A sötét olyan tömör volt a sivatag felett, mintha sűrű tintában haladna az ember, ebbe a masszába beleragadva pislákolt az a barna göndör hajú férfi, akinek teste már több milliónyi lépésre emlékezett és szeme körül finom vonalak jelezték életének idejét. Takarékos, fegyelmezett, rövid mozdulatokkal haladt, ahogyan a homoktenger vaksötétjén húzta át magát, minden erejét megfeszítette, hogy valahol végre fényre találjon ebben a kilátástalanságban. Bár nem ismerte az irányt, de nem csüggedt. Papirusztokjában ott lapult az Írás Könyve, amelynek köszönhetően egyre biztosabban tudta küldetését, amit be kell teljesítenie, hitte, bármely jel csak akkor marad fenn igazán, ha testet kap a papiruszon. S ott volt vele a Beszéd Könyve is, hogy segítségével a leírt és kimondott szó közötti különbség felismerhetővé váljon. Azonban mindennél nagyobb szüksége volt ehhez valami halvány, távoli villanásra, egy helyre, ahol emberekre talál, akikkel megoszthatja mindazt, amit eddig alkotott, mert kell valahol lennie egy derengő gyertyafénynek, amifelé elindulhat. A szénfekete éjben, ebben a lidérces, feneketlen alvilágban bolyongva azonban lehetetlennek tűnt megpillantania bármit is. Tárnák útvesztőiben küszködőkhöz hasonlóan haladt, ahol kiterjedése, súlya van a levegőtlen koromfeketének, ahol szinte tapintható ennek az anyagnak a fullasztó terhe.

Meg akarta markolni maga körül a teret, de nem volt mire támaszkodnia, mit megérintenie, de így sem adta fel, óvatosan mindig tett egy-egy lépést előre. A sivatag mögötti baljós mélységben aztán mintha itt-ott megsérült volna a sötét, beláthatatlan robosztus tömeg hasított bele a szurokéjbe, alacsony, a sivatagban szétterülő képződmény, ami megtörte a komor sötétséget. A tengerfenékmélyi, kivilágítatlan tájban egy apró fénypont tört sárgája, némi vörössel keretezve bukkant fel, eltűnt majd újra megjelent, imbolyogva közeledett, sokszor elnyelte a végtelen, de kitartóan újra felcsillámlott egy másik ponton megint, aztán egyre jobban nőtt. Az őt körülvevő vastag árnyék, amit az imént érzékelt, egy-két helyen formátlan alakot öltött, ahogy a pontnyi fény már egy apró hengernyivé vált. A mértani alakzatba burkolt piciny lángot a vakolt falak tompán visszaverték; az oszlopokból, amelyek mentén elhaladt, mindig csak annyi látszott, amennyit a kézben vitt lángnyelv rájuk mert bízni. A lobogó tűzben egy keményre csiszolt, kreol arc élei rajzolódtak ki, a sziluett, mint a kísérteteké, hol elmosódott a sötétben, hol újra felbukkant a fény fodraiban, de nem adta fel, a fáklya egyre közelebb jött a vándorhoz. Ez a kis világosság lassan feloldotta azt az enyves-lakkos obszidiánfeketét, ami Abdzsu városát körbevette.

Az egyes tömbök, amelyek magukba nyeltek mindent, egyre inkább felismerhetővé váltak, mint a templom épülete, amely nem magasodott a város fölé, hanem szélesen feküdt benne, mint valami nagy, álmatlan test. Mögötte pedig ismét a sivatag kezdődött, az az acélfeketeség, amely nem falazat volt, hanem tátongó szakadék, ennek örvényéből bukkant fel hirtelen, közvetlenül előtte két szembogár.

– Már vártunk, uram, a balzsamozó műhely²⁷ készen áll jöttödre, de nem gondoltuk, hogy a sivatag legveszélyesebb része felől érkezel és ilyen későn.

– Eltévedtem.

– Nem baj, az a fontos, hogy itt vagy végre.

A vezetője nekilódult, ő pár lépés távolságból követte, a falak síkjai, amelyek mentén haladtak megtörtek a fénycsóva sávjaiban, a felsejdülő foltokban, a világosság domborműveken fodrozódott keresztül. A matt felületen kirajzolódott egy ülő házaspár, akik előtt asztal állt, amire a szolgák áldozatul kenyeret, húst, sört, gyümölcsöket és virágokat hoztak. Aztán a fény hullámai egy gyászmeneten terjedtek tova, ahol egy múmiát húztak fatalpakon, mögötte sirató nők, hordárok, papok, előttük távolabb a vízen hajók várakoztak. Átellenben a másik parton egy istenség ült a trónusán, aki elé egy embert vezettek kötélen, akár egy áldozati állatot, az isten kivette a szívét és mérlegre helyezte azt, majd feljegyezte a súlyát. Mindenfelé utazók derengtek fel a falakon, kísérők, akik követnek valakiket, csónakok, bárkák, amelyek emberrajokat szállítottak a két világ között. A domborművek körül a felül hurkot, alul lefelé futó szárakat, oldalt két kart tartalmazó ankh-jelek²⁸, az élet szimbólumai díszelegtek. Az oszlopok mellett fedett járat húzódott, ezen keresztül vezette vendégét kalauza a templom mögé, a falak mentén sok helyütt parázstálak füstölögtek, bennük a vibráló rubinvörös fa segített nem eltéveszteni az irányt. Két épület között azonban, az erre haladókra metszően csapott le a sivatagi szél, amely távoli panaszos kutyavonyításokat hozott magával valamerről.

A nagyobb épületek folyosóinak boltozatáról olajmécsesek lógtak le, himbálóztak a széltől, a fény ingajeleivel mérve ki a támfalakat. Aztán az egyik oszlopsor után élesen balra fordultak, kövezett utat érzett lába alatt a vándor, a kövek durvák és helyenként élesek voltak, minden egyes lépés fájt kissé a vékony saruban, amit hordott. Egy alacsony vályogfalú épület felé vették az irányt, aminek fedett előrészénél végig olajmécsesek világítottak, a bejárat mellett pedig két fáklya lobogott a tartójában. Átlépve a durva megmunkálású, boltíves bejáraton egy udvarba jutottak, ahol a körbefutó épületrészek irányába külön átjárók jelezték az útvonalat, amelyekből a leghátulsó felé tartottak, ennek robusztus faajtaja felett, a kőpárkány peremén izzó széntál vöröslött, aminek fémes szúrós szaga távol tartotta az illetékteleneket.

