Akhet hónapjának tizenkilencedik napján, Uaszet városa felett másként tündökölt a napkorong; ilyenkor az ég is tudta, eljött az Opet-ünnepek⁴² első napja. A városlakók és zarándokok sora még pirkadat előtt egyre nagyobb számban gyülekezett Karnak⁴³ templomainál, hogy együtt köszöntsék a hajnalt. Az Amun-Ré⁴⁴ templomához vezető utat, kétoldalt kőből faragott kosfejű, oroszlántestű szfinxek⁴⁵ őrizték. Mozdulatlanul védték a templomkomplexum bejáratát, s II. Ramszesz⁴⁶ fáraó faragott szobrait, a mancsaik között. A kőbe zárt erejük azt hirdette, hogy aki ezen az úton beljebb léphet a szentélyek felé, már Amun-Ré isten tekintete elé kerül, s átjárhatja az a magasztos érzés, amivel egy isten tekint az emberre, hogy maga is istenivé válhasson abban a pillanatban. A templomkomplexum belseje, annak monumentális oszlopai, az istenek óriási kőtömbjei, a színes figurákkal és varázsfeliratokkal díszített falak, a megannyi megelevenedő tarka történet, mind azt sugallta az ideérkezőknek: érezzék, mennyire parányiak az istenek világában. Karnak valójában nem is egyetlen templomnak látszott, hanem kőből rakott világnak, amely lassan nőtt rá a földre, s most már nem is lehetett eldönteni, hol ér véget az ember keze munkája, és hol kezdődik az isteneké. A külső falakon túl egymásból nyíló udvarok, kapuk, oszlopsorok és belsőbb szent helyek terültek el, mintha az egész csak arra volna kitalálva, hogy aki egyszer belép ide, az egyre kevesebb eget és egyre több követ lásson maga fölött.

Az oszloprengeteg vastag törzsei úgy álltak a félhomályban, mint valami megkövült papiruszrengeteg, ahová az emberek minden irányból szállingóztak, egyre többen ott sorakoztak a kikötő utáni széles bejáratnál, amelyet a szfinxek őriztek. Volt, aki megszámolni se tudta, hány pirkadatot látott már így, még egészen kicsi gyermekként jött el ide egy hasonló reggelen, amikor az anyja kézen fogta, hogy együtt nézzék meg, ahogy a nap elindul a zenitre a keleti kapukon át. Mindig káprázatos, amikor ünnepi fénybe öltözik a város, mindig más, s mégis mindig ugyanolyan fenséges, aki akkor gyerekként jött, ma az unokáját fogja kézen, hogy ő legyen az első, aki megmutatja neki azt az ünnepet, amelyet az édesanyja már nem láthat, de mégis összeköti őket a hajnal, ahogyan majd az unokájával őt is összeköti később egy olyan korareggel, amelyen ő már nem lesz jelen. Innen nézve, ahogy a látóhatáron lassan elkezdett felszakadozni a sötét, a homok sem sodródott úgy a szélben, beleolvadt a légtérbe, hogy a sárgásbarna homokszemeken átszűrve megsokszorozza a fényt, ami ismétlődő sávokban kért magának egyre nagyobb szerepet a világból, abból a világból, amelyhez ma minden egyes itt lévő ember szívesen tartozott. Az emberek előtt elterülő templomot a térben úgy tájolták, hogy az épületegyüttes tengelye kapcsolatban maradjon a folyóval, a nappal, és azzal a felvonulással is, amely majd Uaszet felé indul, az évnek ebben a szakában, az alacsonyan érkező reggeli fény, hosszú árnyékokat vetett Karnak nagy és réteges övezetére a sok kapuval, udvarral, oszlopcsarnokkal. Az ébredező fénykévék először kelet felől a külső kapuk és udvarok felső részeit érték el, az oszlopcsarnokokban nem öntötték el teljesen a teret, hanem oszlopról oszlopra vándoroltak, áttáncoltak az oszlopfők tetejétől egészen a lábukig, így tolakodtak bentebb és bentebb a szentebb terek felé, amelyek még sokáig félhomályosak maradtak, hogy aztán a sötétből hirtelen előbukkanjon egy színesre festett hieroglifa, amelyet mintha aznap véstek volna először a kőbe. A tömjén és a mirha füstje, ami a homok után, szűrte meg itt a fényt, lustán keringett a magasban, nem oszlott el egészen, csak rátelepedett a mennyezet alatti levegőre, s a köveknek is olyan illata volt tőle, mintha hosszú idő óta maguk is belülről füstölnének, aztán egyik pillanatról a másikra, mintegy láthatatlan jelre az összes kő, szobor, oszlop és szentély fényben tündökölt, s hallani lehetett, ahogy minden emberből egyszerre szakad fel egy sóhaj, ami ebben a csodálatban összekötötte őket.

A várakozás ideje sokkal hosszabb volt, mint magáé a néhány perces fényjelenségé, de az emberek továbbra sem távoztak el helyeikről, hanem várták, a mai felvonulást, amikor a szentélyben tárolt istenszobrok elindulnak Uaszet felé. Ennek az eseménynek mindannyian a részesei akartak lenni, mert a mai nap különlegessége éppen ebben állt: a szentélyből a három isten, Amun, Mut és Khonszu⁴⁷ útra kel, átutazik a városon, majd hajóra száll a Níluson. Mind jelen lesznek a nép között, bár nem lesznek láthatóak, de a szentségük így is szétárad az utcákon, hogy huszonnégy napon keresztül muzsika, lakomák és jókedv töltse be a tereket. A papok már mind sürgölődtek, amint a nap első sugarai besütöttek az ablakokon, hogy rituálisan megtisztítsák a szobrokat a karnaki szent tó vizével és elhelyezzék őket a vállra vehető szent bárkákban. A papokon kívül a Bárka-szentélyben⁴⁸ csak a Könyvek Szerzője tartózkodott, ez az ereje teljében lévő, göndör hajú férfi, akinek az arca felett, a két szem között vékony gondolkodó barázdák húzódtak, a haja sűrű fürtökben tört elő homloka fölött, de szemének nyugodt súlya már többet mondott minden ifjúságnál.

