A világosbarna, göndör ifjú férfi, a távolban tűnt fel, arccsontja, álla mívesen faragottnak hatott a délutáni ragyogásban, bár látszott rajta, hogy a déli sziklás-homokos utak rég kiszívták belőle a gyermeki puhaságot. Kitartó, biztos léptekkel hagyta maga mögött az elephantinéi, vörös sziklás tájat. A hátán tegeze, papirusztokja, átvetett nyila és kezében a faragott doboza ugyanaz volt, mint sok-sok évvel ezelőtt. Amerre haladt a tájban, a tájjal együtt, ahogyan a folyó melletti vékony sávban húzódó termékeny földterületek mellett lépdelt, az idő is rendhagyó módon változott. Az eleven zöld csíkot, ahol járt mindenütt kopárság és kietlenség fogta körül, az időről pedig érezte, hogy furcsán visszahajolt, rétegről rétegre bomlott le előtte, lehámlott róla mindaz, amiről írni sem érdemes. Az idő úgy mélyült, ahogyan Nekhen városa bontakozott ki a látóhatáron, több napnyi járóföldre előtte.

A város szélesen terült el, hosszan a folyó mentén, s a Nílus nyugati, keskeny zöldellő sávja tartotta életben, feljebb azonban az egyre szárazabb, előbb keményebb, aztán porló talaj mentén lakóházak, műhelyek, temetők, különféle szertartási udvarok futottak a sivatag szája felé, a hatalmas völgy felé, hogy azután a homoktengerben a legnagyobb karavánok útvonalait keresztezze az, aki erre szeretett volna útnak indulni. A város évtizedek óta szokatlanul növekedett, valójában szétterült a tájon, mintha egyszerre akarná birtokba venni a folyót, a partot, a száraz földet, azontúl a sivatagot, de annak már csak a széléig merészkedett. Szélesen feküdt rá a környezetére a királyság, amely így a markában tartotta a termékeny partot és a mélyebb belső vidékek felé vezető kereskedelmi utakat. A vándor hitetlenkedve tapasztalta, hogy minden ellenállás nélkül róhatta a város felé vezető utat, s még a település előtt sem állította meg senki. Elérve a várost, szorosan egymás mellé épített lakóházakba botlott, amelyeket azért húztak fel ennyire közel egymáshoz, hogy a belső tereket védje az időnként őket megtámadó homokviharoktól.

Nekhenbe így nem széles kapun vagy átjárón keresztül érkezett meg az utazó, akár déli, akár északi, akár nyugati irányból jött, hanem a városszélén lévő két házfal között préselte át magát, udvarok közti nyílásokat, átjárókat, poros közlekedősávokat, és keményre taposott ösvényeket használva. A kerítések, udvarok, sok helyütt karámok mentén bolyongva, mintha labirintusba lépett volna az ember, s csak remélhette, hogy a keskeny utak egyszer végre az egyik házfal után tágasabb térbe torkolnak, ahol a nyomasztó elveszettség érzését valami másfajta kedélyállapot váltja fel. A szűk ösvényeken, az udvarokba be-belesve, egyre több helyi lakosba botlott a vándor, akik mind egyetlen irányba haladtak, magukkal sodorva az újonnan érkezőt is. Érezhető volt az izgatottságukból, mondattöredékeikből, hogy ünnepség készül a településen, mert valamennyien a Nílust és a város nyugati bejáratánál elhelyezkedő ceremóniaközpontot összekötő szélesebb felvonulási út felé tartottak.

A tömeg komótosan szállingózott a város csomópontjai felé, amelyek a különböző kerületek foltjainak találkozásaiban összpontosultak, mintha a széttagolt településen ezek jelentenék a rendet, nem véletlen, hogy ezeken a pontokon egyre több katona strázsált, kiknek itt, a megerősített belső területeken kellett a védelmet biztosítaniuk. Ahogy szélesedett az út, a mellette sorakozó házak ajtóiban és ablakaiban egyre több odasereglett nő tűnt fel a gyermekével, s ahogyan az úttal együtt kinyílt a tér, úgy erősödtek fel a távoli hangok is, s már messziről hallatszott a ritmusfák¹⁹ egyenletes üteme, ami jelezte a nem mindennapi eseményt, amely az emberekre várt. A tömeg által felvert homokfelhők egyre magasabbra szálltak az útvonal mentén, aminek a közepén, apránként egy hömpölygő, közeledő menet bontakozott ki. A folyó felől hullámokban rajzolódott ki mindaz, amit a sűrű porfátyol elrejtett a vibráló hőségben, s amerre ez az emberi tajték elhaladt közös burokba vonta a nézelődőket is, teljesen kivehetetlenné téve, kiket takar valójában a karaván.

Ahol a vándor állt ezen az útszakaszon, szorosan férfiak és azok verejtékszagának a körében, elkezdtek végre kibontakozni a felvonulás egyes elemei, aminek az élén egy zsiráfot vezettek, amit mindenki megbámult, hosszú kecses nyaka és lépéseinek elegáns ritmusa mégsem tudott valahogy megfelelő ütemet kölcsönözni a jelenetnek. Az állat mögött, hogy fenntartsák a figyelmet, a király jeleinek hordozói lépdeltek, akik hosszú rúdjaikat magasra tartva különböző faragványokon és állatbőrökön keresztül igyekeztek hatást gyakorolni a jelenlévőkre. A jelvényeken ugyanis a legtöbbször a sólyom alakja tűnt fel, aztán kutya, meg sakálszerű fejek, gyakran lenyúzott bőreikkel együtt, valamint lehajtott szárnyú, bóbitás sármadarak. A rúdra emelt sólymok fölött egy pillanatra valódi árnyék siklott át, olyan gyorsan, hogy aki nem éppen akkor nézett fel, csak a por változó fényéből sejthette, hogy valami élő is elhaladt a faragott madarak fölött.