Ahogy beléptek a terembe, azonnal megcsapta a vándor orrát a marónátron²⁹ bűze, amelyet pálmabor, olajok, gyolcstekercsek és a gyanta illata lágyított. A különféle vegyületek sorban a fal mellett álltak hatalmas tárolóedényeikben, amelyeknek fedele hol ember-, hol sólyom-, hol pávián-, hol pedig sakálfejet ábrázolt. Ezeknek a figuráknak a szemében mintha szikrákat gyújtott volna a fény, amely felül a vályogtéglák párkányain elhelyezett lenkanócos lámpákból eredt. Alattuk a falakon kampós fémszerszámok és különféle kések, vágóeszközök voltak felakasztva. A terem közepén három óriási kőasztal helyezkedett el; az elsőn épp egy frissen mosott halott férfi feküdt, nedves bőre még harmatosan csillogott, hátul pedig egy kiszáradt, a csontjaira feszülő bőrtől mumifikálódott másik test volt látható, ez a porhüvely már magába nyelt minden csillogást. Míg az első testen ott érződött az ember melege, a hátsó asztalon fekvőből ugyanakkor a sók már kiszívtak mindent, ami gyorsan romlandó. Az emberi hús illata, a lúgozott izomszövetekével keveredett, amely áthatolt az olajos, gyantás marónátron-párákon is, ez azonban így együtt, nem a halál megszokott szaga volt, hanem a megőrzésé, az átalakításé. A sejtelmes fények itt-ott kiválasztottak egy vállat, egy késélét vagy egy gyolcs csücskét, amelyen felragyoghattak.

A Tiszta Terem³⁰ feje, a szertartás vezetője, a Titkok Ura volt, aki Anubisz³¹ sakálfejes álarcát viselte. Halk csosszanó rövid lépésekkel közlekedett és adott jeleket, mikor melyik helyen, milyen sorrendben mi történjen. Hátrább egy kiszélesedő téren az asztalokhoz képest rézsútosan, egy kis állvány előtt állt, amelynek tetején olajmécses pislákolt a felolvasó pap. Egyik kezében tartotta a papirusz vastagabb részét, a másikkal kifeszítve belőle annyit, amennyire épp szüksége volt, egyes bekezdéseknél arca elé emelte olvasmányát, hogy a homályos részeket kibetűzhesse. A felolvasó pap úgy helyezkedett el, a szertartásmester minden mozdulatát érzékelje, de amit olvas, az mindvégig a testekhez szóljon, s közben a beszéd ritmusával segítse a segédeket, akik a hétköznapi, közönséges műveleteket végezték el. Mindezt úgy kellett megoldania, hogy a felolvasandó szövegét se tévessze el. Amikor a látogatók beléptek, a felolvasó a bal kezében a részben feltekert papiruszt tartotta, jobb kezének két ujjával olykor lejjebb húzott egy-egy sort; a szövegből felemelve a fejét, ekkor már nem a tekercsnek, hanem az egyik testen túlra beszélt, előadása fonalát az érkezők sem szakították meg. Hangja nem volt hangos, mégis minden más nesz fölé emelkedett, a gyolcs susogása, a gyanta cseppenése, a kés halk koccanása mögött az ő szavai szabták meg a műveletek ritmusát.

Közelében a szolgája, az alacsonyan fekvő mécsest időnként megemelte, hogy a papirusz rostjain feketéllő sorokat újra ellenőrizhesse. A szöveg, az Anubisz-álarcos intései ellenére sem csupán kísérte, ami a szem elé tárult, hanem végigvezette rajta azokat, akik a szertartás részesei voltak. A göndör, immár férfivá érett vendég jól hallotta, hogy a megszólaltatott mondatok a Rend Könyvéből valók, a pap hangja monoton, de bizonyos pontokon, egyes neveknél, fogalmaknál hangosabb, nyomatékosabb volt, más részeknél kántálásba váltott, amíg zsolozsmázása végére kezéből a papirusz ki nem fogyott, ekkor a szolgája, aki a felolvasást segítette, egy újabb tekercset nyújtott át neki. A pap mély levegőt vett és duruzsuló hangján belefogott az Idő Könyvének felolvasásába.

Ekkor az első asztalnál lévő férfi, akit feladata szerint a Metszőnek neveznek, a Szép Házának törvényeit követve, az egyik szolgától egy hosszú kampós fémet vett át. Ezalatt a segédek oldalra fordították a holt fejet, a Titkok Ura egy körkörös mozdulatot tett a koponyacsont körül, majd a Metsző, kezében a kampóval az orron át felnyúlt a koponyába. Hallani lehetett, ahogy a kampós fém csontba ütközik, azután pár körkörös, rutinos mozdulat után elkezdte lassanként kihúzni az ember számára haszontalan agyvelőt. A fejet megtisztítva minden feleslegétől, kések kerültek elő, amelyeknek súlyát és élét a Metsző gondosan ellenőrizte. A testet kissé megemelték felé, hogy a szerszámaival a bal oldalán nyithassa meg azt, a metszés pontos és begyakorolt. Ezt követően a kezeivel szélesre nyitott hasadékon át először kihúzta a beleket, amit egy nagy teknőbe helyeztek. Az erre szakosodott segéd, egy, a fal mellett álló állványhoz vitte teknőjét, hogy alaposan kimoshassa a zöldes-fekete, levegős bélrendszert, pálmabor és fűszeres víz elegyével, mielőtt majd nátronnal bedörzsölné és a megfelelő kanópuszedénybe³² rakná. Eközben a Metsző, néha egy-egy speciális késsel rásegítve, a bordák alatt, sorban kihúzta a többi belső szervet is; a gyomrot, a májat, a lépet és a tüdőt, mindegyik külön-külön tálba került, aztán a tálakból a különböző fejeket ábrázoló kanópuszedényekbe.