Nézte, ahogyan a papok óvatosan előrehozták Amun szobrát: az álló férfialakot, merev testtartással, fején a magas, két tollból álló koronával, kezében jogarral, nyugodt, érzelmeket el nem áruló arccal. A mai napon amellett, hogy gyolcsokkal és kelmékkel gondosan átmossák, az arcát az ünnepi időszakra majd be is festik. A főisten szobra nem is elevennek, hanem tökéletesen jelenlévőnek hatott, arcát ezért festették kékre, hogy láthatatlanná váljon a beavatatlanok előtt. A Tiszta Hely, ahol a mosdatást, öltöztetést végezték egy külön helyiség volt a templomon belül. Amun szobra mellett egy másik talapzaton egyenes tartású női alak állt, hosszú ruhában az ő fején is magas, királyi korona díszelgett, mozdulatlansága méltóságos, ő volt Mut, Amun-Ré isten felesége. A harmadik szerényebb talapzaton Khonszu szobrát mosdatták, a fiú fiatalabb, simább arcú, a fején a holdhoz kötődő jelet viselt, egész alakjában volt valami feszes, ifjúszerű tisztaság, ő az isteni házaspár fia. A tisztítás után elkezdődött a szobrok életre keltése, köröttük tömjén füstölőket gyújtottak meg a papok, akik közül a Rituálék Mestere⁴⁹ lépett elő, párducbőr viseletben. A kezében egy kicsiny rituális kapa volt, ami olyan vasból készült, amely az égből aláhullott kőzetekből származott, ezzel óvatosan megérintette a szobrok száját, szemét és fülét, pontosan ugyanúgy, ahogy korábban a Könyvek Szerzője a múmiáknál látta, közben mágikus szavakat kántált, amivel „életet lehelt” a tárgyakba. A szobrok fényesen csillogtak és ugyanolyan komor mozdulatlanságban álltak, de már valamennyi jelenlévő tudta, hogy életre keltek és átvihetik őket Uaszetbe, hogy II. Ramszesz fáraó átvehesse tőlük az isteni életerőt, megújítva ezzel saját uralkodói hatalmát.

– Csodálatos ez az ünnep, nem így gondolod, Könyvek Szerzője – fordult a főpap, az immár tiszteletben álló férfi felé, akit korábban eddig többnyire csak vándornak hívtak.

– Még nem tapasztaltam meg, Khnumhotep-em-saf, számomra ez az első alkalom, de már nagyon sokat hallottam róla és tudom a város lakói is mennyire várják, ahogyan én is nagyon kíváncsi vagyok rá, de úgy látom te a mai ünnep szépségével teljesen tisztában vagy már. Mióta is vagy főpap itt Karnakban? Hány ünnepet éltél meg?

– Ez lesz a tizenkettedik ünnepem, és boldog vagyok, hogy itt szolgálhatom az isteneket. Tudod, Könyvek Szerzője, a Khnumhotep-ház régi elephantinéi papi család; őseink még délen szolgáltak, mielőtt a vérvonal lassan északabbra emelkedett volna, a nagyobb szent központok felé. Harmincöt nemzedék óta őrizzük annak az első Élet Házának az emlékét, amelyet a mi ősapánk hozott létre Elephantinéban. Ebből a családból kinőve emelkedtem én a legrangosabb papi titulusig, Karnak főpapjaként.

– Igen, tudom, az első Ház építése jó régen történt már.

– Azt hallottam, a mai ünnepen téged is nagy megtiszteltetés ér és több könyved elviszik az uaszeti templomba⁵⁰ a szertartásra, s utána a tekercseket az ottani Élet Házában helyezik el, a ceremónián pedig maga a fáraó is jelen lesz, aztán az ünnepek végeztével a szobrokkal együtt a könyveidet is visszahozzuk ide Karnakba.

– Igen, oda kerül a Törvény Könyve, a Vér Könyve, a Háború Könyve, a Béke Könyve, a Szertartások Könyve, a Dicsőítések Könyve és a Bölcsesség Könyve is.

– Nagy örömünkre szolgál, hogy mi tanulmányozhatjuk azokat legelőször, s a bennük lévő tudással mélyíthetjük az életünket. Tudod a korábbi könyveidből egyes részleteket az oszlopainkra is rávésettünk, mert hisszük, hogy varázserővel bírnak, s ami egyszer kőbe kerül, azt többé nem hordhatja el sem ember, sem a feledés. Ne haragudj, most azonban folytatnunk kell az ünnep előkészületeit, s örülünk, hogy velünk követheted végig a nap eseményeit.

A szentély papjai már a szent bárkákat készítették elő, amelyekben az istenek fognak utazni, nem valódi hajók voltak ezek, hanem hajó alakjára formált hordozható szentélyek, aranyozott és festett részeik tündököltek, a rudak, amelyekkel majd vállra veszik őket, már ott feküdtek mellettük a kőlapon. A papok fehér lenruhája egyre világosabbnak látszott, ahogy a bárkák körül sürögtek, nem beszéltek fölöslegesen, az egyikük a bárka pereme fölé hajolt, hogy mindent még egyszer ellenőrizzen, a másik a felajánlásokat rendezte, a harmadik a füstölőt tartotta, s a csarnok mélyén már ott álltak azok is, akiknek majd vállára nehezedik a bárka súlya. A távolabbi kapukon túlról már ide is elhallatszott a város egyre erősödő moraja, de itt bent még nem volt ünnep, hanem csak készülődés; az a fajta csönd, amelyben minden mozdulatnak megvan a helye, és ha valaki hibázna, azt nem egyszerű ügyetlenségnek, hanem rendzavarásnak tekintenék. Mindegyik isten bárkája máshogyan nézett ki, Amunnál kosfej, Mutnál női fej kettős koronával, Khonszunál sólyomfej holdjellel volt a hajó elejére faragva. S amikor végre megindultak a szentélyeket tartó bárkák, a belső sötétben először csak a papok mozgását lehetett észrevenni, aztán a rúdvégeket, aztán maguk a bárkaszentélyek jöttek elő a fényre, a kijelölt papok lassan vitték, egyszerre lépve, hogy a súly ne billenjen meg, s ahogy az oszlopcsarnokon áthaladtak, a bárka testén hullámként futott végig a tömeg várakozásából kiáradó izgalom. Akik legelől álltak azok előtt már egy-egy pillanatra felvillant az aranyozott perem széle, aztán eltűnt, aztán egy színes istenszem, majd kék és vörös sávok, aztán újra árnyék. A falak mentén, a beléjük vésett alakok mintha követték volna az átvonulást: a legtöbbjük egykori királyok és fáraók voltak, akik valamikor ugyanígy járultak az isten elé, papok, akik örökre fölemelt kézzel maradtak a kőbe zárva, istenek, akiknek mosolya már elkopott, de a tartásuk változatlanul fenséges maradt. A bárka előtt csörgők és szisztrumok⁵¹ szólaltak meg, amíg odabent végig vonultak, a hang csak tompán szűrődött ki az utcára, mintha a hang is tudná, hogy egyelőre a kövek között kell haladnia. A nyitott udvarba kilépve hirtelen több lett a fény, s vele együtt a világ is tágasabbnak látszott, fent a nap már rátapadt a kaputornyok élére, a kövezeten pedig úgy remegett a levegő, mintha a templom maga is izzana belülről. Itt már rendezett sorokban várakoztak a felajánlást vivők, a papnők, a katonák, a zenészek, és mindazok, akik a kivonulásból látványt teremtenek, itt már a csörgők is élesebben szóltak, a ritmusfák szárazabban csattantak, s amikor a papok a bárkával a pülon⁵² alá értek, a külső világ zaja úgy ömlött be a kapu alatt, mint a felduzzadt víz, ha rést talál a gáton.