A város már órák óta várta, hogy meglássa végre, milyen is a menetoszlop, amit a királyuk készített számukra, így a vándornak volt ideje megfigyelni, mit mondanak, hogyan reagálnak az itt élők mindarra, amit megpillanthattak: a zsiráfot, amely magasan kiemelkedett a tömegből, az utat övező háztetők szintjéig kinyúlva, különösen érdekesnek találták. Amint utána a rudakon a sokféle jel elhaladt előttük, mindenütt megélénkült a beszélgetés, ami csak alig halkult el, amikor a környék legszebb marháit hajtották keresztül a sok járástól ledöngölt földön. A zajosan bőgő és bömbölő csorda mögött katonák lépdeltek, tömött, feszes sorban, egyszerű pajzsokat cipelve, különféle színű lenruháikban.

A katonák sorfalai mögött, egy szikár magas alak lépdelt, akit két legyezőt lóbáló gyönyörű nő követett, fehér korona²⁰ volt a fején, ami jól illet hófehér ruhájához, az övén egy hosszú bikafarok fityegett, utána a papok egy fiatal, életerős kost vezettek, a mai, fő áldozati állatot, a menetet írnokok hada zárta palatábláikkal a kezükben. A férfi jelentőségteljesnek kívánt látszani, de a zsiráf hatásán semmi sem tett túl, észrevehető volt, amikor a koronás uralkodó elhaladt az emberek előtt, sokan közülük meghajtották a fejüket, vagy intettek, amolyan megszokásból, de a többség inkább csak tovább beszélgetett, több figyelmet szentelve a kosnak, mint a királyuknak. A király látta ezt, és nem először látta; talán éppen ez volt arcán a legkellemetlenebb, hogy nem meglepődött, hanem felismerte ugyanazt a közönyt, amelyet már más ünnepeken is érzett maga körül. Hallatszott, ahogy valaki azt mondja kissé hátrábbról, „Az Istenség ma sem nyilvánult meg Hórusz²¹ városában.” aztán jött is rá a felelet, „Amikor otthon elmondod majd a te királyodnak, biztosan azt hiszi, Nekhen könnyű préda lesz.” Aztán több hasonló idegen is felbukkant a tömegben, mint a beszélők, akik némileg elütöttek az itt élőktől és feladatuk az lehetett, hogy ki-ki a saját városában beszámoljon a mai ünnepségről, a város erejéről, amelynek elhelyezkedése vonzóvá tette azt az időnként felbukkanó hódítók előtt.

Az elvonulók sorai után jó néhányan a bámészkodókból beálltak az írnokok mögé, hogy kövessék őket a ceremóniaközpont felé, ahol szokás szerint bemutatják az aznapi áldozatot, remélve, hogy a megannyi áldozati állat húsából vagy valami más egyszerűbb táplálékból nekik is jut valami. A vándor is kíváncsian csatlakozott hozzájuk és érezhető volt, ahogy haladtak, az utak újra beszűkülnek és velük együtt sűrűsödik össze a nép, annál jobban egymáshoz szorulva, minél inkább kirajzolódott a nagy szertartásudvar épülete előttük. A város legfontosabb szakrális központja az alacsony sivatag peremén feküdt, magas falakkal körülvett, ovális udvar volt, monumentális bejárata mellett, óriási, a kérgüktől durván megfosztott, a természet vaskos jegyeit magukon viselő akáciafaoszlopok nyúltak az égbe. Ekörül helyezkedtek el a hivatalnoki, meg a királyi épületek, de távolabb a különféle műhelyek is jól kivehetőek voltak, az előttük dolgozó mesteremberekkel és a segédjeikkel együtt.

A sokasággal együtt érkező por a magas falakhoz verődött, megakadályozva, hogy a kapun túlra sok jusson belőle. A falak előtt az akáciafa, az állatok, a cserzett bőrök, erjesztett gabona és a vér szaga keveredett. Innen jól látszott a hátuk mögött, a távolban elnyúló gazdag, mélyzöld partszakasz, az épület mögött pedig a sárga-szürke szárazság, ami a sivatagba futó hasadékba torkollott. Az egész területet a szertartásudvartól kiindulva, a királyi és hivatali épületekkel, meg a hozzájuk tartozó műhelyekkel együtt magas cölöpfal vette körbe, ugyanolyan nyers és erős fákból, mint amelyek a ceremóniatér bejárata előtt álltak. Jól kivehető volt, hogy ennek a mintegy jó szetátnyi²² területnek kiemelt jelentősége van, amit mindenáron meg kell védeniük az itt élőknek, bármi történjék is, mert ez már a királyok mindenkori szent tere. Ezt a városrészt már megközelíteni sem volt olyan egyszerű; az utak szándékosan lettek szűkre szabva körötte. A kapun befelé tolongó embereknek így egyre nehézkesebbé vált az előrejutás, bár az átjáróban nem tudták megmotozni őket, de a mindenfelé posztoló katonák gondosan megnézték és szemmel tartották az ide látogatókat.

