, a veszteségben új kezdetet.

Petosiris és a felesége rajongva bámulták a Szerzőt, aki újból az a lelkes, aranyszőke hajú ifjú volt, aki önbizalommal és reményekkel telve lépett Kemet földjére, aki mélyen hitt abban, az írásaival valóban az élet legbenső lényegét ragadhatja meg és adhatja át az embereknek, könyveket, amik a legszomorúbb vagy legörömtelibb pillanataikban is a segítségükre sietnek és elmondják mindazt helyettük, az ő szavaival, amit bár sejtenek, de nincs erejük rá, hogy kimondják, de ha valaki kimondja helyettük, azonnal megértik a mondatok igazságát. A Szerző szenvedélyesen folytatta, egy újabb színes, de mindig más színben pompázó tekercset helyezve a padra, ahol nemrég még a főpap ült bánatába roskadva.

– Az ötödik az Álmok Könyve, ez nem csupán az éjjeli látomások megfejtését őrzi, hanem mindazt, amit az ember nappal még nem mer kimondani magának, mert benne az álom nem a valóság ellentéte, hanem a jövő első bizonytalan alakja, az a belső kép, amely előbb lebegni kezd az emberben, mint valami könnyed füst, hogy valahol a légben szárnyra kapjon, mielőtt út, épület, templom, szerelem vagy könyv lesz belőle.

A hatodik az Átváltozás Könyve: ez nem a puszta változásról szól, hanem arról a reményről, hogy ami elveszíti régi alakját, nem feltétlenül pusztul el, egy város kaphat idegen nevet, egy isten idegen arcot, egy ember idegen fájdalmat, és mégis megőrizhet valamit abból, amiért valaha önmaga volt, ez a könyv azt tanítja meg, hogy az átváltozásban nemcsak veszteség lakik, hanem annak csendes lehetősége is, hogy az élet más alakban mégis tovább akarja mesélni önmagát.

Itt megállt, és nagyon óvatosan vette elő az utolsó könyvet, ami mindegyiknél szebben káprázott a különféle színek átmenetében, s az íráson is látszott, ezt még nagyobb műgonddal vetették a papiruszra, mint a többit.

– Az utolsó pedig a Szerelem Könyve, mert a szerelem nem puszta magánügy, nem két ember zárt titka, hanem a világ egyik legősibb rendezőereje, ahol két ember valóban egymás felé fordul, ott a káosz egy pillanatra lakható renddé válik, s még ha ez a rend másnap széthullik is, az ember többé nem felejti el, hogy egyszer lehetséges volt. Ez a könyv nem azt tanítja, miként lehet megszerezni vagy megtartani a másikat, mert amit birtokolni akar az ember, azt már el is veszítette, ez a könyv arról a szavak előtti teljességről szól, arról a költészetről, amikor két ember között egy pillanatra, örökkévalónak tűnően elhallgat a félelem, a múlt, a szégyen és az akarat, ahol az élet önmagára ismer, ahol a szerelem nem ígéret, nem jövő, nem törvény, hanem rendkívüli, törékeny teljesség, amely nem attól igaz, hogy változatlanul megmarad, hanem attól, hogy olyan erővel történik meg, hogy utána az ember már nem tud ugyanúgy visszatérni a hiányba, mintha soha nem látta volna a beteljesülés arcát, mert a szerelem mégis segít megőrizni, fenntartani ezt a soha el nem múló pillanatot, amely szépséggel tölti ki az életet. A szerelem nem attól szent, hogy örökké tart, hanem attól, hogy egyetlen pillanatra is képes egésznek mutatni azt az embert, aki addig csak töredékekben tudott élni. – a Szerző mosolygott, ragyogott, ahogy odaült a sorba rakott tekercsek mellé.

– Most már mennem kell, Petosiris, őrizd meg jól a könyveidet, s másoltasd le, hogy mások is olvashassák őket, itt mindent megalkottam, ami tőlem tellett, most már tovább kell állnom. – még egy pillantást vetett a könyveire, majd felpattant, s ugyanolyan izgatottan, ahogy érkezett, elhagyta a főpap házát.

Renpetneferet arcán még most is könnycseppek csillogtak, de már a boldogságtól, a legnagyobb gyönyörűséggel nézte a hét könyvet, amelyek ott feküdtek előtte a gránátalmafa árnyékában.

– Látod, Petosiris, sokkal jobban kell hinned a nőkben, mert hiszen most Khmunut is megajándékozták a legszebb könyvekkel, amiket valaha írtak. – majd hangosan gyöngyözve felkacagott, a kacagása tovaszállt át a házfalon, ki a város utcáira, át a tereken, túl a Nílus tájain, és a sivatagon, hogy ennek a női kacagásnak a felhőtlen öröme töltse ki a világot, még ha csak egyetlen pillanatra is.