A pülon hatalmas, kettős kaputornya alatt egyetlen pillanatra úgy tűnt, mintha a menet megállna a küszöbön, a belső és a külső világ határán, várakozva, egy kicsit, mielőtt az ünnep varázsa végigfut az embereken, és megtölti a várost azzal a nyugtalan, fényes erővel, amely csak ilyen napokon száll le rá. Aztán elöl a zenészekkel, átlépték ezt a határt is, odakint másfajta levegő fogadta őket, amely az ünnepi napra legszebb ruháikat magukra öltő, gondosan megtisztálkodott, illatszerekkel bedörzsölt emberekből párolgott, a jobb módúak illatkúpokat⁵³ viseltek a fejükön, amikből, ahogy egyre melegebb lett, még több parfüm szállt fel, már most is az enyhe szélben a szezám, a mandula, az olívaolaj, keveredett a lótuszéval és más virágokéval, amiket ezekhez kevertek, de az illatfelhőkbe vegyült a folyó friss, áradó édes vízének, meg azt körülölelő földnek az aromája is. Az istenek bárkáit, olyan csodálatos illatkeverékek üdvözölték a légben, amiben utaztak, ami csakis az Opet-ünnep idején töltötte meg, a hétköznapokon inkább porral,meg izzadsággal terhelt várost. Az emberek örömrivalgásban törtek ki; mindenünnen feltörő kacagások és mély, hálás sóhajok fokozták a hangulatot, a vállon hordott hajók az emberek tekintetében ringatóztak, ahogyan a templomtól kiinduló úton a Nílus felé tartottak. A város népe az út két oldalán sűrűsödött össze, a gyerekeket vállra emelték, az asszonyok egymáshoz húzódtak, a férfiak előre dőltek, hogy láthassák a rudakon sikló szentélyeket. A vidám zene túlharsogta a bámészkodók örömét, a zenészek előtt már a katonák nyitották az utat, utánuk hivatalnokok, zászlóvivők, felajánlást hordozó szolgák következtek, s az egész menet úgy hömpölygött előre, mint valami hosszú, tagolt test, amelynek a szíve ott dobogott a hordozott bárkák belsejében. A máskor szegényes, s elszomorító melléképületek, kisebb udvarok, raktárak és a szolgák lakhelyei amelyek mellett elhaladtak, most egészen más arcukat mutatták, mindenütt tisztaság és rend honolt, a falakra II. Ramszesz nevével ellátott kartusokat helyeztek el, s az itt élők is legszebb ruháikban mosolyogtak, integettek, élvezték, ahogy az isteni megjelenik a mindennapi életükben, az egyébként szűkös, szegényes utcáikban. Áthaladva a Karnakot kiszolgáló létesítményeken, ahogyan egyre közelebb értek a vízhez, annál jobban kitágult a tér, a házak közti szűkebb szakaszok után újra szélesebb út nyílt, a por már nem ült meg a köveken úgy, mint beljebb, a levegőben nedvesség keveredett a meleghez, s a távolban már fölsejlett a rakpart nyüzsgése. Előbb a hajókötelek tompa koppanása hallatszott, aztán az evezők nyeleinek száraz hangja, azután a hajósok kiáltásai, s csak utána maga a víz gyöngyözése, amely nem látszott még, de már jelen volt a látótérben óriási kék szalagjával.

A part azonban nem ismerte a különbséget a hétköz- és ünnepnapok között, mert ma is ugyanolyannak hatott, mint tegnap, lépcsők és lejtős lejárók futottak le a rakpart pereméig, cölöpökhöz kötött hajók himbálóztak a sekélyebb vízen, a part közelében az iszap a nádtörmelékkel és az emberi lábnyomokkal keveredett, különös mintázatokat, ábrákat rajzolva a talajba, amelyeket senki sem tudott megfejteni. A nagyobb ünnepi hajó, amelyre majd a szentélyek kerülnek, már ott állt előkészítve: teste hosszú volt és keskeny, díszítése a víz tükrében meg-megcsillant, körülötte kisebb csónakok, vontatók, szolgák és evezősök sürögtek. A hajó úgy feküdt a vízen, a hullámzásba belemerülve, mint gyermek a bölcsőjében. A bárka deszkáit kívül sötétebbre égette, koptatta a nap és a víz, de a felső részeken festés és díszítés futott rajta végig: vörös, kék, fehér és arany színekben tündökölt. A fedélzet közepén szabadon hagyott, jókora megtisztított hely várta a szent terhet, így az nem egyszerű üres felület volt, hanem emelvény, mintha egy mozgó oltár alapja lett volna: emeltebb, gondosan lesöpört terület, körülötte rudak, rögzítő kötelek, könnyű tartószerkezet, hogy a ráhelyezett istenlakhelyek ne billenjenek meg, de messziről is jól láthatóak legyenek. A bárka orrán és a farához közelebb díszesebb felépítmények álltak, nem azért, mert ott utazott volna valaki, hanem mert az ünnepi bárka maga is féltemplommá változott át a folyón. A bárkáig vezető úton mindenütt tömegek álltak az utcán, a közeledő hangos zenétől fellelkesülve a mozdulataik is ritmusosabbá váltak, a hangzavar, ami kiáltásaikból, beszélgetéseikből kirajzolódott inkább hasonlított liturgikus énekhez, semmint az egyébként itt megszokott piaci lármához. A menet eleje, amint elérte a bárka testét, kétoldalra felsorakozott, engedve, hogy a szentélyeket vállaikon hordozó papok áthaladjanak közöttük. A bárka bal oldalánál már többen várakoztak, hogy oda átemelhessék a szentélyeket tartó faragott hajócskákat, amint odaértek velük a rudak megfeszültek és a magasba lendültek a kezekben, ahogy az izmos férfiak felemelték azokat, a hordozók egyszerre mozdultak, a bárkán szolgálókkal, hogy ráemelhessék terhüket a tatra. A bárka ekkor enyhén megbillent, majd, amint behúzták a szentélyeket újra kiegyenesedett. A bárka a folyó testén feküdt, s amint indulásra készen állt, az egész rakparton végigfutott az a megszokott ünnepi érzés, hogy végre mindenki részese lehet annak, ahogy a Níluson át Uaszet felé ereszkedik le valami isteni. A bárka oldalára hosszú erős kötelek voltak kötve, hogy ne a szélviszonyoktól legyen függő az előrehaladás, s hogy a város valamennyi lakója kivehesse a részét, a szobrok utaztatásából. A papok most ugyanis jelet adtak az izgatottan várakozó tömegnek, akik szinte egyszerre tódultak le a partra, azért hogy kezükbe ragadhassák a vontató köteleket és elinduljanak velük lefelé a parton. Bár mindenki rohant, hogy megragadhassa a kötelékeket, de senki sem lökdösődött, tolakodott, hanem előzékenyen lépett hátrébb, legyen az akár férfi, nő vagy gyerek, ha valaki előbb ért oda a másiknál és fogta kezébe a halfafűből⁵⁴ fonott rostköteleket.