Ahogyan benyomultak az udvarra, a zaj is alábbhagyott, aki belépett ide önkéntelenül csendesebb lett, a menetben rudakon hordott állatjelek, mindenfelé körbefutottak a falakon. Átlépve a kapun, elhagyva a szűk utcájú és rendezetlen foltokban elterülő várost, mindenki egy másik világba lépett, s aki jogot kapott erre, hisz ma az ünnep lehetővé tette ezt, végre bepillanthatott valami olyasmibe, amitől azt várta, hogy lenyűgözze és hasson rá. A király, a papjaival egy hátrébb megemelt földsáncon állt, amihez több terasz is tartozott, mintegy keretezve a sáncot; a föld mindenütt keményre volt döngölve, többfelé, a földbe szúrt rudakon, a póznák tetején álló sólyom faragványok voltak láthatóak, amelyek mindegyike két magasba nyúló tollat viselt a fején. A király mozdulatlanul állt, fehér ruhája szinte világított és szikár, csontos alakja a durvára faragott térben még kecsesnek is hatott. Nézte, ahogy a tömeg beáramlik az udvarra, bár jócskán maradtak üres területek mindenütt, az érkezők nagy része a sárral tapasztott falak mentén elhelyezett, magas kerámiaedények körül csoportosult, amiktől kissé távolabb már a sütőgödrökben izzott a parázs, valamint a nagy terméskövek is melegedtek. Az emberek egy része a földsánc előtt állt meg, hogy láthassa az áldozatot, valamint abban reménykedve a katonákhoz, meg a hivatalnokokhoz hasonlóan talán az áldozati állatok húsából is kaphat valamicskét. A magas akáciaoszlopok fölött újra megmozdult valami ekkor a fényben, de a tömeg akkor már az udvar belsejére figyelt, a királyra, a kosra, a késekre, és senki sem törődött azzal, hogy egy árnyék egyetlen pillanatra végigfutott a sánc porán.

A király mögött, a fennsíkon, ahogyan a sánc körül is több ponton, már szállt fel a füst a megannyi sütőgödörből, volt, amelyikbe kövekkel alátámasztva kerámiaedények kerültek, amiket kívülről, cserép és sár keverékével burkoltak, ezekben vízzel kevert, fűszeres gabona rotyogott. A forró kövek és a parázs már húsra vártak, ahogy a tömeg is sokkal inkább a húst látta, semmint az áldozatot. A menetben látott kost két ember vezette kötélen, fel a domb tetejére, ahol a király és a papok álltak, eközben a sánc körül fiatal marhák, juhok és kecskék sorakoztak, mindegyik körül sok ember serénykedett, többen a kötelet tartották, amivel az állatokat idehurcolták. A kos még felfelé lépdelt a fennsík felé, nem vergődött, csak meg-megrántotta a fejét, mintha már a levegőből érezné, hogy itt számára ma minden véget ér. A kost a király elé vezették, az állat sárga szembogarának közepén a fekete pupilla résnyire szűkült, amit az uralkodó szemébe mélyesztett; a kos fején szinte önmagukba görbültek vissza a barázdált szarvak, arányaiban tükrözve a végeérhetetlen rendet, amelyet a világ kínál nekünk.

A nép most félkörben közelebb húzódott, már senki sem beszélt hangosan, nézték a kost, amelyik némán, méltóságteljesen állt a király előtt és körben a kevésbé fennkölt társait, akik bőszen bégettek, bőgtek vagy mekegtek, próbálva kibújni a rájuk tekert pányvákból. Az egyik pap csillogó edényéből vizet öntött a kos fejére, az állat egyszerűen meglóbálva azt, lerázza magáról a folyadékot, a király előrelépett, és kinyújtott kezét a kos szarvára helyezte, ujjait végigvezette a spirális formán, majd ahogy a szarv végére ért, annak felkunkorodó vége mentén felemelte a kezét és hátrább lépett. Ekkor jól lehetett hallani, ahogy a fenőköveken még egyszer erőteljesen végigszánt minden egyes kés, először a kos felett villant, s egy fél gondolattal utána az összes áldozati állat torkán végigszaladt a penge, az állatok, mint akiket villámütés ért a földre rogytak; a porban köröttük vastagon sugárzik a vér, a szürke talajt mindenütt bíborba öltöztetve, amitől felharsan a ragadozó emberek üdvrivalgása. A homokos föld szomjazza a vörös nedűt, amerre végigfolyik a vér erezete, hasonlóan a folyótorkolatokba futó vízéhez, újabb és újabb örvények jelennek meg, csigavonalakat alkotva, amelyeknek a szélei, meg a végei ujjakká, fenyegető nyúlványokká ágaznak szét.

A fal mellett álló tárolóedények megnyílnak és az odakészített tálakat megmerve, a sűrű erjesztett kása után megannyi kéz kapott, a hentesek is gyorsan dolgoznak és a belsőségek már a forró köveken sülnek, hogy mielőbb kioszthassák e lágyrészeket a tömegnek, amelynek tagjai állva vagy a fal mellett guggolva, mohón tömték magukba az ételt. Eközben a feldarabolt nyershús gyorsabban tűnik el a dolgozó kezek között, mint ahogy a jelenlévők követni tudnák, az egész udvart pillanatok alatt a sülő hús szaga tölti be, a gödrökből felfelé száll a zsíros füst, ami utána végig csorog a sáros falakon.