Az egyik segéd óvatosan belehelyezte a lágyrészeket az edényekbe, a másik ezalatt az egyik kezével tartja a kanópuszedény fedelét, hogy másik kezével, egy lapátka segítségével nátronsót szórjon a belehelyezett belsőségekre, majd visszahelyezte az edényre a fedőt, hogy utána gondosan lezárják azokat, s hátrébb egy emelvényre rakják őket, ahová majd a megtisztított bél is kerül, a maga tárolójában.

Eközben egy másik segéd gondosan megmosta és vásznakkal áttörölgette a szívet, ahogyan alaposan kitörölték a test belsejét is, a vér patakjai a földre folytak, a pap felolvasását a sűrű folyadék áramlása törte meg, aztán a talajra locsolt vízé, amire azért volt szükség, hogy a testnedvek a talajba vájt csatornákon keresztül eltűnjenek. Végül már csak az alvadt vér csöpögését lehetett hallani, amit pillanatokon belül szorgos kezek lemostak, tisztává téve a testet és az asztalt is, amin a hulla feküdt. A megtisztított szívet visszahelyezték a mellkasba, majd a szolgák egy óriási edényből nátronsót emeltek ki, de mielőtt a segédek elkezdték volna bedörzsölni vele a testet, a Titkok Ura egy méhviasz gyertyát adott át a Metszőnek, amit az az egyik olajmécses felé tartva meggyújtott. Eztán a halott fejéhez lépett, s a csukott szemére viaszt csöpögtetett a gyertyából, míg a forró anyag teljes egészében be nem takarta annak szemhéjait, ahogy utána az orr- és fülnyílásokat is lezárta vele. Amint végzett, a segédek a nátronnal elkezdték alaposan bedörzsölni e földi halandó belsejét, ezt folytatták kívül is cserzett, száraz kezeikkel, amelyek már túl sokszor érintették a sót, újra és újra átdörzsölték szemcsés anyagukat a testen, amelyet lassan teljesen ellepett a fehér ásvány, végül az asztalon nem hagyva mást csak egy hosszan elnyújtott sóhalmot, ami alatt egy valaha volt élő ember lapult.

Egy ember, aki egy sóhalom, s pár edény összességévé vált, tárggyá lett, csupán felületté, amelyen keresztül egy élőlény, valaha a világgal állt bonyolult és gazdag kapcsolatban. Utolsó lépésként a szolgák a fejénél kissé megemelték az asztalt és lábait alá ékelték, azért, hogy a felület enyhe lejtést kapjon, így majd a testből távozó folyadék le fog csorogni a földre, a pap hangja hirtelen felemelkedett és már a Jelek Könyvének passzusait recitálta, amire mindenki hátralépett az asztaltól, hogy a felolvasó ismét monoton hangon imádkozhasson tovább.

Ekkor a terem másik végében lévő, középen kádalakú mélyedést tartalmazó asztalhoz, egy új csoport lépett elő. Ebben a kőmederben, már egy kiaszott test feküdt, amely negyven napig állt a nátronban, a csontvázon a bőr kiszáradt és feszült, mint a pergamen. Ehhez az emelvényhez más edényeket hoztak, amelyek csordultig voltak mohával, zuzmóval, egy másikban gyantás fűrészpor állt, a friss fa és gyanta illata üdeséget lopott a terembe. Az egyik segéd megemelte, az előző szertartáshoz hasonlóan oldalt megnyitott test balfelét, hallani lehetett, ahogy a bőr nyikorog, míg emelkedik; a munkafolyamatokat vezető Balzsamozó az előtte feltáruló üregbe fűrészporos gyantát tömködött, majd végül mohával és zuzmóval egészítette ki azt. A segédek segítettek abban, sehol se maradjon hézag; együtt visszaépítették az emberi formát, aki egykoron ez az idom lehetett, így vált az alaktalan test újra kerekké és formázottá. Első lépésben törtfehér ökörzsír bukkant fel az asztalon, hogy a bőr újra visszanyerje tónusait, a balzsamozók jó maréknyit ragadtak meg belőle, s ki hol állt, a legközelebb eső testrésznél elkezdte vastagon felvinni a fehér, csillogó kenőcsöt, a víztelen bőr töménytelen mennyiségben nyelte magába a krémet, a műveletet mindaddig folytatták, amíg a fakó test fénylő felszínt nem kapott.

A félhomályban óriási csanakokban különféle olajok csillantak meg, s mirha illata nehezítette a levegőt, a kezek elmerültek az esszenciákat rejtő tálakban, majd csillogón kerültek elő belőlük, valamennyien fényes, olajos tenyerükkel elkezdték átdörzsölni a fakó, színevesztett torzót, kezük nyomán a lobogó fények táncolni kezdtek a testen, mintha valami földöntúli ragyogásba vonnák be, az egykoron köztük élőt. A cédrusból és borókából kinyert balzsamok illata valóságos ligetet varázsolt a komor térbe, sűrű libanoni cédruserdők, az előttük elterülő borókacserjésekkel jelentek meg a szemek előtt, amelyben az apró fényforrások, mint megannyi mécses lobogtak. Ebben az illatok teremtette éji tájban, a fénylő test nyugodtan várt, sugárzott, mint egy elfeledett csillag a távoli égen. Pár perc néma áhítat állt be, aztán a pap új szövegbe kezdett, amit tompa, száraz lépések, textilek suhogása festett alá. A Balzsamozó előlépett harkályfejű görbevasat³³ tartva kezében, amivel óvatosan kifeszítette a halott száját, hogy a túlvilág kapujában képes legyen válaszolni Ozirisz³⁴ bíráinak kérdéseire. S annak a halottnak, amelyiknek sikerül a negyvenkét feltett kérdésre válaszokat adnia, annak sikerül átjutnia a kapun is, ahol majd az örökkévalóságig enni és inni kell tudnia, amit csukott szájjal nem tehet meg.