Miután a menet tagjai mind felszálltak a bárkára, Khnumhotep-em-saf főpap jelt adott a zenészeknek, akik a legvidámabb dalaikba fogtak bele a vontatáshoz. Mindenki egy emberként feszült neki a köteleknek, lábukat belemélyesztve a part menti iszapba, az iszamos talajon a talpak meg-megcsúsztak, a vontatók, újra és újra nekirugaszkodtak, de a bárka nem mozdult, a zene ritmusa fokozódott, mígnem hirtelen valamennyien egyszerre érezték, hogy végre bele tudnak állni egyetlen közös lépésbe, s ekkor a bárka lassan mint egy óriási tohonya elefánt megmoccant, s ez a pici lendület elég volt ahhoz, hogy mindenki még jobban beledőljön rézsútosan a következő húzásba, a bárka pedig egyre tempósabban elkezdjen siklani a vízen. Az éljenzések és a felkiáltások, mintegy felrobbantak a levegőben, a vontatók pedig széles mosollyal, egymást biztatva egyre egyenletesebben és erősebben léptek előre. A bárka méltóságteljesen szelte a habokat, miközben a vontatók között, anélkül, hogy bármi zavar is történt volna az emberek helyet cseréltek, mindenki, akinek már része volt az istenek hajójának úsztatásában, örömmel adta át a helyét, a másik vállát vagy hátát lapogatva, élénken biztatva az őt követőt, miközben őt magát, mint aki már részesült a szentségből üdvrivalgásokkal, s ölelésekkel várták a parton állók. A csodálatos Níluson, mint valami színpadon szinte már repült a bárka, megkettőzve annak képét a vízben, sőt némelyek még az égre vetítve is látták a keskeny áramvonalas testet. A bárka bal oldalán túl, a rakparton álló épületek falain, amerre elhaladtak festett képeken II. Ramszesz történelmi tettei jelentek meg: a kádesi csata⁵⁵, ahol több mint hatezer harci szekér küzdött egymással és ahol a magára maradt fáraó, egyedül szállt szembe a hettitákkal⁵⁶, aztán egy óriási tengeri ütközet, amelyben II. Ramszesz megszabadítja a folyót a kalózoktól, s mindezeket a jeleneteket bárki láthatta, az év bármely napján, amikor elsétált a rakparton, de most innen a hajóról, egész elevennek, szinte mozgóknak tűntek ezek a képek, ahogy azok számára is akik a vízen követték a szent bárkát. Ugyanis a farvizén, kissé távolabb, csónakok, s mindenféle lélekvesztő tutaj igyekezett a nyomában maradni az isteneknek, mert aki nem fért el a parton az mind vízre szállt, így kísérve a szentélyek vízi templomának az útját. Bárhová nézett az ember minden mozgásban volt, minden színes és vidám volt.

Ekkor egészen hátul egy szélesebb, zártabb, aranyszínekben játszó vitorlás bukkant fel, két oldalán sorban evezősök ültek, a kétszer tíz evezős és hátul a két kormányos, akik a lapátoknál álltak, erős tempót diktáltak, bár az evezők nem egyszerre és vadul csapódtak a vízbe, hanem kimért, egyenletes ritmusban jártak, és még egész messze tűntek fel, de szemmel láthatóan is sebesen közeledtek. Az egész hajó fedett volt, impozánsan díszítve, fedélzetének középső részén könnyű tető, s rajta lágy baldachinos fedés állt, azért, hogy aki alatta utazik, ne legyen közvetlenül kitéve sem a napnak, sem a tekinteteknek. Amint a hajó feltűnt a látóhatáron a nép kedve még magasabbra hágott, s újabb üdvrivalgás szakadt ki a torkokból, az ünnep hangulata egyre csak emelkedett. A tömeg nem láthatta a baldachinok mögött ülő arcát, de felismerték hajóját és jelenlétének jeleit, a hajó magasabb peremét, a mellette álló legyezőhordozókat, a fáraó jelvényeit, az előtte és mögötte tartott zászlórudakat, a hajón szolgálatot teljesítő megbízható embereket, látták a fedett rész mozdulatlan sötétjét, amelyről mindenki tudta, hogy az nem üres. Az arany hajó, a szent bárka jobb oldalán haladt, s ahogy megközelítette, az evezősök lassabb iramot diktáltak, de végig egyformán tartva a lendületet, a nép által vontatott bárkával; a fáraó vitorlása kissé hátrább maradt, hagyták, hogy a szent bárka orra előrébb legyen, egy fél gondolatnyival. A két hajó káprázatos látványt nyújtott, ahogyan együtt úsztak a vízen, a parton pedig az emberek változatos csoportjai követték őket, megismételhetetlen pillanat, amire minden évben egyetlenegyszer van csak mód.

A part mentén folyton cserélődő boldog tömeg, amely lefelé húzhatta a szentélyeket, meg a két hajó, nyomukban a csónakok, tutajok százaival, lassan Uaszet kikötőjéhez ért. A part közelében a város már előre felhevült a várakozástól, nem csupán a papok és a hajósok alakjai tűntek fel a kikötőnél, hanem az ott gyülekezők visszafogott lélegzete is rátelepedett a tájra, nézelődők, kísérők, szolgák, a templomhoz tartozó emberek, katonák, kíváncsiak ezrei, akik bár tudták nem lehetnek részesei mindennek, hisz a uaszeti templomba nem léphetnek be, de látni akarták, amikor az istenek szobrai partot érnek. A víz fölött enyhe köd, párás fény ült a kora délelőttben, ahogy egyre jobban melegedett fel a levegő, a kikötőnél enyhén emelkedő rakpart, a víz felőli lépcsők, a rámpaszerű lejtők, de még a kővel erősített partélek is csordultig voltak emberekkel. Az úszó templom a szentélyekkel megérkezett a parton álló ünnepibe öltözött uaszeti papi kar elé, Khnumhotep-em-saf karnaki főpap jelet adott a vontatóknak, hogy kössék ki a bárkát. Fentebb a tömegtől távol, egy másik kikötőben ért partot az arany vitorlás, amelyet a parton harci szekerek és gyalogos katonák hada várt, ott állt már általuk körbefogva a fáraó szekere is, amely két nagy küllős keréken állt, a szekér teste hátul nyitott volt, hogy az uralkodó könnyen felléphessen rá, az elején a birodalom két leggyorsabb lova volt a hám elé befogva. A szekér deszkázata a lehető legkönnyebb volt, a bőrrel és festéssel megerősített oldalelemek finoman íveltek, s a napsütésben meg-megvillant rajtuk a megszokott vörös, kék és arany színek. Elől a kocsis tartotta a gyeplőt, a lovak nyaka fölött toll, fémdísz, színezett bőrszíj feszült, innen a távolból csak annyit lehetett látni, ahogyan a korona széle megcsillant, amikor a fáraó kissé hátradőlve a hajtó mögött helyezkedett el, aztán a katonák szétnyíltak, s a szekér azonnal vágtába csapott és több száz harci szekértől kísérve tartottak az uaszeti templomkomplexum felé.

