A szőke, göndör idegen Núbia² felől jelent meg az Elephantinét határoló torkolat előtt, Harkhuf³ kormányzása idején. Azon a napon, a hőségben, az okker színben pompázó, kopár tájból, a majomkenyérfákkal szabdalt horizontból csak nagyon lassan vált kivehetővé, sárgás lenruhájában, ez a hangtalan férfi, az egyik vállán papiruszait⁴ tokban tartva, a másikon tegezében nyílvesszőket hordozva, íját hátravetve. Tegeze rendkívül díszes és színes volt, a buzérgyökérből, gránátalmahéjból, malachitból és hennából⁵ készült szikrázó színek megannyi történetet meséltek el. A megrajzolt történetek egymásba olvadtak, újrakezdődtek egy ponton, ugyanazokból az alakokból új történetet írtak, attól függően, hol kezdtük el vagy hagytuk abba a nézésüket. Tömör alakja ellenére a keze nőies volt, hosszú ujjakkal; kezében egy fadobozt tartott, melynek faragásai különlegesek voltak, belül festék, írónád, mérőzsinór és pecsétek lapultak. Szinte a lüktető levegőből összegyúrva lépett elő ez az alak, akit a kemetiek medzsajnak⁶ véltek volna, ha látják. Érkezését azonban senki sem vette észre, amikor a katarakták⁷ után, ahol a folyó már végleg elszűkült és elveszett a semmiben, egyenletes tempóban közelítette meg a városkaput, a folyóban tobzódó vízilovakra ügyet sem vetve, s a part menti bozótosokban megbújó párducoktól és hiénáktól sem tartva, sőt amerre elment, inkább azok húzódtak a sűrű mélyébe. A folyó fölött, szinte vele párhuzamosan, ahogy haladt észak felé, íbiszek⁸ raja repült, míg a vízben gémek és gólyák halásztak. A száraz tájkép után, ami felől jött, akáciák csoportja, szikomorfügefák⁹ jelölték ki az utat Dél-Kemet leggazdagabb határvárosa, a civilizáció védelmezője felé.

A város ott magaslott, egy szigeten, mintha egyetlen hegyből faragták volna ki a Nílus közepén. Mindenfelől vörös gránitsziklatömbök vették körül, az ide érkező már messziről megfigyelhette a kéklő víz közepén, a két part felé magasodó hatalmas, elefántagyarszerű vörös képződményt, ami alatt a mélyben a kosfejű Khnum isten őrzi a vizeket, amelyeket Satis isten a kedve szerint enged át a felszín felé, hogy végül Anuket¹⁰ isten terítse azt szét a tájon. A három isteni erő, amely kegyes volt az emberekhez, engedte a folyó vizét a földre, hogy táplálja őket, s a folyam iszonyatos ereje emelte feléjük a szigetet a várossal együtt. Ahogy az istenek rejtett lakhelye fölé magasodó város irányába közeledett valaki, egyre jobban kirajzolódott előtte a napégette kövek vörösében a raktárak, apró szentélyek és sziklasírok sora, amelyek mindkét irányban a falakon túl a várost jellemezték. A város szigorú és kemény volt, ahogyan annak a helyőrségnek lennie kell, amely dél felé, az ismeretlen vidéktől egész Kemetet védelmezi; aki e városba be akart jutni, csakis hajón vagy csónakon közelíthette meg azt, ehhez segítségül a kikötők irányába mindenfelé gránitlépcsők rajzolódtak ki, a meredek partba vájva.