A vassal megérintette, majd óvatosan leemelte a viaszt a szemekről, a szemhéjat átmosták és az egyik segéd malachitos ecsettel a kezében, új fekete szemeket festett a szemhéjlemezekre, hogy ha majd a túlvilágon érzékszervei újraélednek e halandó embernek, akkor megvédhesse magát a gonosz szellemektől. Mirhából és tömjénből készült olajos kivonatok érkeztek, az újabb kenetektől a bőr bíborszínt kapott, és ismét felragyogott a mécsesek fényében; a test illata, amely a szentélyekéhez volt hasonló, már az istenek közelségét jelezte. Azonban ilyen nyálkásan sokáig nem maradhatott, ezért meleg folyékony gyantával vonták be fejétől a talpáig; a tetem fokozatosan, ahogy a gyantából elszökött a hő, fényvesztetté vált, vásznak, textilek zizegése vette körbe mindenfelől a ragacsos alakot és miután a segédek óvatosan megemelték, a balzsamozó fehér kelmékkel kezdte körbetekerni a testet, amely fokozatosan tűnt el a gyolcsok alatt. Az első két réteg lepel után, smaragdkék szkarabeuszt tettek a mellkasára, hogy amikor a halott szíve megmérettetik, ne forduljon saját gazdája ellen és különböző amuletteket aggattak a mellére, amelyek a következő életében védik majd. Miután tökéletesen bepólyálták a bábot, ott feküdt fehér öltözetében a durva kőasztalon.

A balzsamozás ideje alatt, amíg felékesítették ezt a földi Khatot³⁵, a gyolcsokkal együtt fogyott a felolvasó pap tekercse is, aki emiatt egyre lejjebb vitte a hangját és csökkentette a beszéd ütemét, hogy időre befejezhesse az olvasást, amikor teljesen elnémult, a szertartást végzők hátraléptek, s kihátráltak a bejárat felé.

A Szép Házának alacsony ajtaja végül megmozdult, és egyenként kiléptek rajta azok, akik odabent a halott testekkel dolgoztak, nem siettek, órákon keresztül andalította el őket a felolvasás; a kimért mozdulatokból, ahogyan dolgoztak, amint átléptek a küszöbön még rajtuk maradt valami, ahogy abból a csendből is, amelyben az emberi hús már nem élő szövet, de még szent anyaggá sem vált egészen. A bejárat mellett két hatalmas, sötétre égett peremű kerámiamedence állt, fölöttük egy keskeny tetőnyúlvány vetett árnyékot rájuk, a fáklyák lobogása egyre halványult, ahogy a csonkukig égtek. Egy szolga korsóból vizet öntött, elsőként a vágást végző ember kezére; a férfi szétfeszítette ujjait, s a víz a körmei alól, a csukló redői közül, az alkarján lefelé futva vitte magával a viasz, a testnedvek és a nátron porának maradékát. Egy másik kis tálból szemcsés fehér sót, tisztító nátront hintett a tenyerébe, azt dörzsölte szét lassan, mintha nemcsak a bőréhez tapadt munkát akarná leoldani magáról, hanem a halál közelségét is eltávolítaná. Aztán a Balzsamozó következett, őt követően pedig a segédek, némán, lehajtott fejjel; egyikük a könyökéig mosta le magát, másikuk csak a kézfejét, a harmadik az egész mellkasát, de mindegyik ugyanazzal a fegyelemmel törölte szárazra bőrét az előkészített tiszta lenvászonszalagokkal.

Miután lemosakodtak, az udvaron elhelyezett tömjénnel fűtött kelyhek fölé álltak, hogy annak sűrű, tömött füstje járja át a testüket, miközben tálkákból illatos olajat kentek magukra, hogy végleg megszabaduljanak mindattól, aminek a részesei voltak. A felolvasó pap valamivel később lépett ki, mint a többiek, kezében még ott volt a feltekert papirusz, amelyből odabent a formulákat mondta fel, de azt most egy ifjú szolgának adta át, hogy az tartsa meg, míg ő a medencéhez hajolt, és kétszer egymás után vizet mert az arcára. Nem dörzsölte magát hosszan, mert rá nem ragadt a kézi munka szennye, de ugyanúgy folytatta a tisztálkodást, mint a többiek. Az Anubisz-álarcos, a Titkok Ura maradt utoljára, amikor ő kilépett, a többiek önkéntelenül félrehúzódtak előle, mintha az ajtón nem ember, hanem maga az isten lépne ki a félhomályból. A sakálfejű maszk fekete felülete tompán nyelte azt a kevéske fényt, ami még a csonka fáklyákból rendelkezésre állt, az álarcon csak a pofacsont éle és a felhúzott fülek csúcsa villant meg sárgásan. Ő nem ment azonnal a medencéhez, előbb mindkét kezét a maszk két oldalára tette, és lassan, szertartásosan leemelte magáról, mintha nem egy tárgyat venne le, hanem valakinek a tekintetét, akiével végig kellett követnie mindazt, ami odabent történt. Az arca, a maszk alatt keskeny és vékony volt, s teljesen szőrtelen, a homlokán izzadság ült, a szeme körül a hosszú összpontosítás finom ráncai húzódtak, homlokát két vastag gondolkodó barázda szántotta.

Egy szolga tiszta lenkendőt nyújtott át neki; a férfi előbb a kezét mosta meg, aztán a csuklóját, az alkarját, végül a nyakát és az arcát törölte végig lassan, gondosan, mintha a bőréről ő nem a koszt, hanem valami egészen mást oldana le. A vándor mindezt az oszlopos folyosó árnyékából nézte végig, megvárta, míg a segédek eltávolodnak, a felolvasó pap újra magához veszi tekercsét, s a többiek szétoszlanak a műhelyek és a szent udvar közti sötét térben, csak ekkor lépett közelebb az Anubisz-álarcoshoz, amikor az már visszaadta a maszkot a szolgának, s amikor a karjait és a kezét illóolajokkal gondosan átsúrolta.

– Mondd meg nekem, Titkok Ura, kiket készítettek elő a halálra? Jó emberek voltak-e vagy rosszak?