A nemesebb húsdarabok a zsámolyokon ülő király és papjainak táljába kerül, míg a többit a pajzsaikra lekuporodó katonák vagy a térdelő írnokok kapják meg, a lakoma falánksága nagyon rövidre zárta az eseményeket, mihelyt az összes edény kiürült, a városlakók kisebb csoportokban kezdenek elszivárogni, a szertartásudvart teljesen szabaddá téve. A katonák is már valamennyien talpon álltak újabb parancsra várva, míg az írnokok csak azért maradtak térden, mert egyébként is ez a megszokott testtartásuk. A király üresen tekintett maga elé, a semmibe, míg a papjai elégedetten dicsérték az ünnepséget. Az udvaron a királyon és az emberein kívül már csak a vándor állt, aki most elindult az emelvény felé, azonban a katonák útját állták.

– Mit akarsz, még nem laktál jól? – mondta mogorván a király, észrevéve az egyetlen embert, aki még az udvarban maradt.

– Segíteni akarok neked, király.

– Miben segíthetnél te egy királynak, akinek ennyi felkent papja, írnokai és katonái vannak?

– Abban, hogy a néped ne csak az ingyen étel után vesse magát, hanem valóban tiszteljen és kövessen.

– Mit mondasz? Mit merészelsz kijelenteni egy király előtt, hogy az én népem nem tisztel engem?

– Hová lettek akkor, miért tűntek el, ha az étel elfogyott? Miért nem maradtak a király és a papjai társaságában?

A király körül helyet foglaló papság egyre kellemetlenebbül kezdte érezni magát a kialakuló párbeszédtől, a főpap fel is állt és odahajolt a királyhoz. „Távolíttasd el ezt a szemtelen idegent” – suttogta neki.

– Mi az, talán félsz, hogy valami olyan tudás birtokosa, amivel te nem rendelkezel? – vágott vissza hangosan a király. – A mai ünnepségen követtem minden útmutatásodat, de az idegennek igaza van, senki sem hiszi el, hogy én olyan király lennék, aki biztosíthatja a városnak a jólétet, a biztonságot és a rendet. Láttad, hogyan ettek, hogyan tömték magukba az ételt, aztán böfögve távoztak. Ez lenne az én nagyságom, a jól lakott tömeg böfögése?

– Királyom, ezek csak az első lépések, még csak pár ünnepség áll mögötted, az embereknek pedig ennél többször kell látniuk a jeleidet, a hatalmadat jelképező hivatalnokokat és katonákat. Az emberek nem műveltek, többnyire ostobák, idő kell nekik, míg megértik a királyuk nagyságát. Amikor majd sokadjára találkoznak a királyt szimbolizáló tárgyakkal és azokat összekötik a tetteiddel, pontosan tudni fogják, mit jelentesz a városnak.

– Mit gondolsz erről idegen? – szegezte a vándornak a kérdést a király.

– Azt gondolom, olyan jelre van szükséged, amit mindenki azonnal megért, ami alatt összegyűlnek az emberek.

– Hah, a királynak nem olyan jelre van szüksége, amelyet az első piaci ember is megért, hanem olyanra, amelyben a hatalom lakik. A rudakon és faragványokon nem magyarázat függ, idegen, hanem a királyi jelenlét ereje. Ezt éppen azok nem értik, akiknek mutogatni kell. – mondta szárazon, élesen felkacagva a főpap. A király azonban habozott, nem utasította a katonákat, hogy vezessék el az idegent, nem értett azonnal egyet a főpappal sem, hisz nem voltak kézzel fogható bizonyítékai annak igazára. Ezt használta ki a göndör vándor.

– Másképpen gondolkodsz majd, király, később jobban megérted, miért nem követnek téged, ha megismered a könyveimet, amelyekből a számodra leghasznosabbakat, itt, nálad, Nekhenben akarom majd befejezni.

– Milyen könyvek ezek?

– Itt lapulnak a papirusztokomban, s ahogy a hatalmad növekszik és erősödik, úgy fogom majd teljessé tenni őket. Ezek, a ma még csak töredékek: a Rend Könyve, a Trónok Könyve, a Királyok Könyve és a Számok Könyve; mellettük itt van nálam a Föld Könyve, a Tűz Könyve és az Idő Könyve, de hogy mit érnek, az attól függ majd, képes vagy-e uralkodóként alakot adni annak, amit bennük találsz.

– Királyom, az írás nem a vándorok menedéke, hanem hosszú beavatás eredménye, aki valóban birtokolja, annak nem kell poros utakon bizonygatnia, hogy mit ér; aki jól ír, annak helye volna az udvarokban, a szent házakban, azok között, akik ismerik a jelek rendjét. Miféle könyvet írhat az, akinek előbb a saját helyét sem jelölte ki a világ, és városról városra vándorol?

– Olyanokat, amilyeneket te, főpap, az önhittségedben sohasem ismerhetsz meg, mert csak a királynak fogom megmutatni őket, s ha befejezem mindet és elolvassa a tartalmukat, ahogy akár már most is megtekintheti: a Föld Könyvét, a Tűz Könyvét és az Idő Könyvét, amelyeket magammal hoztam, akkor attól félsz, végleg jelentéktelenné válsz előtte.