Ebben a feszült, komor várakozásban, ami az egész tájat jellemezte, a sziget előtt a meder is szűkebb volt, de a víz is idegesebb. A város sziklafalainak csúcsain túl, délkeletre látható volt a katarakta gránittömbjei között, ahogy megtörik a víz, hatalmas zúgókban, óriási zajjal zuhanva az ismeretlenbe. Az állandó vízmorajlás miatt itt, a part közelében, szinte lehetetlen volt szót váltani a másik emberrel, így bármilyen üzleti alku lebonyolításához inkább volt szükség kézügyességre, mint gazdag szókincsre és jó kifejezőkészségre. A fiú, akinek még a válla sem szélesedett ki teljesen, bár a keresztbe vetett íj ezt jól álcázta, világos bőrű, lányos arcával, ruganyos, könnyed léptekkel ereszkedett le az első útjába akadó lépcsősoron, és lépett oda a legszélső csónakoshoz, akibe belebotlott. A két test, amint szóba elegyedett, szöges ellentéte volt egymásnak: a hajlékony, lágy fiú egy sovány, inas, napégette testű, a fénytől hunyorgó révész meghatározhatatlan színű szemébe nézett.

A rövidre nyírt hajú férfinak, ki a sok evezéstől hatalmas, széles vállak birtokosa lett, csak az ágyékát védte egy vászondarab, a derekán körbekötve; mezítelen lábáról a fiú sarujára csúsztatva át pillantását, furcsán mérte végig szigorú tekintetével az utast, akiről nem tudta eldönteni, miféle is lehet. Az ifjú a város kapujára mutatott, és ujjai dörzsölésével kérdezte, mennyibe kerülhet az átkelés. A csónakos gondosan mérlegelt, mozdulatlanul állt, és a másik tekintetét fürkészte, nem tudva egyáltalán, tegyen-e valamilyen ajánlatot neki, vagy engedje át egy másik révésznek, elkerülve ezzel minden esetleges későbbi bajt. Azonban aznap még semmit sem dolgozott, ezért nem engedhette meg magának ezt a mérlegelést, így előremutató, félig nyílt bal tenyerével bökött a fiú hasa felé, arra biztatva ezzel, hogy mutassa meg, mije van. A fiú valahonnan a ruhája mélyéről egy faragott csontdarabkát vett elő. A csontdarabka végére egy rézlemez volt rászorítva, azon felül írásjelek sorakoztak végig, a keskeny, arasznyinál rövidebb tárgyon, bár a révész nem értette a jeleket, de a csonton látta, hogy nemes, és a réz is értékes fém, ezért mohón kapott utána, fejben már azt számolgatva, hogy a templom valamelyik papjától mennyi élelmet és sört kaphat érte.

Intve a ladik középső része felé, ahol egy kis gyékényszőnyeg volt leterítve, mutatta, hogy hová üljön az utasa, de a fiú alig lépett rá az elöl és hátul is felkunkorodó, magas orrokban végződő papirusznád hajóra, a révész máris ellökte a parttól a járművét, s ettől a lendülettől nyomban lehuppant a gyékény mellé. A tatban hátul elhelyezkedő evezős némán figyelte a folyó minden rezdülését, ahogy belemártotta evezőjét, félig térdelő pózban a hullámokba, időnként jobbra, máskor balra hajolt ki, hogy jobban lásson, követve a szemével a sodrást és pásztázva a sekély részeket, hogy azokat gondosan kikerülje. A csónakos inas, szívós válla és alkarja az evezőhöz idomult; úgy helyezkedett el a csónak végében, mintha nem is a folyón járna, hanem egy óriási, imbolygó állat hátán egyensúlyozna. Néha éles fordulatokkal manőverezve tartotta egyensúlyban a könnyű vízi alkalmatosságot, s ahogy közeledtek a város felé, úgy magasodtak egyre inkább föléjük a vörös sziklákból faragott falak. Az oromzatról az őrök gondosan figyelték a hullámokon himbálódzó hajót, ahogy lassan a sziklafalak alá érve eltűnt a látószögükből. Hol a sodrás mentén, hol a sodrással szemben dolgozva, végül egy szűkebb partszakasz mellé navigált az evezős, jelezve az utasnak, hogy álljon fel, és ha megfelelő közelségbe érnek, ugorjon ki a partra. A partszakasz már csak jó félméternyire volt, egy újabb lépcsősor aljához tapadva, amikor a karcsú ifjú elrugaszkodott a csónaktól, azt mintegy ezzel az impulzussal visszalökve a folyó közepe felé. Alig ért az egyik talpa partot, ugyanazzal a hévvel azonnal elindult a szélesebb, szürkésvörös lépcsősoron a városba vezető kapu felé, de amint felért a feljáró tetejére, ott már két őr állta az útját.