– Nem az én dolgom megítélni, ki jó és ki nem – felelte amaz szárazon.

– Gondolom ismerted őket, vagy tévedek? – kíváncsiskodott tovább a vándor-írnok.

– Igen, igazad van, mindig tudom, kiket kell előkészítenünk a másvilágra, igen azt mondanám az egyik test eltávozását, s hogy már nem részesülhet a jövő tapasztalásából sokan sajnálják és siratják, míg a másik esetében sokan megkönnyebbültek, mert nem árthat többé, de ez az emberek dolga. Én hiába jelentem ki, hogy az egyik olyan volt, aki nem bontotta meg az emberi természet rendjét, a másik pedig beszennyezte azt, hogy ez így van-e, csak akkor derül ki, ha Ma'at³⁶ tollával összemérik őket, ott állapítják majd meg, hogy melyikük szíve van egyensúlyban a tollal, s annak a gazdája majd átléphet a kapun, át az öröklétbe és melyikük érdemel második halált, végső megsemmisülést, s válik Ammit³⁷, a krokodil, oroszlán és víziló háromtestű szörnyének a táplálékává.

– Te, gondolom, mindenki másnál többet tudsz a halálról, oly sokszor találkoztál vele, s nem tudom a halál felől visszatekintve, mit gondolsz az életről, van annak számunkra értelme.

– Én nagyon keveset tudok a halálról, amit mi teszünk, az egyszerűen csak enyhíti az élők fájdalmát, megnyugvást ad, hogy ilyen szépen előkészítjük egy másik világra a holtakat. S hát az élet értelme, amit gondolom te is pontosan tudsz, éppen annyi, amennyit az ember maga képes adni neki. Az, ahogyan valódi jelentésekkel képes felruházni mindazt, amit tesz, ahogy él, ahogyan viszonyul másokhoz. Aztán ebből a holta után, velünk élőkkel is talán marad belőle valami, amit megőrizhetünk a neve alatt. A túlvilágon már Ozirisz hozza a döntéseket. A mi feladatunk, azoké, akik a Szép Házában dolgoznak csak annyi, hogy ezekre az ismeretlen tájakra méltón megőrizzük és felkészítsük a testet, mert a szív és az azt burkoló test nélkül nincs túlvilági élet sem. A halál szertartásában minket követők feladata pedig az, megfelelően végezzék el a rítusokat, a temetési rendet, ami segíti az eltávozót, de az itt maradókat is, utána pedig, aki szeretné és tudja, majd gondozza a halott nevét.

– Bölcsen beszélsz, a halál gyakori közelsége, mégiscsak felruház valamiféle többlet tudással. Szeretném, ha te mutatnád meg nekem Ozirisz sírját.

– Rendben, most rögtön elviszlek oda, de ugye tudod, hogy ez a sír csak egy legenda? – kérdezte nagyon komolyan a Titkok Ura.

– Majd te elmeséled a legendát, mert mindenki máshogy beszéli el és éppen ebben, az elbeszélésben rejlik a történetek ereje – erősítette meg szándékában új vezetőjét a vándor.

– Akkor kövess, de nem vagyok jó elbeszélő, én csak a rítusokat vagyok képes követni, de megalkotni azokat nem. Az egyik szolgától friss fáklyát kért, amit az egyik csonkról meggyújtott és elindultak kifelé azon az úton, amelyiken érkeztek; át a fájdalmas kőúton, vissza a templomhoz, ahol a domborművek sorakoztak. Most az épület másik oldala felé haladtak tovább, ahol egy hosszú kivilágított utat pillantottak meg, az út két oldalán olajlámpás állványok sorakoztak, hosszú bronz rudak tetejére rögzített tálakban ricinusolaj égett, vastag grafitszürke füstöt eregetve. Az út mentén a lángok vibráltak, suhogtak a szélben, és hatalmas, táncoló árnyékokat vetettek a közeledők elé. Az út végén a homokba ásva szabályos négyszög alakú nyílás tátongott, a lejáratot vastag kőfalak vették körül. Az elmosódó lejárat mellett kétoldalt, valamint mögötte, hosszú sorokban húzódtak a téglalap alakú sírkövek, geometriai rendben, látszott rajtuk, hogy a tér minden egyes pontját alaposan kimérték és meghatározták, úgy mintha a sötétlő sivatag felé, valamerre a végtelenbe, a holtak birodalmába mutatnának utat.

A mélybe vezető járat körül a falak kopottak, nagyon régiek voltak, sok helyütt töredezettek, az egyik oldala, a több száz év alatt már meg is süllyedt, mintha figyelmeztetné azokat, akik a sírba akarnak lemenni, hogy bármikor rájuk omolhat. A falak tetején és a sír szája körül mindenfelé törött edények, cserepek sorakoztak, amikben jól láthatóan különféle ételeket hoztak ide áldozatul, de éjjelre magukra hagyva őket, a sivatag állatai csaptak belőlük lakomát. A sír környékét több tízezernyi láb taposta keményre, lábnyomok, emberi térdek és fejek nyomai vájtak mintázatot a homokos talajba. A Titkok Ura mit sem törődött a zarándokok nyomaival, egyenesen elindult lefelé a lépcsőn, aminek az élei már gömbölyűvé koptak a sok látogatótól, amint a lejáró aljára értek egy nagyobb előtérbe léptek be, amiből több vastagfalú kamra nyílt. Az egyes kamrák tetejét szorosan összekötözött fagerendák védték, a földalatti homályt ezek a fülkék osztották el egymás között, a középen álló volt a legnagyobb, ami előtt egy palota formájú kőtábla állt, rajta a névvel Djer.³⁸