– Királyom, miért nem korbácsoltatod meg? Aki az uralkodó embereivel így beszél, az nem tudást hoz, hanem bomlást. Befejezetlen könyvekre hivatkozik, láthatatlan tekercsekre, a saját szavain kívül nincs semmije; az ilyen ember nem a királyt szolgálja, hanem annak a tekintélyét kezdi ki – csattant fel indulatosan a pap.

A király egy ideig hallgatott, nem azért, mert bízott az idegenben, hanem mert egyre kevésbé bízott abban, amit eddig mindig a főpap mondott ki helyette, ő megpróbálta ugyan követni a tanácsokat, de nem érzett semmi változást ettől maga körül. Nem tudta még, mit akar az idegentől, csak azt tudta, hogy a főpap biztos válaszai már nem nyugtatják meg.

– Félsz, főpap, hogy kiderül a tudásodról, mennyire korlátozott és mennyire nem vagy képes vele már semmilyen jelentősebb eredményt sem felmutatni – szólt közbe az idegen, mielőtt a főpap levegőt vehetett volna.

– Valóban önhitten és büszkén beszélsz, idegen, valahogyan ellenőriznünk kell, kettőtök közül kinek lehet igaza, még az is lehet, valóban korbácsot érdemelsz. Gondolom, neked mint a király papjának sincs kifogásod ellene, hogy próbára tegyünk? – emelkedett fel zsámolyáról a király, aki mélyen belül örült is neki, hogy végre valaki szembeszállt a gőgös pappal.

– Nem értelek, királyom. Hogyan mérhetném össze a tudásomat egy beavatatlannal? Amit mi őrzünk, azt nem az ujjak ügyessége, nem egy hirtelen rajz, nem egy vándor szeszélye tartja fenn, hanem évszázadok rítusai.

– Azt gondolom, ezt nagyon egyszerűen eldönthetjük, te azt mondtad, vándor, jelre van szükségem, hogy kövessenek, te, főpap pedig azt, hogy a hatalmamnak a jelben kell megnyilvánulnia, alkossatok hát nekem jelet; mi, akik itt vagyunk, pedig eldöntjük, melyik a hatásosabb.

– Királyom, a király jeleit nem rögtönözni szokták. Nem vagyok szobrász, és nem is az a dolgom, hogy a kezemmel bizonyítsam, amit a papság rendje már régen tud. A pap tudása nem az ujjakban lakik, hanem abban, hogy tudja, minek hol van a helye, s hogyan szabad elkészíteni őket.

– Itt vannak az íróeszközeim, kérj te is, főpap, az írnokaidtól tintát és ecsetet, bármilyen tiszta felület megteszi, egy lenyúzott állat bőre vagy egy deszka, fessük arra a jeleinket, s bízzuk a jelenlévőkre a döntést, melyikben nyilvánul meg inkább a király. – vágta rá azonnal a vándor. A főpap újra ellenkezett volna, de a király egyetlen kézmozdulattal megállította.

– Igazán kíváncsivá tettél, a király papjának nincs vesztenivalója, hisz sokkal nagyobb tudással rendelkezik nálad. Ugye így van főpap? Hisz az előbb te magad mondtad, a te tudásod többet ér, s te egy jöttmentnél jobb írástudó vagy, hát szerintem tegyünk egy próbát. Hozzatok két kifehérített bőrt ide, mindegyikőtök fesse rá a jelét, tűzze a rúdjára és mutassa meg nekünk, mi pedig eldöntjük, melyik képvisel jobban minket.

A főpap már nem visszakozhatott, az egyik írnok átnyújtotta az íróeszközeit neki, a főpap hátrébb húzódott, hogy senki se láthassa, amíg dolgozik, odatették neki zsámolyát, amire leült és gondosan belefogott kalligrafikus munkájába. A vándor csak ledobta maga elé a felé nyújtott bőrdarabot, fölé guggolt, kinyitotta a faragott dobozát és hol egyik, hol másik íróeszközéhez nyúlt, gyorsan dolgozott, mindegyik színes tintát használva, amelyet az írnokok elé raktak. Hátrább a király mögött a főpap mozdulatai kimértek és kecsesek voltak, gondosan mérlegelt minden egyes ecsetvonást, míg a vándor lendületesen, minden egyes mozdulatába szinte a teljes testét beleadva dolgozott. A köröttük lévők néma csendben várták, hogy végre megpillanthassák, ki mit alkotott.

A vándor már egy rúdra feszítette fel az állatbőrt, amikor a főpap még mindig lassan és komótosan vezette ecsetét a saját cserzett bőre felett. Ellenfele, lefelé fordítva a bőrt, hogy az ábráját egyelőre senki se lássa, türelmesen várt, ahogy mindenki más is. Végre a főpap is elkészült, négyen ugrottak oda segíteni neki, hogy a bőrt megfelelően feszíthessék rá a rúdra, s amikor elkészültek vele, a zászlaját ő is ugyanúgy lefelé tartotta, mint a vándor. A király felállt és intett az idegennek is, hogy menjen fel hozzá a legfelső teraszra és álljon az egyik oldalára, míg a másikon a pap helyezkedett el. A barna göndör férfi, ugyanolyan lendületesen, ahogy rajzolt, pár lépéssel fent termett a király mellett.