Eközben lentebb, ahol a tömeg várt, a szentélyek ugyanúgy, ahogyan felkerültek a hajóra, most az Uaszetben szolgáló papok vállaira nehezedtek, akik magasra nyújtott kezeikkel próbálták leemelni azokat a bárka oldalán. Minden egyes mozdulatot, ahogy a szentélyeket középről, a bárka oldalához csúsztatták, ahogy segítettek leemelni őket, ahogy a helyi papok a vállaikra vették, minden ilyen pillanatot visszafogott lélegzettel nézték végig a parton állók, nehogy éppen ma essen bajuk az isteneiknek. A kikötő felől a templom felé indulva, Uaszet egészen más képét mutatta, mint Karnak. Az épületek és az utcasorok nem olyan réteges bonyolultságban terültek szét, hanem egy tengely mentén rendeződtek el, itt nem is azt érezte az ember, hogy elveszik, hanem mintha maga a templom legbelsőbb szentélye húzná maga felé az utcákat – gondolta a Könyvek Szerzője, ahogyan Khnumhotep-em-saf főpap mellett lépdelt, az immár papi vállakon imbolygó szentélyeket tartalmazó hajócskákat követve. A lelkes tömeg szétnyílt az ünnepi menet előtt és irigykedve tekintett a kiváltságosokra, akik majd beléphetnek az uaszeti templom belső szentélyébe, s tanúi lehetnek az átváltozásnak. Az épületegyüttes első pülonja előtt a fáraó, II. Ramszesz hatalmas kolosszusai ültek és álltak, így megsokszorozva az uralkodó alakját, mintha mindegyik Ramszesz az érkezőkre figyelne, hat szobor őrizte a homlokzatot, két ülő és négy álló alak, a monumentális kőuralkodókból a parányi emberek alig láttak mást, mint a nagy térdeket, az örök fiatal arcot, a nyugodt szájat, a rendezett fejkendőt, s azt a mozdulatlanságot, amelyből a fölény áradt. Áthaladva a pülon hatalmas kapunyílásán, mögöttük a külső őrség lassan lezárta a bejáratot, s ahogy egyre beljebb hatoltak az épületbe az árnyékos átmeneti tereken, majd a belsőbb udvarokon és oszlopcsarnokokon át, a vastag falak egyre inkább elnyelték a zsivajt, ami a városból áradt, átadva a helyét a csendnek.

Odakint, a tömeg egyetlen hosszú, visszafojtott hullámként szorult ki a város utcáira, tereire, ahol a csörgők, ritmusfák, énekszó és kiáltozás tartotta életben az ünnepet. Miután a templom bejárata becsukódott előttük, mind tudták az istenek mostantól huszonnégy napon át teljesen elzárva lesznek tőlük, s majd az Opet-ünnep végén, amikor visszatérnek Karnakba, akkor pillanthatják csak meg a szentély hajócskáit ismét, hogy aztán a legtöbb ember újabb egy évig megint nélkülük élje a mindennapjait. Miután a menet utolsó tagját is elnyelte a templom belseje, hirtelen minden utcáról, nagyobb térről és a város magasabb épületeinek tetejéről harsány, hívogató, a szeleket is felfrissítő jelzőkürtök hangjai szólaltak meg, egymás erejét megsokszorozva, aztán egyszerre el is hallgattak, majd újra megszólaltak, s elhallgattak, mintha a kürtösök kifogytak volna a szuflából és újból és újból levegőt kellene venniük ahhoz, hogy ismét egyszerre harsogják az ünnep újabb fejezetét a városlakók felé, ötször egymás után ismétlődött meg a jeladás, amire, mintha valami láthatatlan kéz adna parancsot, újra megmozdult minden. A templomkapu előtti tér szélén, s másutt a város negyvenkét különböző pontján álló szolgák, hordárok, árusok, szakácsok és templomi emberek, akik addig mintha csak a bámészkodókhoz tartoztak volna, hirtelen munkához láttak, és a semmiből, mintha a föld alól húznák elő őket, mindenfelé megjelentek az asztalok, a lábakra állított deszkalapok, a kőlapok, a nagy fonott kosarak, a korsók és a tálak. A falak mellé odatámasztott, eddig jelentéktelennek tűnő lapos fedők lekerültek a kosarakról, és alóluk kenyerek, sült kalácsok, hagymacsomók, fügék, datolyák, gránátalmák, mézzel bekent sütemények és fűszeres zöld levelek kerültek elő, a földre állított nagy kerámiaedényeket is felnyitották, ahonnan azonnal a sörből felszálló savanykás, habos illat keveredett bele a melegedő levegőbe. A rakpart felől beforduló utcákból ugyanebben a pillanatban újabb emberek érkeztek, akik pontosan erre az órára vártak, a vállukon alacsony asztalkák, ölükben textíliák, mások valahonnan parazsat hoztak sekély fémedényben, másutt nagy cseréptálban jött a tűz, s máris megjelentek a főzőhelyek is, itt három egymás mellé helyezett kőből készített gyors tűzhely, ott lapos kőre terített parázságy, amott rács, amelyet két cölöp közé emeltek, a kövek közé dugott száraz nád és gally egy szempillantás alatt füstölni kezdett, s mire a tömeg igazán megértette volna, hogy az ünnepi lakomák a kezdetüket veszik az első húsdarabok már sercegtek is a felhevített lapokon.