Az őrök nem voltak túl magasak, de úgy álltak elé, mintha a város rendje öltött volna bennük testet. A hajukat nagyon szorosra nyírták a fejükön, az mintegy ráfeszült a koponyájukra, amely vastag nyakukon egyetlen lépésükre sem rezdült meg, az egyenetlen, sziklás utak ellenére sem; a kezükben a lándzsa nem fenyegetésnek, hanem inkább szokásnak látszott, amivel összenőve egész nap róják a települést. Rövid, feszesebb, kötött lenruhát viseltek, amely szabadon hagyta a lábukat és a karjukat.

– A kormányzó elé kell jönnöd – mondta az egyikük ellentmondást nem tűrően, de mégis udvariasan.

– Add át a tárgyakat, amik nálad vannak – utasította a másik.

– A papirusztekercseket magamnál tartanám, sok évet dolgoztam rajtuk – kérte szelíden, lágy hangján a fiú.

– Mindent visszakapsz, ha a kormányzó átnézte őket. Ne aggódj. Kövess minket! – Azzal, a fiú minden vagyonát a kezükben tartva, sarkon fordultak, és elindultak a rusztikus déli kapu felé. Elephantiné bejárata nem faragott kődiadalív volt, hanem vastag, a kőfalba vágott, fagerendákkal erősített határ, amelynek küszöbét a sok átkelőtől simára koptatta a por és a folyami sár. A kövezett úton a fiú sietve követte a lándzsák nyelének koppanását, hogy le ne maradjon a hosszú léptű őrök mögött. A város belseje felé haladva a sziklákkal körbevett külső falakat és a hozzájuk tapadó védelmi rendszert vályogtéglákból épült, sárga épületek váltották fel.

A kormányzói palotáról semmi sem árulta el, legfeljebb méretei, hogy különb lenne az őt körülvevő többi építménynél, nem palota volt ez, hanem vastag falú, hatalmi épület, ahol a lakások, a hivatal és a raktárak még nem különültek el teljesen egymástól; ugyanott mérték a délről hozott árut, ahol a vendéget bejelentették, s ugyanott pecsételték le az árukkal megrakott ládákat, ahol később az est csendje leszállt a belső szobákra. Amikor megérkeztek ide, a külső udvarra még erősen betűzött a fény, de Harkhuf házának belső részében a vastag vályogfalak már kizárták a hőséget. A félárnyékos termekben a levegő többé nem perzselt úgy, mint odakint, de a jótékony félhomályt a szűkebb vagy szélesebb ablaknyílásokon beszűrődő fény szabdalta csíkokra. A jövevényt a második belső udvaron túlra vezették, és csupán úgy tartották szemmel, mint egy harcias kutyát szokás, amelyik bármelyik pillanatban haraphat, de ezt úgysem meri megpróbálni, túlontúl tartva a lándzsák hegyétől.

Harkhuf nem emelkedett föl, amikor bevezették hozzá az idegent. Alacsony, széles ülőalkalmatosságon terpeszkedett el, mögötte simára tapasztott fal, mellette két írnok, akik arra vártak, történjék végre valami, amit lejegyezhetnek. Arca azoké a tapasztalt vezetőké, akik már hozzászoktak, hogy ami délről érkezik, az sohasem puszta áru, még akkor sem, ha elefántagyar vagy aranyrög alakját ölti. Előbb a fiú göndör arany hajára nézett, aztán a kezére, végül az őröknél lévő papirusztokra; az utolsó pillantás volt a leghosszabb.

– Ki vagy? S hogy hívnak? – kérdezte végül.