– Nos, idegen, itt az alkalom, mutasd a jelet, amit készítettél, nézzük meg, mit szólnak hozzá az embereim.

A vándor jobb lábával erőteljesen előre lépett és ugyanazzal a lendülettel felemelte a bőrt, amelyen egy skorpió²³ uralkodott, a skorpió teste fekete volt, mély fekete, olyan sötét, amilyen csak egy gyors gyilkos lehet, a háta mögött a farka a magasba emelve tornyosult, a végénél önmagába kunkorodva, mint ahogy az áldozati kos szarva is tette, de ez a farok vörös volt csapásra készen, hogy támadjon vagy megvédje azt, aki mögötte áll; a skorpió felett egy hétszirmú rozettavirág ragyogott aranysárgán. A rúd végét beszúrta a földbe, s hagyta, hogy jól látható legyen minden irányból. A katonákon döbbent moraj futott végig, a papok szörnyülködtek, míg az írnokok csodálkoztak, az ábrában rengeteg erő és lendület volt, mindaz megnyilvánult benne, ahogyan készült, de ugyanakkor az egész kompozícióban volt valami természetellenes és szokatlan. A király is felhúzta a szemöldökét, hosszan, furcsállóan nézte, aztán intett a papnak, hogy ő következik.

A főpap gúnyos félmosollyal az arcán, lassan, szertartásosan emelte fel a saját rúdját, amin egy óriási fekete szem volt látható, egy vízszintesen elnyújtott, mandula alakú emberi szem, amelynek vastag szemöldöke és nagy, fekete pupillája volt, a szem belső sarkából, az orr felőli részen, egy függőleges, lefelé mutató, hegyes vonal indult ki, ami egy megfagyott könnycseppre hasonlított, a másik oldalon a pupilla alól egy hosszú, elegáns vonás kanyarodott hátrafelé, amelynek a vége egy befelé forduló, csigavonalas spirálban végződött, szándékosan olyan spirálban, ami a sólymok pofafoltját utánozza. A göndör idegen azonnal felismerte ezt a szemet, hisz ő maga gyógyította és hat darabból rakta össze, hogy újra látni lehessen vele, de ezt a jelet Nekhenben mindenki más is jól ismerte, így méltató moraj futott végig valamennyi jelenlévőn, két-három pap még azt is megengedte magának, hogy tenyerét a mellkasához üsse, a király is elismerően biccentett.

– Nos, idegen, kudarcot vallottál, s nem is tudom, hogyan merted egy ízeltlábúhoz hasonlítani a királyt, nem lehet a jelem a skorpió, ez a féreg, amikor a király az isten megtestesülése, amit a főpap pontosan tudott; látod, az általa festett szem egy isten szeme. – A főpap hálásan meghajolt királya előtt, teljes győzelmének biztos tudatában.

– Egy pap mindig vigyáz, hogy amit a király akar, az ne legyen idegen Hórusztól – váltott vissza gőgös beszédmódjába, amivel a király tetteit is szabályozni igyekezett.

– Tanulnod kell ebből, idegen, s nem kerülheted el a korbácsot, a merészséged díjaként, s a könyveidre sincs szükségünk, hisz egy jelet sem vagy képes megalkotni, nemhogy egy teljes könyvet – intett a katonáknak, hogy fogják le a fiatal férfit, majd hátat fordított nekik és papjaival együtt elindult a kijárat felé.

Az ifjú göndör férfit két-két vasmarok fogta meg két oldalról, az egyik térdhajlatában erős, durva rúgást érzett, amitől térdre esett, aztán a karjait hátrafeszítették, amitől előregörnyedt, a ruháját lehúzták a hátáról, s érezte, ahogy a tarkója mögött egy harmadik alak is megjelenik, aki valószínűleg a korbácsot tartotta a kezében. Az ítéletvégrehajtók egykedvűen és rutinosan fogtak hozzá a büntetéshez, amelyet annyiszor hajtottak már végre, hogy teljesen megszokottá vált számukra. Az ítéletvégrehajtás kíméletlen hangjai teljesen kitöltötték az idegen férfi tudatát, ahogy a két katona zihált mellette, ahogy érezte a roppanást a vállában, a könyökében, amelyet azok előrenyomtak, a kínzók karjai megfeszültek, érzékelte, amint pár kavics arrébb gurult a halk lépéstől, ahogy a korbácsos előrelépett, s hallotta a surrogó neszezést, ahogyan a tenyerében végigsimította a korbács rovátkolt bőrét, hogy minden csapás egyre jobban fájjon, aztán vett egy nagy levegőt, kifújta, majd jobb lábával hátul megtámaszkodott, hogy lendületet vegyen, ám ekkor hirtelen, valahonnan odafentről, éles, szaggatott, rikácsoló hang törte meg a csendet.