– Látod az írást, amit más is el tud olvasni, itt nyugszik a központi kamrában, akiért ide zarándokolnak oly sokan, körötte a kisebb fülkékben a kedvenc használati tárgyai lettek elhelyezve, amiket a túlvilágon is igénybe vesz és fent ahogyan megszemlélhetted, több mint háromszázharmincnyolc sír található, szolgák és a háztartásának az emberei, akiknek mind utána kellett halniuk uruknak, hogy a tárgyaihoz hasonlóan szolgálják őt odaát. Látod a nevet, de hiába kérdezel tőlem pontosan, ki fekszik ott, mert Abdzsuban a régi királyok nevei nem úgy maradnak fenn, mint másutt. Azt mondják, egykor Djer királyt temették ide, de azóta annyi áldozat füstje szállt rá erre a helyre, hogy ez már önmagában magával ragadja az ide érkezőt, egy piciny rést nyit nekik, valami olyasmire, amiről nincs biztos tudásunk és annyi siratás, annyi felajánlás, annyi könyörgés szorult a kamrába, hogy akik ide érkeznek, már úgy jönnek, mintha itt maga Ozirisz hallgatná meg őket. S ha megkérdezed az embereket, Djer sírja-e ez, azt felelik majd: igen, de ha azt kérdezed, Ozirisz sírja-e, arra is azt felelik: igen. Abdzsuban vannak helyek, ahol egyetlen dolog is két különböző igazságot jelent, aztán követnek minket új századok, új papok, új vágyak, annyi esdeklés, amivel mindenki hozzátesz valamit a helyhez, még ha csak egy korsó bort, egy marék lisztet, egy átkot, egy reményt is, amiből végül az isten neve lesz. Egy idő után egyik sír sem engedi könnyen vissza azt, aki először birtokolta, a halál és az idő mindent átalakít, s olyankor kezdik azt mondani az emberek: nem a király fekszik itt, hanem az, aki a királyokat befogadja, ezzel lesz a jól olvasható névből emlék, az emlékből tévedés, a tévedésből hit, a hitből pedig szent hely. Azonban, ha a látható dolgok mögé kérdezel, azt felelem: egyik név sem maradhat fenn nyugodtan Abdzsuban, mert itt a halottakat sohasem hagyják egészen magukra.

– Nem értem, mire gondolsz? Hogyan szállhatna még harcba a halottakkal az élő.

– Nem kell nagy utat megtenned ahhoz, hogy minderre fény derüljön. Most már láttad a sírt, gyere átviszlek a templomba, amelyet Széthi³⁹ király emelt, aki épp ott van az embereivel és megérted, Abdzsuban miért nem pihenhetnek meg sohasem a holtak.

Azzal elindultak visszafelé, fel a lépcsőkön, át az olajlámpások övezte úton, vissza a templomhoz, ami mellett már háromszor haladt el a vándor, hogy végre beléphessen oda.

A templom oldalait körbeölelő oszlopsorok, kitűnő folyosókat alakítottak ki a város legjelentősebb építménye köré, a boltozatáról lógó olajlámpások a tágas bejárat felé vezető utat jelölték ki, az épület gyomrából több helyen is megcsillantak a különböző tárgyakat, építészeti elemeket átölelő rézborítások. A bejárat előtt a Titkok Ura megállt és átnyújtotta a vándornak a fáklyáját.

– Bocsáss meg, de ennél tovább nem mehetek, mivel nemrég halottakhoz értem, egyedül kell folytatnod az utat, odabent talán megtalálod azokra a kérdésekre, a válaszokat, amikre már oly régóta keresed.

– Köszönöm a segítséged és hogy lehetővé tetted, hogy végig kövessem mindazt, ami a Szép Házában, a Tiszta Teremben történik, ahogyan a test végleg átalakul.

A Titkok Ura meghajtotta magát és elindult visszafelé az éjbe, a balzsamozó műhelyek felé vezető úton, amit már annyiszor tett meg, hogy vakon is odatalált volna. A vándor ott állt fáklyával a kezében, a mélyből aranysárga fénypászmák hívogatták, amelyet a rézborítások kölcsönöztek a belső térnek. Belépett hát és elindult feléjük, érezte a hatalmas térből sugárzó hideget, ami körbevette, odabent a levegő is furcsán járt, a szél hol belekapott a fáklyájába azzal fenyegetve, hogy kialszik, hol a védettebb részeknél magasabban erőteljesebben lobogott. A templom mélyéből beszédfoszlányok szűrődtek felé, ahogyan kalapács és véső kopogását is hallani lehetett, valakik nagyon siettek valamilyen munkát befejezni, ha ilyen kései órán sem aludtak. A vándor, mivel nem ismerte jól a templom belsejét valamiben megbotlott és fémtárgyak gurulása, óriási csörömpölés jelezte, valaki jár odabent. Széthi király ekkor a templom hátsó részének homályából, annak még hűvösebb tereiből lépett elő, kevés ember vette körbe, éppen csak annyi, amennyi a királyhoz feltétlenül illett: két írnok, egy pap, néhány hangtalan katona, s a szolgák, akik a mécseseket és a fáklyákat úgy tartották, hogy a világosság ne szóródjék szét haszontalanul a sötétben. Az oszlopcsarnok hosszú oldalán, amerre haladtak, a falakból kiemelkedő alakok hol előléptek a fényből, hol visszasüllyedtek a kő homályába.

Széthi király egyenletes léptekkel közeledett a vándor felé, közben nem nézett sem jobbra, sem balra, mintha ez a sötét templomhajó, ez az olajszagú félvilág régóta az övé volna, s ő már nem azért járna ide, hogy valamit kérjen az istenektől vagy a halottaktól, hanem hogy emlékeztesse őket rá, ki uralkodik most élőként felettük. A fáklyák fénye időnként végigcsúszott az arcán: ilyenkor megvillant az előre ugró járomcsontja, az orra éle, s a szája körüli szigorú vonal.

– Mit keresel itt ilyen kései órán, az istenek házában, ami kizárólag a király előjoga, azé, aki építette az épületet? – vonta kérdőre zordan a betolakodót.

– Ő a Könyvek Szerzője uram, te magad hívattad ide, hogy nekünk is készítsen olyan szövegeket, mint más uralkodóknak – válaszolta félhangosan a pap, aki a király mellett állt.