A jövevény nem felelt rögtön, nem engedetlenségből, s nem is félelemből, hanem mintha előbb el akarta volna választani magában azt, amit ki lehet mondani, attól, amit nem, közben a kormányzó kezét figyelte, amelyben már ott lapult a papirusztok. Megbabonázva nézte a tárgyat, szerette volna a pillantása erejével kiragadni Harkhuf kezéből. Az őrök ettől még közelebb húzódtak hozzá, egyikük a lándzsája nyelét is feljebb fogta meg, ütésre készen, de a kormányzó egyetlen mozdulattal megállította.

– A nevem attól függ, ki kérdezi – válaszolta a fiú végül nagyon kimérten.

– Én kérdezem.

– Amikor Harkhuf, Elephantiné kormányzója kérdezi, akkor neki csak egy Déli vagyok.

Az egyik írnok most már felpillantott, nem is tudta, mit írjon le ebből, az őrök is egymásra néztek. Nem a válasz volt különös, hanem a válaszoló hangja: nem kérlelő, nem kihívó, nem hivatalos, nem is büszke, de nem is szelíd, olyan volt, mint a száraz nád, amikor a szél még nem hajlítja meg, épp csak végighúzza rajta a kezét, érdes, selymes, erős és hajlékony egyben, ennek a hangnak volt valami különös varázsa. Harkhuf szemében ekkor jelent meg először valami egészen enyhe, alig észrevehető emberi kíváncsiság, ami kizökkentette a politikusi szerepköréből.

– A Déli megnevezés Harkhufnak kevés.

– Mit mondhatnék neked, kormányzó, sokan névnek hiszik azt, ami csak megszólítás. Az én nevemet inkább csak le lehet írni, de aki kimondja, az nem tudja már leírni, mert az embereknek egy nevük van, de az írásnak és annak képviselőinek több.

– Igen, látom, papiruszt hozol magaddal, ami egy déli embernél igen ritka, ők inkább csontot és fémet hoznak nekünk, ugyanakkor fegyvert is viselsz, mint a medzsajok mind, de az meg egy vándor írnoknál ritka. Mi vagy hát?

A fiú most sem felelt azonnal, a mellette lévő őr kezéből a faragott dobozt lassan maga elé emelte, az őr erre a váratlan, de szertartásos mozdulatra meg sem próbált reagálni, az ifjú előrenyújtotta a tárgyat, mintha nem felajánlaná azt az őt mérlegelőnek, hanem megmutatná, hogy a válaszokat hol leli. A faragások a félhomályban is elevennek látszottak: apró állatok, csillagjelek, nádcsónakok, vonalakból kibomló madárformák, a tegez végtelen világát tükrözték vissza, csak domborművekben. Harkhuf egyik írnoka előrébb hajolt, az őrök viszont ösztönösen hátrább, mert amit nem értettek, azt veszélyesebbnek érezték, mint a kést vagy az íjat. A fiú felnyitotta a doboz tetejét, hogy láthassák az íráshoz használt egészen hétköznapi tárgyait, amelyeket csak a doboza tett különlegessé.

– Az élet titkait kutatom – mondta egyszerűen a fiú. – S aminek az értelmét nem találtam készen a világban, azt leírtam, hogy jelentést adhassak nekik.

A fiú ekkor letérdelt, nem alázatosan; inkább úgy, mint aki tudja, hogy bizonyos dolgokat csak előttük meghajolva érdemes igazán ismertetni, hogy érezzék mások is már a mozdulatból, hogy ami történik, annak jelentősége van. A papirusztokot, ugyanolyan ellenállhatatlan mozdulattal, ahogy az őr kezéből vette ki a faragott dobozkát, kiemelte Harkhuf öléből, és maga elé húzta, majd abból olyan taglejtéssel vont elő egy tekercset, mintha nem is valamiféle írást, hanem egy szent ereklyét érintene, amiben még ott az istenség meleg lehelete. A kötést oldó ujjai hosszúak voltak és szokatlanul finomak, s amikor a vászoncsík engedett, az egyik írnok önkéntelenül beszívta a levegőt, azt a semmi máshoz nem fogható friss papiruszillatot, amit a különféle festékek aromái fűszereztek, a szövegek nektárját, amit az írástudók élveznek igazán.