A korbácsos egyébként is felemelte az ütéshez a fejét, így a horizont felett meglátta a vadul köröző nagy madarat, amely koncentrikus köreit írva egyre alacsonyabban és alacsonyabban szállt, közeledett feléjük, így a vijjogás is egyre inkább erősödött. A király megállt kíséretével együtt a furcsa hangra, ami nem akart abbamaradni, észrevette a madarat, amely a sivatagi viharhoz hasonlóan iszonyatos erővel tört a föld felé, már jól kivehető volt, hatalmasra kiterjesztett szárnyaival a sólyom, amely éppen lecsapni készül. A madár mintha a két fogvatartót igyekezne megtámadni, olyan szögben repült, egészen közel a térdelő vándorhoz. A berepülő vadászmadár látványától, a két őr önkéntelenül hátrébb lépett, elengedve a fogoly kezét, a sólyom azonban ügyet sem vetett rájuk, hanem mélyrepüléséből hirtelen irányt váltva, felszállt az előtte lévő rúd tetejére, amin a skorpió jele díszelgett, s többször is újra elrikoltotta magát. A papok és a király megrökönyödve nézték a madarat, amely, ahogy rápillantottak, megrázta a fejét és magasba emelte a nyakát, újabb, s újabb éles vijjogást hallatva, ekkor a király már le sem tudta róla venni a szemét.

– Engedjétek szabadon a foglyot – intett a király katonáinak. – Tarts velem, vándor, mert a sólyom most a te nevedben beszélt, és nézzünk bele végre a könyveidbe, hátha valóban a segítségemre lesznek.

Már tizenkét dékád²⁴ telt el, amióta a király félrevonult a göndör vándor-írnokkal, s ez idő alatt keveset mutatkozott az emberek között, ami miatt a városlakók már arról pusmogtak, hogy a király valószínűleg valami súlyos betegségbe esett, amit az idegen hozott rá és a sólyom, amely az ünnepségen megjelent, inkább figyelmeztető, semmint megerősítő jel volt. Akhet²⁵ évszakának a közepén jártunk, amikor a Nílus már tetőzött a gátjai között, s az emberek minden pillanatban várták, hogy a termékeny vízzel végre eláraszthatják a földjeiket, s ennél a fontos földműveléshez kötődő eseménynél maga a király is mindig jelen volt, ezért az itt élők aggódása nagyon is érthetőnek tűnt. Hogyan történik majd meg az árasztás a király nélkül, amikor ő nincs jelen, az mindig rossz termést jelent arra az évre. Azonban a holdtölte előtti pár napban az udvar mesteremberei – megnyugvást hozva sokaknak – megjelentek a gátaknál, hogy előkészítsék a terepet, a szokásos öntözéshez. A gát peremét már jó előre kitaposták, s kapáikkal elegyengették a király számára, hogy amikor kilép rajta a víz fölé, a saruja alatt véletlenül se engedjen a föld. A perem jóval magasabban húzódott, mint a környező medencék szélei, innen egyszerre lehetett látni a kitörni készülő, a felszínén láthatóan pattanásig feszült vizet, s lentebb a gátak után elterülő szomjazó, itt-ott repedezett földeket.

Mindenki tudta, itt az idő, s már kora hajnalban egyre több ember jelent meg a gátakon, vagy a körülsáncolt földjeik mellett, a nép nem egyetlen helyre gyűlt, hanem hosszú, rendezetlen ívben húzódott végig a peremeken, akik előbb érkeztek, jobb helyet találtak maguknak a szárazabb földterületeken; a később jövők hátul maradtak, lábujjhegyre emelkedve, mások válla fölött próbálva követni az eseményeket. Az emberek így a gátéleken, megemelkedő peremeken összeverődve vártak, a nap egyre magasabbra hágott, szellő is alig mozdult, csak enyhén fodrozta a folyó felszínét, de az asszonyok már erre is közelebb húzták magukhoz a gyerekeiket. Előttük, fentebb a víz nem csillogott olyan tisztán, mint a szabadjára engedett folyó, inkább tompán sötétlett, nehéz tömegével simult a gát mögé, mintha már régóta arra készülne, hogy ha utat nyitnak, neki iramodjon és szétterülhessen a környező világon. A nap állása, a szél mozgása, minden természeti jel kedvező állást mutatott, csak a királyuk nem volt sehol. Valahol a távolban ekkor egy fuvola hangja zendült fel, aminek szüneteibe ritmusfák ütemes csattogása vegyült, a földeken túl a város felől, ekkor tűntek fel a jelhordozók, akik rúdjaikat a föld felett tartották, amelyeken cserzett bőrök feszültek, a szél néha megpróbálta ugyan felfordítani ezeket, de a bőrök nem inogtak meg, csak hosszabb árnyékot vetettek a porra, mögöttük a katonák meneteltek hosszú tömött sorokban, pajzsaikat testük felé fordítva, izmos, vastag alkarjaikat láthatóvá téve a bámészkodóknak, a katonai oszlopok mögött feltűnt a király fehér koronás, fehér ruhás megszokott alakja, mögötte papirusztekercseket tartó írnokai lépdeltek. Az idő elérkezett, hogy ismét termékeny éve lehessen a városnak.

A király nem sietett, méltóságteljes egyenletes lépésekkel közeledett a számára kijelölt hely felé, a földnyelvet először a katonák vették körbe, ahogyan az egész területet is, jól begyakorolt mozdulataikon látszott, hogy mindenki tudja, hol milyen állást kell elfoglalnia, hogy úgy töltsék ki a tájat, mindenfelé beléjük ütközzön a tekintet, az írnokok is a gátéleken sorakoztak fel, szemben a földsáncokkal körülvett termőföldekkel. A király fehér koronája alatt egy ideig csak nézte a földet, nem az egész gátat, nem a vizet, nem a tömeget, hanem azt a keskeny, sötétebb csíkot, ahol a nedvesség már napok óta dolgozott a por alatt, és a száraz felszín olyan feszesen tartotta magát, mint a bőr a seb fölött, amely bármely óvatlan mozdulatra újra felszakadhat. Amint elfoglalta a helyét a ritmusfák elhallgattak, és a fuvolások lágy dallamai keveredtek a hullámzó víz morajával. A földnyelvtől beljebb, ahol a földet kell majd megnyitni, két markosabb ember állt kapával és rövid nyelű ásóval, egészen közel a töltés széléhez, de még mozdulatlanul, mintha nem is a kezükben tartott szerszám volna a fontos, hanem az a pillanat, amelyre tartogatják, várták a király jelét, hogy szerszámaikkal utat nyithassanak a víznek.