A hús illata édesen, dúsan szállt fel, nektáros, fűszeres aromákkal keveredve, mert készült ott mézzel és zsiradékkal kent madár, fűszeres lében forgatott marhahús, nyársra húzott kisebb állatok, s nagy, fedett edényekben a lassan fővő húsok is, amelyekből hagyma és zöldfűszerek illata terjengett a gőzzel együtt. A parázs vörösen izzott, a zsír sisteregve csöpögött rá, s a füst előbb csak egy-egy sávban kúszott fel a levegőbe, aztán beleült a templom előtti tér és az utcák egész testébe, finom étvágycsalogató illatokkal töltve meg minden zegzugot. Az asztalokat nem egyforma rendben rakták ki, volt, ahol szépen leterített lenszövet került rájuk, és a tálakban gondosan elrendezve feküdt a gyümölcs és a kenyér; máshol csak gyorsan odatoltak két ládát, rájuk helyeztek egy deszkát, és máris telehordták étellel, azonban pontosan ettől a változatosságtól és összevisszaságtól látszott elevennek minden. Az egyik utcában a fal mellé húzott hosszú asztal mögött asszonyok álltak, és szedték ki lapos tálakba a kenyér mellé a fűszeres húst; a szomszédos utcában két férfi egy korsóból sört mért szét újra és újra, anélkül, hogy a sor valaha elfogyott volna; távolabb gyerekek futottak kosárral a karjukban, s úgy osztották a fügét meg a datolyát, mint valami játékot, s kacagtak a mosolygó felnőtteken, akik sorban simogatták meg őket minden egyes szem gyümölcsért. A hangok is, amelyek az eseményeket kísérték átváltoztak közben, a szisztrumok, dobok és csörgők nem hallgattak el, csak már nem a menetet kísérték, hanem a lakoma ütemét. Az ünnepi dalok egyszerűbbek, földibbek, de sokkal ritmusosabbak lettek, a papnők énekének hajlításaiból a köznép száján dúdolható, könnyen megjegyezhető fordulatok maradtak. S amerre csak nézett az ember, mindenütt kisebb körök alakultak, itt valaki két tenyerével verte a taktust, amott asszonyok ringtak egymás mellett, férfiak emelték rájuk magasabbra a csészéjüket, mintha a világ összes nőjét köszöntenék vele. A katonák is lazítottak a tartásukon, bár nem teljesen: ők már nem a szent bárkákat őrizték, hanem azt a rendet, amely lehetővé teszi a jó hangulatot és a bőséget. A városlakók tudták, a templom belsejében folytatódik valami, amit nem minden szem láthat; odakint pedig mindaz, ami evéssé, itallá, füstté, nevetéssé és folyamatosan hömpölygő örömmé válik, ennek a rejtett belső szertartásnak volt a külső, eleven visszhangja.

S ahogy az este lassanként közeledett, a terek és az utcák, akár a város egyik, akár a másik részén helyezkedtek el, elveszítették a különállásukat, mert az ünneplő tömeg egybekapcsolta őket, az asztalok végtelennek látszottak, mert mindig újabbak kerültek elő valahonnan; a tálak sosem maradtak sokáig üresen; a sülő húsok füstje időnként a templom előtti téren teljesen elfedte a kaput, aztán félrehúzódott, és újra láthatóvá tette a monumentális szobrokat, amelyek a lakoma fölött ültek és álltak, mozdulatlanul, mintha ők is tudnák, hogy ezen az éjjelen a város hálás az uralkodójának. Bent a szentélyek már sötétbe merültek, a szertartás is a végéhez közeledett, de odakint minden a zene, az édességek, a hús, a kenyér, a sör és a közös test melegében izzott tovább, s mindazok, akik ott álltak az első tálak kiosztásánál, azoknak úgy tűnhetett, hogy az étel valóban a semmiből érkezett, pedig Uaszet már korahajnal óta készült erre a pillanatra, amikor az istenek eltűnnek a kapuk mögött, és a város végre önmaga ünnepévé változhat.

Eközben Uaszet templomának leghátsó, legbensőbb szentélyében, amelyet arra a pontra emeltek, ahol a világ született, ahol az ősdomb⁵⁷ először kiemelkedett a vizekből, ahol a káoszból megszületett a stabilitás, s ahol Amun, miközben önmagát továbbra is rejtve tartotta, mégis ráláthatott a világ rendjére, minden lassan egyetlen középpont köré rendeződött. Amun szobra a szentélyben középen állt, a tér metszéspontjában, Mut méltósággal foglalta el kissé távolabb a maga helyét, Khonszu ifjabb szobra pedig valamivel hátrébb állt, de nem volt kétséges, hogy a tér súlya most Amun köré gyűlik össze. A Könyvek Szerzője távolabb, a szentélyen kívül állt, és csak egy vékony, két oszlop között húzódó résen át láthatta, mi történik odabent. A hét különleges könyvet addigra már odahelyezték egy alacsony, sötétre csiszolt kőasztalra, amelyet tiszta lenvászonszövet fedett, a tekercsek egymás mellé rendezve feküdtek, mintha már nem is emberi kéz munkái lennének, hanem szent tárgyak, amelyek magukban hordozzák az isteni erőt; a szertartást végző papok nem néztek rájuk hosszan, de úgy kerülték meg a kőasztalt, mintha tudnák: ami rajta fekszik, annak különleges jelentősége van. A felolvasó pap hangja csak lassan, fokozatosan emelkedett föl, először még alig volt jobban hallható a mécsesek sercenésénél, mégis úgy hatolt át a termen, mintha nem is a fülnek, hanem a kövek belsejének, a falakon túli káosznak mondaná a formulákat. A szöveg egyik pontján, mint amikor összerándul a test, olyan mozdulat futott végig a körben álló embereken, a szertartássegédek hátrébb húzódtak, a magasabb rangú papok félkört bontottak, és a szentély sötétjének az egyik rétege mintha levált volna a falról. Ekkor jelent meg maga a fáraó, II. Ramszesz, nem úgy lépett elő, mint aki belép valahová, inkább úgy, mintha eddig is jelen lett volna a félhomály mögött, és csak most engedte volna meg a tér, hogy észrevegyék, fehér ruhája nem ragyogott, mert idebent nem volt olyan fény, amelynek erre ereje lett volna; inkább tompán derengett, mint a holdfény, amely sűrű vásznon szűrődik át. Ennél a fehér ruhaszegélynél, olykor egy vállnál, a tűz fényét visszaverő koronája részleténél vagy a karján futó vékony arany díszítésen túl, ahogy megmozdult, nem láthatott belőle többet a résen át a Könyvek Szerzője, a fáraó arcvonásai nem látszottak, de nem is volt erre szükség, ahogy a papok mélyebbre hajtották a fejüket, ahogy a terem még csendesebb lett körülötte, abból nyilvánvaló volt, hogy aki itt áll, nem pusztán emberként áll Amun előtt, hanem olyan testként, amely magába olvasztja itt ma az isteni erőt, amelyen keresztül a rend egy újabb évre helyet keres magának a világban.