A tekercs nem volt különösen vastag, de öregnek látszott. A papirusz mézszínű teste helyenként sötétebb volt, mintha rengeteg kéz melege és sok út pora ivódott volna bele, a széleken finom rojtosodás mutatta, hogy nem egyszer bontották már ki és tekerték vissza. Sokszor újraírtak benne sorokat, a régieket lekaparva, új írásjeleket róva föléjük, más helyeken újabb és újabb papiruszokat ragasztottak a meglévőhöz, valószínűleg ahogy az író tudása bővült és egyre mélyebb lett, úgy gyarapodott a tekercs is. A fiú nem hajtotta szét hirtelen, gondosan tartotta egy darabig, mintha azt mérlegelné, mi a megfelelő gesztus, amivel teljes terjedelmében megmutathatja művét. Egyik kezével lassan tartotta a felcsavart tekercset, a másikkal csak annyit engedett le a lapból, amennyi épp elég volt ahhoz, hogy a belső sorok látszani kezdjenek. Maga Harkhuf is előrehajolt, azonban a papiruszból nem hieroglifák néztek vissza rá, nem olyan ünnepi, képszerű jelek, amilyeneket a sírkamrákban vagy a templomi köveken látott az ember, hanem sűrű, fekete vonások, jobbról balra futó sorok, gyors, de biztos kéz nyomai, egy olyan írnok mozdulatainak maradéka, aki nem díszíteni akart a koromból készült fekete tintával, hanem megelőzni a feledést. A sorok között itt-ott vörös jelek szakították meg a fekete áramlást, mintha a szöveg saját testén régi sebeket vagy a jövőre vonatkozó figyelmeztetéseket viselne.

– Hieratikus írást¹¹ használ – mondta halkan az egyik írnok, s hangjában több volt a döbbenet, mint a bizonyosság, hogy egy délről érkező ember ilyen bámulatos rendben és egyenletes sorokban, különös kézjegyekkel ellátva képes használni az írást, amit ők tizenkét évig tanultak.

A fiú rá sem nézett a megszólalóra, ujját az első vörös jelig csúsztatta, majd még beljebb, egy fekete sor elejéhez, csak a mutatóujjával húzva alá a mondatokat, amelyeket nem akart felolvasni, hanem inkább hagyta, hogy Harkhuf szemének hozzá kelljen szoknia a jobbról balra futó rendhez, s ahhoz a különös érzéshez, hogy a szöveg nem előre halad, hanem visszafelé, minden dolgok kezdete felé.

– Mi ez? – kérdezte Harkhuf.

A fiú ekkor emelte föl először a papiruszból a fejét, és büszkén, csillogó szemekkel nézett a kormányzó megtört tekintetébe.

– A Vizek Könyve.

A levegő abban a pillanatban mintha megmozdult volna, noha senki sem nyitott ajtót, és a kinti udvar zaja sem szűrődött be erősebben, mint azelőtt, Harkhuf keze a térdén maradt, mégis úgy látszott, mintha erősen visszafogná magát, félve attól a mozdulattól, amellyel magához ragadná az írást, hogy elolvassa mindazt, aminek egy részét elé tártak.

– Ki írta?

– Többen – mondta a fiú. – Egy kéz sem képes végigírni még egy olyan folyót sem, mint a Nílus, azonban sohasem a kéz a kérdés, amely megírta a szöveget, hanem a gondolat, ami a sok elágazó mondatból, majd egymásba ömlő bekezdésekből és együtt hömpölygő oldalakból keletkezik.