A vándor valamivel hátrébb állt, nem a király mellett, hanem attól a ponttól kissé félre, ahonnan egyszerre láthatta az uralkodó arcát, a munkások kezét, a víz sötét testét a föld mögött, és a néma csendben várakozó tömeget is, azok apró, másoknak jellegtelennek tűnő mozdulatait figyelte, ki hajol előrébb, ki kezd mocorogni, ki fordítja a fejét a föld felé fordított jelvények irányába. Amíg mindenki a helyére állt, addig a bevonulás pora és zörejei vitték előre a királyt. A két ember, akit a föld megnyitására jelöltek ki, feszülten várakozott, a király azonban nem azt jelezte nekik, hogy nyissák meg a gátat a víz előtt, hanem erőteljesen intett, hogy lépjenek hátrább. Ekkor a vándor a magasba emelte a hosszú akáciafa nyelet, aminek a tövénél bőrszorítás tette kényelmesebbé a markolatot, a nyélen faragások futottak körbe, az egész egyenletes vörös színűre volt festve, a kapa fejének élét vörösréz borította, az emberek furcsán néztek, nem értették igazán, mi történik és mi célt szolgál ez a díszes eszköz, döbbent csendben álltak.

Aztán a király egy egyszerű mozdulattal megfogta a bőrmarkolatot, egy kicsit megemelte a nyelet, épp csak annyira, hogy lássák a kezében egy kapa van, aztán előrelépett, s meglendítette munkaeszközét, a mozdulat rövid volt és kemény, a föld nem omlott be rögtön, csak megrepedt, elsötétedett, meglazult, a király újra belemélyesztette díszes kapáját az omladozó résbe, az egy ponton megnyílt, majd rövid csíkban sötétebb fekete lett, aztán mintha belülről kezdte volna ki valami a peremet, a rés kiszélesedett; először csak egy keskeny, iszapos víznyelv csúszott előre a nyíláson. Nem rohant, inkább óvatosan tapogatta a földet maga előtt, mint valami sötét vadállat, amelyik körbeszaglászik, mielőtt zsákmánya után veti magát, mindenki feszülten figyelte, ahogy ez a vad, a víz mindig egy picivel előrébb lép, aztán a nyílás engedett egy ujjnyit, majd még többet, és a víz hirtelen egész súlyával ránehezedett a résre, innentől kezdve már nem lépkedett, nem szaladt, hanem teljes marjával előre nyomult, egyre szélesebb lett, a hangja is mélyült, az első munkás ösztönösen hátrébb lépett az iszaptól, majd a szörny meglódult, és egész testével rohant a kijelölt csatornákon keresztül, a földek felé; immár antracitbarna hátát apró habok borították, nehéz, fényes redők futottak rajta, ahogyan az izmok dolgoznak, ha megérzik az áldozat közelségét. Amint a zabolátlan víz morajlása felerősödött és mindenki láthatta teljes szépségében a robogó vizet, a katonák térdre borultak és kifordították a pajzsaikat, ahogy a jelhordozók is magasba emelték zászlaikat, az írnokok pedig tekercseiket hajtották szét, amelyek mindegyikén ott pompázott a fekete, vörösfarkú épp lecsapni készülő skorpió, felette a hétszirmú arany rozettavirággal.

A tömeg előbb éppen csak megmozdult, az elsők, akik előtt elszáguldott a víz, lehajoltak, volt, aki tenyerét a földre nyomta, ott, ahol a kemény por már sötétedni kezdett a szivárgó nedvességtől, sokan a homlokukat szorították a talajra, a víz közben megállíthatatlanul egyre beljebb nyomult a medencékbe, a száraz föld, amely addig csak repedezett és hangtalan volt, egyre több helyen öblösen felsikított, ahogy belemart a víz, a marás helye elsötétedett, meglágyult, és ahogyan az éles fogak után az áldozat oldalából dől a vér, óriási tócsákban állt a földek felszínén a víz, mintha a talaj nem is csak nedvességet kapna, hanem áldozatot, ami mindarra emlékezteti, amit a hőség hónapjai alatt már majdnem elfelejtett. A skorpió jelének festett felületei visszaverték a fényt, s annak árnyéka számos ponton hosszan nyúlt el a nedvesedő poron. A csend egyszerre már nem ugyanaz a csend volt, sűrűbb, elevenebb lett, amikor az ember nem azért hallgat, mert nincs mit mondania, hanem mert amit mondania kellene, nem meri szavakba önteni, aztán ahogy a víz hangja csobogássá halványult, itt is, ott is felhangzott egy-egy kifejezés, ami a vízhez hasonlóan söpört végig a tájon: „A skorpiójelű király!”