– Á, igen, akkor éppen jókor jössz, gyere velünk hátulra a szentélybe, ahová csak kevesen, a beavatottak léphetnek be, a misztériumok helyszínére, ahol minden évben szimbolikusan össze szoktuk gyűjteni Ozirisz széttépett testét. Ez teszi kötelességünkké, hogy később az elé kerülők testét mi is megőrizzük, a holtakat nekünk kell méltón átadnunk az Istennek, aki darabjaiból éledt újjá, de többé már nem térhetett vissza a hétköznapi életbe, mert az újra egyesített testben a halottak urává, a túlvilág királyává lett. Ozirisz szentélyében majd lediktálom neked, miket kell megírnod a rítusainkhoz. A legegyszerűbb kijelentés is ellentmondást nem tűrően, parancsként hatott a király szájából.

– Ne haragudj Széthi király, de ez nem így működik, sohasem azt írom le, amit mások diktálnak nekem, abból még sohasem született olyan Könyv, ami igazán megérinthetné az olvasóját és hasznára válhatna. A lejegyzés feladatára a legegyszerűbb írnokod is elégséges, nincs rám hozzá szükséged, én csak azt vagyok képes leírni, amit látok, ahogyan azt én magam látom és amit ezekből megértek, majd közvetíteni tudok, ezek alkotják kizárólag a szövegeim.

– Nálam többet itt senki sem tud a halotti rítusokról, egyetlen este alatt te nem értheted meg mindazt, amit mi itt már hosszú évek óta építünk és gondozunk – felelte fölényesen a király.

– Nem is kételkedem az állításodban, így kérlek mondd el mindazt, amit te tudsz ezekről a szertartásokról, de mégsem azt fogom leírni, amit te mondasz, hanem ami ezekből bennem szavakká érik, mert csakis azt tudom olvashatóvá alakítani – ecsetelte szokásos szelíd, de határozott hangján a Könyvek Szerzője.

– Gyere velem, és meglátod miért gyűltünk itt e kései órán össze, mert tudj bármit, írj bármilyen jól is, úgy látom az én hatalmam nagyságát és erejét még nem érted – emelte fel hangját fenyegetően Abdzsu ura.

Azzal a király sarkon fordult, a kísérete szó nélkül követte és az általuk létrehozott fényudvarba belépve a vándor is velük tartott. Az oszlopok közt húzódó árnyékos járat végén már kevesebb volt a levegő és több a csend, innen nyílt az a szentély, ahová a közönséges szem már be sem pillanthatott, itt a kő is hidegebb lett, a lépések tompábban szóltak, s a falakon a kartusok, ezek a kőtáblákba vésett ősi névsorok keretei — a faragott oválisok és a régebbi, szögletesebb királyi táblák egyaránt — mintha sűrűbben sorakoztak volna, mint bárhol másutt. A kartusokból⁴⁰ ráadásul különböző változatok léteztek, a táblákon jól kivehetően látszott, egy sor tisztán maradt név, de voltak ott olyan kőlapok is, amelyeknek belsejét valamikor kikaparták, aztán teljesen lecsiszolták, hogy újra véshessék azt, vagy csak félig készen hagyott kőtáblákat is lehetett látni, mintha a kő maga sem tudná már biztosan, a sok átdolgozástól, milyen nevet tartson meg végleg és kit engedjen át a feledésnek. A táblák körött a sok kőpor jelezte, hogy lázasan igyekeztek vagy újraírni egyes régi táblákat, vagy egészen újakat alkotni helyettük, olyanokat, amelyek a megszólalásig emlékeztettek a régiekre.

– Látod, most rendezzük újra a régi királyok névsorait, mert azt akarom csak azok nevei maradjanak fenn, akik méltóak arra, hogy a templomomban szerepeljenek. Az emberek azt hiszik elegendő a birodalmat a földön megtartani, s annak határait itt növelni, azonban, hogy az szilárd talajon álljon, egy birodalom, erős gyökérzetből kell, hogy kisarjadjon, a múltban is helyet kell vágni neki. Az én felelősségem eldönteni kik állnak valójában mögöttem a múltból, ahogyan megszilárdítom a birodalmam határait ugyanúgy a történelmünket is megszilárdítom, s mindez a széthullás, a dolgaink elvesztése ellen irányul. Abdzsu az én városom, a test és a név, meg az ahhoz kötődő történetek túlélésének műhelyévé tettem, s amit itt én sorba rendezek, az nem tűnik el többé egészen, így az én feladatom kiválasztani azt is, kiknek a neve és története maradjon fenn a múltból – szónokolta dicsőségesen Széthi, a valószínűleg már több százszor elismételt mondatokat.

A Könyvek Szerzője azonban egészen furcsán, megrökönyödve tekintett rá, a király alakjában érezve meg, hogyan képes megváltoztatni az embert a hatalom, legyen az akár a legkisebb, s nem is ekkora, mint a királyé. Nem is tudta, érdemes-e bármit mondania, látta a királyon, hogy olyan mély meggyőződéssel gondolja mindazt, amit mond, mintha az valami örökérvényű igazság lenne.

– Király, de hát te is jól tudod, a halottak felett nincs uralmad.

– Épp most mutattam meg neked, hogy van, a gyenge, királyi címre nem méltó elődeim neveit kitöröljük a listákról és többé soha senki sem fog emlékezni rájuk, hisz nem lesznek láthatóak ezeken a kőtáblákon. S egy olyan listát hozok létre, amiből mindenki megérti majd az utókorban, hogy mitől lettem én a legnagyobb király, az elődeim hogyan készítették elő számomra az utat.

– S mi lesz, ha Abdzsu eltűnik a föld színéről, ahogyan a templomod és a kőtábláid is, a halottak attól nem tűnnek el a névsoraiddal együtt, még ha a homok itt végül mindent be is temet, mert túl közel van a sivatag, amitől valóban félnetek kell. Hiszen amíg van élet, az nem csupán a kövekben marad fenn, mert ezek nélkül is marad a halottakból valami, amit valaki mindig továbbvisz és megőriz valaki más számára. A halottak tovább élnek az élők belső párbeszédeiben, a tárgyakban, amiket ők használtak, a szokásokban, családi mondatokban, ünnepekben, de még döntésekben is, amiket az ő tanácsaik inspiráltak, s ezek egyikére sincs hatásod.