Harkhuf most már nem a haját nézte, nem a szokatlan bőrét, nem a fegyver nélküli vállát, hanem csakis a tekercset. Az őrök ettől még nem nyugodtak meg; sőt, egyre inkább azt érezték, hogy ami itt történik, az veszélyesebb, mint egy késpárbaj, mert nem élő testeket, hanem valami egészen mást nyitnak fel a világból. Az egyikük ösztönösen köpött volna a földre, hogy vulgaritásával elhárítson valami olyat, amit nem ért, de nem merte ezt megtenni Harkhuf előtt.

– S miről szól ez az írás? – firtatta félig kétkedve a kormányzó, hisz ki lenne, aki nála, aki a nagy folyó közepén lévő város vezetője, többet tudhatna a víz természetéről, a katarakták, átkelések, áradások és vízmérések fajtáiról, amelyek gazdaggá tették őket.

A fiú ujjai a vörös jelekről lejjebb csúsztak egy újabb sorhoz, mintegy előre bizonyítva, hogy ami itt és most elhangzik, azt már megírta a könyvében.

– A víz teljes tudását foglalja magába: az ősvíz mélységét, az eső és a harmat alászállását, a források fakadását, a folyók és áradások járását, a mocsarak, tavak, tengerek és sós vizek természetét, valamint a test vizeit is, a könnytől a magzatvízig, vagyis mindazt, ami életet hordoz, tisztít, elválaszt, mérhető, és mégis örökké változó. Aki ismeri ezt a könyvet, megsokszorozza a víz áldását, és gondosan elkerüli a pusztítását.

– S ugye azért jöttél, hogy nekem átadd, s mielőbb elolvashassam a műved, mert sejtetted, szükségem van erre a tudásra, s hajlandó vagyok busásan fizetni érte? – mondta ezt úgy, hogy először kért, akárcsak félig is, valamit egy déli embertől, s nem parancsolta neki, vagy alkudozott keményen vele.

– Nemcsak erre a tudásra van szükséged, kormányzó, hanem mindarra, amit eddig megírtam, s azokra is szükséged lenne, amelyeket ezután írok, de sajnos valamennyi megszületését már nem érheted meg; amelyeket azonban olvasol, már azok is naggyá tesznek.

– Hány ilyen tekercsed van? – kérdezte lassan, tágra nyílt pupillákkal, amelyekben a fény már egészen máshogy tükröződött, mint amikor először, kicsit hunyorítva, csak résnyire nyitott szemhéjai között kukucskált ki az eléje vezetett idegenre.

– Több mint amennyit egy ember egyszerre elolvashat és igazán megérthet – mondta. – Kevesebb mint amennyit a világ megérdemel, mert negyvenkét könyvet kell összesen megírnom, hogy az emberek mindama tudás birtokába kerülhessenek, amitől az élet kizöldül, mint a Nílus áradása után a földek. Enélkül a lét csak olyan, mint a sós víz: minél többet iszol, annál szomjasabb maradsz, s már nem is tudod, mire szomjúzol valójában.

Harkhuf ekkor újra hátradőlt, nem azért, mert elengedte volna azt a gyanút, amit egy ismeretlen, lenti régiókból érkező szavaival szemben érzett, hanem mert felismerte, hogy akit elé vezettek, azt nem lehet ugyanúgy megítélni, mint a Núbiából érkező elefántcsontot, aranyrögöket és mindazokat a nyersanyagokat, amelyeknek a használati értéke jól körülhatárolható. Ez az ifjú szemben állt mindazzal, amit délről tudott, mert nem megmérhető és terményre váltható áru volt, hanem egy ismeretlen kérdésre a válasz, s a könyvei rések, amelyeken keresztül egy új világ kapui nyílnak meg, egy olyan világé, amelynek az építője akár maga Harkhuf is lehet. Azonban Harkhuf elég okos volt ahhoz, hogy amihez nem ért, azt ne ítélje el túl korán, s egyre jobban kezdte furdalni a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a tekercsekben, s mivel mindenképpen meg akarta tudni, mi van bennük, csak ennyit mondott:

– Megmutatod akkor a többit is?