A fáraó először nem Amun szobrához lépett, hanem a könyvekhez, nem sietett, megállt a kőasztalnál, és egy ideig mozdulatlanul nézte a tekercseket, mintha nem azt mérné föl, mit tartalmaznak, hanem azt, mennyit kap tőlük ez a hely, s mennyi erőt szívnak azok magukba itt a szentélyben, ezen a napon. Aztán lassan kinyújtotta a kezét, és az ujjait a legfelső tekercsre fektette, nem markolta meg, nem emelte föl, csak rajta tartotta a tenyerét annyi ideig, amennyi kellett ahhoz, hogy a papok is megértsék: amit ezekbe a könyvekbe írtak, az mostantól nem csupán a szerzőjüké. Hosszú ujjai sorban végigjárták a tekercseket, mielőtt Amun szobra felé fordult. A fáraó nem hajolt le azonnal, előbb megállt, s mintha az egész testével figyelne, nemcsak a szemével, a keskeny résen át is jól látható volt, ahogyan minden izma megfeszül, aztán a jobb kezét felemelte, és puha, kúpos ujjainak végével megérintette a szobor lábát, ott, ahol a fa, az aranyozás és az isten jelenléte már nem választható szét egymástól, a fáraó letérdelt, miközben a szobron tartotta a kezét. Mindenki néma áhítattal figyelte, ahogy Amun ereje a szoborból és a térből lassan a fáraó testébe húzódik. Amikor időnként megmozdult, nem úgy tett, mint aki a vitalitást veszi át, hanem mint aki visszakéri magának a világban azt a helyet, amelyből olyan könnyű kiesni. A papok ekkor mélyebb hangon kezdtek el kántálni, és a felolvasott szavakból lassan kiderült, hogy itt nem a fáraó kér az istentől, hanem maga az isten dönti el újra és újra minden évben, hogy maradhat-e a birodalom vezetője, megkapja-e hozzá az erőt és a felhatalmazást. A mozdulat, amíg tenyerét a szobor lábán tartotta hosszabb ideig tartott, mint amennyi külső szemmel indokolható lett volna, a fáraó keze rákulcsolódott az isten bokájára, fejét kissé meghajtva; a Könyvek Szerzője, aki az oszlop árnyékából figyelte mindezt, hirtelen úgy érezte, amikor az ujjak körbeölelték a bokát, hogy ebben az alázatban, alávetettségben, valami láthatatlan dolgozik most a király és az isten között, nem a testben, hanem valami egészen másban, valami megnevezhetetlenben, ami a világ alakulására is hatással van. Amikor a fáraó végül visszahúzta a kezét, nem fordult rögtön el, a papok Mut majd Khonszu szobrai elé is odavezették, Mut előtt rövidebben állt meg, kicsit végigsimított a karján, Khonszu fejét pedig, az ifjúság és megújulás jelét, épp csak megérintette. Végül a helyi főpap intett, egy szertartássegéd előrébb lépett egy lenvászonszövettel, a könyveket részben betakarta, a papok előhozták az istenek hajóit, a szentélyeket, amikben az ide utat tették meg a szobrok és óvatosan visszahelyezték őket beléjük, majd a három hajót talapzatokra állították.

A kivonulás csendesebb volt, mint az érkezés, a fáraó nem lépett vissza a tér közepébe, hanem lassan hátrált ki abból a körből, ahol az isten tekintete még a testén volt, a papok félrehúzódtak előle, de nem néztek utána; a Könyvek Szerzője látta a korona csúcsát, ahogy meghajol, a felolvasó pap hangja már nem emelkedett, csak mélyebb regiszterben haladt tovább a szövegen, hogy lezárhassa mindazt, ami csak a beavatott szemeknek tárult fel. Aztán a fáraó fehér ruhája újra beleolvadt a félhomályba, a korona széle eltűnt, a mögötte haladó szolgák is kivonultak, és mire a belső ajtók bezárultak, a Könyvek Szerzője már nem tudta volna megmondani, valóban látta-e őt, vagy csak a hely tett ennyit láthatóvá belőle, s aki itt volt, az valójában II. Ramszesz volt-e, nemcsak egy váll, egy fejtető és finom hosszú ujjak, amennyi neki ebből a látványból jutott. A rítus azonban befejeződött, a szentély, benne az istenek hajóival hallgatott, a könyvek a lepel alatt új értelmet nyertek, és a fáraó úgy távozott, hogy aki nem látta, az is biztos lehetett benne: immár nem ugyanaz az ember ment ki innen, mint aki belépett. Amikor a belső ajtók mögött végleg elhalt a fáraó és kíséretének neszezése, a terem egy pillanatra nagyobbnak tűnt, mint addig bármikor, most már csak a mécsesek alacsony lángja remegett a kövek között, s a lassanként halványuló füst is visszatért a maga tétova, indázó útjaihoz, mintha eddig ő maga is fegyelmet tartott volna a rítus ideje alatt. A Könyvek Szerzője ott maradt továbbra is az oszlop árnyékában, ahol az imént is állt, ahová akkor vezették, amikor az ünnepi menet elérte a belső szentélyt, arra várt, hogy valaki majd int neki, menjen közelebb, vagy ellenkezőleg, távozzon, mielőtt a hely újra csak a papoké lesz, azonban senki sem szólt hozzá. A könyvek a kőasztalon feküdtek, részben betakarva a fehér lenvászon alatt. Már nem ugyanúgy néztek ki, mint amikor még az út pora ült rajtuk, és ő egy-egy állomáson előhúzta őket a tokból, hogy átnézze, javítsa, vagy hangos felolvasással ízlelgesse a mondatok dallamát, amit eddig megírt, azokból a könyvekből már egy sincsen nála, ez az utolsó hét is úgy feküdt ott a szentélyben, mintha a templom magába zárta volna őket. A fáraó keze nyoma persze nem látszott a tekercseken, sem a vásznon, mégis úgy tűnt, hogy valami visszavonhatatlanul rájuk került belőle, nem dicsőség, nem is egyszerűen oltalom, hanem inkább teher, az a fajta súly, amelytől egy írás már nem azért él tovább, mert megírták, hanem mert valaki fontosnak tartja és másként viszonyul hozzá, s időnként majd a kezébe veszi és beleolvas, de ezzel ki is ragadja abból a szabadságból, amelyben az írásakor megszületett.

Lassan odalépett az asztalhoz, nem nyúlt a tekercsekhez rögtön, csak megállt előttük, és nézte a lenvászon redőit, a perem alól kilátszó papirusz széleit, a gyenge fényben alig derengő festett jeleket a tok oldalán, eddig azt hitte, a könyvek vele együtt vándorolnak, mint a saját testének meghosszabbításai, amit útközben tapasztalt, azt beléjük írta, amit nem tudott magában cipelni azt rájuk bízta. Most először érezte igazán, hogy a könyv nemcsak hordoz valamit magában az emberből, hanem el is szakadhat tőle, hogy egy papirusz attól a naptól fogva, amikor a templom csöndje körbezárja, már nem ugyanaz a tárgy, mint amelyet az ember a saját kezével írt tele, mert a szó addig az övé, amíg a keze alatt megszületik, de az írás attól a pillanattól kezdve, hogy közszemlére teszi, már másoké is. A felolvasó pap ekkor mégis visszalépett a félhomályból, hangtalanul, mintha nem is ember közeledne, hanem csak a füst gondolta volna meg magát, hogy ebbe az irányba tartson, nem jött egészen közel, csak annyira, hogy a Könyvek Szerzője tudja, nincs egyedül.

– Most érted meg? – kérdezte halkan.