– Sok jót beszéltek rólad és a könyveidről, de úgy látom teljesen hasznavehetetlen vagy a számomra. Menj, akkor keresd fel a halottakat, itt ez a lejárat, erre kell menned egy hosszú folyosón keresztül eljutsz a templom mögé, ott lesz egy kietlen csarnok, ott talán a halottjaid, akiket oly sokra tartasz, meghallgatnak téged – intett egy keskeny lejárat irányába a király; a katonák azonnal közelebb léptek a vándorhoz, egyértelművé téve, hogy a templomból más úton már nem juthat ki.

Kezébe fogta hát a fáklyáját és elindult lefelé a mélybe, a szűk lépcsősoron, lent egy meghatározhatatlan hosszúságú boltíves folyosóban találta magát, a világosabb festett sárga falak, homok színű kopott részekkel és a kőszürkéjével tarkítva vezették egyre mélyebbre és mélyebbre, a vándor egyre inkább arra gondolt valamilyen halálos csapda vár rá odalent vagy valamilyen vadállat, aki hosszú napok óta várja zsákmányát; vissza azonban nem fordulhatott. Egyre erősebben hallotta a víz mozgását, ahogy nekiütődik valami keményebb peremnek, de hát itt távol a Nílustól, a sivatag közepén, nem igazán lehet nagyobb mennyiségben vízre találni, lehet egy kútba jut végül, de mi értelme itt a templom mögött a mélyben egy kútnak. A fáklya fénye olykor egy-egy rágcsáló szeméből verődött vissza, a víz hangjai egyre erősödtek, azonban a folyosóból nem nyílt sehol sem elágazás, így el sem téveszthette az irányt, nem is választhatott mást, mint az előre haladást. Aztán végül valóban egy nagyobb csarnokba jutott, ahol pár kerámiatálmécses mélyítette el az árnyékokat, a mécsesfény kőéleken pihent, aztán észrevette a víz sötét csillanását, ami valamit körbevett. A vízből fagyos pára szállt fel, érezte, ahogy a levegő lehűl, a víz hangja tompábbá válik, s a fáklya fénye sem terjed tova, hanem elakad az oszlopok közt, amelyek körbe ölelték.

A csarnok és körötte a tér hatalmas, sötét kőtömbökből állt, a monolit oszlopok rendkívül súlyosak voltak, néhol mintha a mennyezet hiányzott volna és rajta keresztül az ég bársony feketéje egy nagy függönyt húzott volna a csarnok felé, amelyet sok helyütt már megtámadott az enyészet, de a romos nagy kőemelvények, oszlopok így is fenségesek voltak. A Szerző a falazat mentén próbált meg tapogatózni, hogy nehogy beleessen a vízbe, a fáklyája eközben hozzáért valami kiszögelléshez a falon. Hallotta, ahogy ettől egy vékony vályúban az olaj lángra kap és a tűz végigfutott a fal mentén, lángokba temetve azt. Ekkor látta meg teljes egészében az oszlopos csarnokot, ahol a tér középpontja ki volt emelve, s ott, mint egy sziget, a tó közepén, egy sziklaemelvény állt, ami lehetett sír, de oltár is.

A tűzcsóvák mögött a falba vésett nevek vörösben izzottak, s mintha könnyű pernyék lennének elváltak a kőzettől és ott lebegtek az oltárt körbefutó vizek felett. Az oszlopok mögül halott szemek ezrei meredtek rá, s a kartusokról lekapart nevek helye sötéten maradt, de ezekből a mélyedésekből a félreállított királyok árnyképei mormoltak felé. A szeme előtt kerengő szikrázó nevek, az árnyképekkel egybeolvadtak, együtt új betűkombinációkat, új sorokat alkottak, kíváncsian próbálta meg egybeolvasni azokat. A kőbe süllyesztett hideg térben, a lebegő sorokból kiolvashatta, ahogyan az élők nemcsak a szerettüket siratják, aki már végleg eltávozott, hanem mindazt, amit a halott már nem láthat: a következő tavaszt, ahogyan egy kislány felnő és csodás nővé érik. Annak a háznak az elkészültét, amit még az élő kezdett el építeni, de már sohasem fejezett be. Látta a megbocsátást, ami túl későn jött, ahhoz, hogy akiknek szeretniük kellett volna egymást még boldogak lehessenek; de látta a széket is, ami azóta mindig üresen áll, hogy már nem ülhet bele, aki mindig használta azt. Hallotta a mondatokat, amelyekkel egy anya intette a gyerekét, ugyanazokat a mondatokat, amelyekkel őt intette, a megboldogult apja egykoron. Látta azokat, akik egész életükben egy halott ember el nem mondott mondataira igyekeznek válaszolni, s azokat is, akik igyekeznek elfelejteni az őseiket.

S most már e jelenések révén, ahogyan a tüzes sorok írták a víz felületére a szövegeket, hirtelen egyre tisztábbá, kivehetőbbé vált előtte, a halál valójában csak az élet felől érthető meg, mert élet nélkül nem találsz semmit, amit a halálban kellene keresned. A halálunk lesz a pont, ahonnan mások ráébrednek, mit jelentett a neved és a vele megírt élettörténeted. A halál felől látszik végül majd, hogyan sikerült a fejezeteket egymásra építeni, s miket tudunk kiolvasni az utolsó lapokból. Az idő teljesen megszakadt benne, míg az újabb és újabb egymásba lobogó sorokat, betűhalmazokat egybefűzte. Nem is tudta már mióta áll itt a mélyben, ebben a kőkriptában, de ahogy odafent az ég grafitbársonyán valami friss fehér derengés jelent meg, észrevette, hogy a számára megközelíthetetlen, középen álló szigeten, a faragott, tömbszerű oltáron öt egészen új, a fekete különböző árnyalataiban játszó papirusztekercs fekszik egymás mellett, szabályos sorba rendezve: a Nevek Könyve, az Emlékezet Könyve, a Kapuk Könyve, az Árnyékok Könyve és a Halottak Könyve. Könyvek, amelyeket a holtak diktáltak neki, ezen az éjjelen.