– Nem, mert ez a hely nem megfelelő arra, hogy megmutassam és elolvasd őket. Kérlek, hívd ide a sziget főpapját, hogy megbeszéljük vele, hol emeljünk a templom mellett olyan házat, amelyet az Életnek szentelünk, ahol a szövegeket majd csak azok a beavatottak olvashatják, akik valóban hasznára kívánnak válni a többi embernek.

Harkhufnak nem tetszett, hogy az ismeretlen tudáson már azelőtt osztozkodnia kell, mielőtt igazán megismerte volna a könyvek tartalmát, az arcán, ami nem a határvidék harcosaié, hanem a sokat mérlegelő embereké volt, elégedetlenség tükröződött, hogy várnia kell. Homlokán pár gondolkodó ránc ugrott össze, s a szemében olyan fáradt figyelem ült, amely csak azoknak jut, akiknek egyszerre kell árut, embert, utat és veszedelmet számontartaniuk. A kormányzó szúrósan az egyik írnokra nézett.

– Hívd ide a sziget főpapját! – adta ki parancsát türelmetlenül.

Az írnok eltávozott, léptei csak apró neszezésként törték meg a csöndet, ami beállt a beszélgetésben. Harkhuf még mindig ugyanazon töprengett, amin azelőtt, hogy az írnokot elküldte a főpapért, a hatalom birtokosaként ugyanis nem szokta meg, hogy egy-egy beszélgetés ne az ő kénye-kedve szerint alakuljon, valamint, hogy bárki megtagadjon tőle bármit is, főként olyan valaki, aki délről jön.

– S mi lenne, ha egyszerűen elvenném tőled a könyveidet, hogy én magam olvassam el őket, és senki másnak nem mutatom meg soha többé azokat?

– Amennyiben erőszakkal elvennéd, akkor hiába is olvasnád el őket, sohasem tudod megfejteni az értelmüket nélkülem, s a könyvek sem tudják beteljesíteni a sorsukat, hogy Kemetet több mint háromezer éven át megőrizzék a világ leggazdagabb birodalmának. S ne feledd, még csak öt könyv készült el, és a te életedben még négy fog elkészülni, amelyeket olvashatsz, az emberiségnek azonban még harminchárom könyvre lesz szüksége ezeken kívül, hogy megérthesse az élet összes titkát. Így az erőszakkal semmit sem érnél el, sőt, csak óriási kárt okoznál magadnak is a meggondolatlanságoddal, mert a hatalom, amely csak arra épül, hogy erővel elvegye, amire szüksége van, az a hatalom megsérti az élet törvényeit, és a pusztításnak, a pusztulásnak nyit teret.

Ekkor lépett be a terembe, törtfehér lenkötényében, a tökéletesen szőrtelen testű főpap, akinek kopaszra nyírt fejét simára borotvált arc keretezte, s a karjain és lábain is jól látszott a rituális, kétnaponta szükséges teljes borotválkozás nyoma, ami a szent terekbe való belépéshez szükséges. A főpap papiruszsarujában¹² hangtalanul, mintegy a talaj felett lépkedve közeledett a kormányzó bal oldala felé, nyugodt, mindent magába szívó tekintete már a belépése után felmérte, mi történhetett a teremben; vékony, zárt szája nem nyílt szóra, keskenyebb, száraz arca sem rezdült meg, tartózkodó mozdulataival arra várt, hogy megtudja, miért hívatta maga elé Harkhuf, ami elég ritkán szokott megtörténni, csak a nagyobb ünnepek előtt vagy bizonyos baljós előjelek esetében: amikor szokatlanná vált a vízjárás, az állatok nem a megszokott módon viselkedtek, vagy egy égi jel zavarta meg az embereket, akkor ezeket a jeleket a papnak kellett megfejtenie, hogy a dolgok a megfelelő mederben haladjanak tovább, s mivel ünnep nem közelgett, így már sejtette, hogy valami rossz előjel dolgában kér tanácsot tőle a kormányzó. S ahogy közeledett, látva a szőke, göndör idegent, már tudta, a délről érkező különös alak miatt hívták ide. A főpap a kormányzótól balra, kissé előrébb állt meg, félig Harkhuffal, félig az idegennel szembefordulva.