A Szerző nem nézett rá azonnal, a pap feje alig mozdult.

– Többé nem viheted el őket úgy, ahogy idehoztad. Innentől kezdve ezek már sehová máshová nem kerülhetnek. Az uaszeti vagy karnaki szentélyben lesz a helyük, a szobrokkal együtt; mától azokhoz tartoznak, az istenek részévé lettek.

A mondat nem hangzott fenyegetésnek, de mégis mélyebbre ment minden kimondott tilalomnál, a Szerző végre a pap felé fordult, annak arca alig látszott, csak a homloka és az orra éle tartott meg valamit a mécseslángból.

– A könyv attól könyv, hogy útra kelhet – mondta a Szerző. – Sokan kézbe foghatják, különben nem marad belőle más, csak értékes, de néma tárgy. Le kell másolni őket, hogy minél többen olvashassák. Az természetes, hogy az eredeti ott marad, ahová szánták, ahol megszületett, ezt mindig is így terveztem, de az eredetiből is sokaknak kell tanulnia, nem zárhatjátok be őket.

– S ha nem zárjuk be – felelte a pap –, elviszi az első kéz, amelyik azt sem tudja, mit fogott meg.

A Szerző nem válaszolt, érezte, hogy a pap nem teljesen téved, de azt is tudta, hogy a szöveg, amelyet csak a falak ismernek, idővel ugyanolyan halottá válhat, mint a név, amelyet senki nem mond ki többé. A két tény ott állt egymással szemben a mécsesek gyér fényében: a templom őrizni akarta a könyveket, ő pedig azt akarta, hogy legyen bennük valami, ami túléli még a templomot is. A pap közelebb lépett, és két ujjával megérintette a lenvászonszövet szélét.

– Ma éjjel itt maradnak – mondta. – A helynek meg kell ismernie őket, holnap az írnokok feljegyzik a címeiket. Később eldől, milyen sorsot szánnak nekik, készülnek-e belőlük másolatok, amik az Élet Házába kerülnek, hogy az arra méltók tanulmányozhassák, mivel azonban a fáraó megérintette őket, könnyen lehet, hogy erre már nem kerül sor.

A Szerző végre kinyújtotta a kezét, és a leplen keresztül megérintette a legfelső tekercset, nem azért, hogy visszavegye, csak hogy érezze: még van köztük valami közvetlen kapcsolat, a tekercs azonban nem adott választ, nem tiltakozott, nem helyeselt, csak feküdt a kőlapon, némábban, mint valaha, ekkor értette meg igazán, hogy amit ma a szentélyben látott, az nem egyszerűen megtisztelte a könyveit, hanem el is választotta tőlük, talán nem végleg, de ahhoz eléggé, hogy ettől kezdve mindent, ami ezután következik másként kelljen leírnia. Odakintről ekkor, nagyon halkan, mégis tisztán, beszűrődött egy felharsanó énekfoszlány, a város tovább ünnepelt, a Szerző fölemelte a fejét, és a hang irányába figyelt, mintha a könyvek és a város között kellene most először választania, de rögtön tudta, hogy nincs választása, ha a könyvei mostantól részben a temploméi, akkor annál inkább neki kell megőriznie azt, amit a templom nem tud: a külső zajt, a város testét, a lakoma szagát, a tömeg mozgását, a mulandó dolgokat, amelyekből soha senki nem tudhat teljes igazságot faragni. Levette a kezét a tekercsről, a pap hátra intett, és a két ott álló szolga előrelépett a mécsesekkel, a fényük kis köröket vágott a sötétbe, a pap félrehúzódott az asztaltól, de nem emelte föl a vásznat, és nem is ajánlotta fel, hogy a Szerző még egyszer belenézzen a tekercsekbe, mintha ezzel azt mondaná: ami ma történt, azt már nem lehet visszafordítani egy utolsó pillantással. A Szerző még egyszer végignézett a termen, az Amun, Mut és Khonszu szobrait tartalmazó hajókon, aztán a könyveken, majd a kövek fölött ülő füstön, aztán megfordult, és a papot követve elindult kifelé a belső szentélyből, ahogy az első oszlopok közé értek, odakintről megint erősebben hallatszott az ünnep; és a Szerző ekkor már tudta, hogy miközben a könyveiből ma valami bent maradt a templomban, neki magának éppen ezért kell tovább mennie a város felé, mert amit valahol a kő magába zár, azt valakinek újra és újra ki kell vinnie az emberek közé, különben a legszentebb könyv is csak néma tekercs marad egy sötét helyiség alacsony asztalán.

Amikor a templom kapuin kívülre került és az őrök visszazártak mögötte, tudta ide többet már nem térhet vissza, ez a mai volt az egyetlen alkalom, odakint viszont féktelen zsibongás, lárma fogadta, csörgő szólt, dobok dübögtek, máshol szisztrum, amikhez gyakran trombiták és énekhangok dallamai vegyültek. A tér egyik pontján asszonyok tapsolták vissza a napközben hallott énekek egyszerűsített, földibb változatát, a gyerekek a söröskorsók, kosarak és térdek között szaladgáltak, ma este ők sem akartak lefeküdni. Ahol a tálak kiürültek, újabbak érkeztek a sötétből, mintha maguk az istenek sem akarnák, hogy ezen az estén bárki üres kézzel vagy üres gyomorral térjen haza, a város ilyenkor egyetlen éjszakára úgy élt, mintha maga is isteni bőségből volna gyúrva. Az egyik hosszú asztalnál vidám társaság ült, hol beszélgettek, hol daloltak, miközben sűrűn emelgették a sörös korsóikat. A társaság központja egy tagbaszakadt, inas férfi volt, akin látszott a mindennapos kétkezi munka edzette ilyenre a testét, észrevette a magányosan álló Szerzőt és odakiáltott neki.

– Uram, csatlakozz hozzánk és igyál meg velünk egy korsó sört, s ha még nem laktál jól, egyél is valamit.

A Szerzőre is átragadt ezeknek az egyszerű embereknek a mosolya, s hívogató integetésüknek nem tudott ellenállni, így hát elindult az asztaluk felé, ahol azonnal helyet szorítottak neki, s abban a pillanatban egy kéz hátulról már elé is tett egy sörös kupát.

– Mivel foglalkozol, uram? – kérdezte a tagbaszakadt férfi.

– Írással.

– Az nagyszerű. Különleges tudásod lehet, ha hozzáférsz az élet olyan titkaihoz, amelyekhez nekünk, egyszerű embereknek nincs kulcsunk. Kiváltságos vagy, hogy hatalmad van a szavak felett. Ma azonban ne az írásra gondolj. Mulass velünk. Amikor a nap felkelt, együtt kezdtük el az ünnepet, és addig maradunk, amíg hajnalban újra fel nem ragyog. Ugye te is velünk maradsz addig?

– Igen, veletek tartok.