– Khnumhotep¹³ – szólította meg elsőként Harkhuf a szentembert –, volna egy feladatom számodra, ami naggyá tesz Kemet népe előtt. Ez az ifjú, aki nem árulta el a nevét, öt könyvet hozott magával, amelyek olvasásához külön épületet szeretne emeltetni a templomod mellé, újabb szent teret alkotva, ahol csakis a kiválasztottak olvashatják ezeket a szövegeket.

– Igen, így van – vágott közbe a fiú udvariatlanul –, s ahogy már mondtam a kormányzónak, az Élet Házának¹⁴ nevezem majd az épületet, s azért nevezem így, mert a világ számára szükséges szavak ott maradnak majd életben, s aki az első épületet emeli a könyveim fölé, az a templomokhoz kapcsolódó tudáshoz meg az íráshoz épít áldott területet, és ő maga is szentté válik Kemet isteneinek a szemében, s igazán szerencsés vagy, főpap, hogy te lehetsz az. Az épületnek hűvösnek kell lennie, ezért vastag falakat építtess, és kevés nyílás legyen rajta, inkább csak kis fényrések; a belső udvaron túl, a második teremben legyen, ahol a könyveket elhelyezed, a helyiségnek száraznak kell maradnia, a földtől magasra emelt polcokon, fülkékben kell tárolni, ami odakerül. Az épületnek jól ellenőrizhetőnek kell lennie, oda nem térhet be bárki, csak az, akinek engedélye van rá, legyen közel a szentélyetekhez, de ne legyen azonos vele, mert a tekercsek nemcsak a szertartásokat szolgálják, a szövegben megnyílik az istenek közvetlen tere, ami jóval több a rítusaitoknál. A terem legyen alkalmas az írások másolására, legyen benne fény, de ne túl vakító, sok stabil felület, ahol írni tudnak, meg elegendő láda vagy fiók az íróeszközök tárolására, mert majd a legjobb írnokoknak le kell másolniuk a könyveket, hogy azok idővel eljussanak Kemet valamennyi városába.

A főpap felhúzta a szemöldöke helyét, és kérdőn tekintett Harkhufra, hogy miért hívatta magához, mert a bolondok meghallgatására neki nincs ideje, azonban a kormányzónak egy szót sem szólt, inkább a szemtelen fiút kérdezte gúnyosan.

– S idegen, hány láda aranyat hoztál nekem, hogy felépítsem könyveid fölé ezt az épületet?

A suhanc helyett azonban Harkhuf ragadta magához a szót, annak a tapasztalt embernek a méltóságával, aki egy-egy lehetőségben mindig meglátja a nagyságot.

– Az építéshez szükséges forrásokat majd én biztosítom neked, Khnumhotep, emiatt nem kell aggódnod, s azt szeretném, ha az ifjú útmutatásai alapján minél előbb megterveznétek az első Élet Házát, s mielőbb nekifognátok az építkezésnek, hogy elsőként én olvashassam el ezeket a könyveket.

– Meglepsz, Harkhuf, hisz te nem szoktad szórni a pénzed, mindig megnézed gondosan, hogy hová fekteted be. Miért hiszel egy délről érkezett őrültnek? – kérdezte a főpap, nemcsak a szemöldöke helyét húzva még följebb, hanem az állát is erősen vakarva.

– Én már láttam egy részletet a Vizek Könyvéből; fiam, mutatnál egy másikat Khnumhotep főpapnak, hogy megértse, miért inkább előrelátás megtenni mindazt, amit mondasz, mintsem balgaság.

A fiú szeme újra felragyogott, csendesen bólintott, s ezúttal nem az öregebb, mézszínű tekercsek közül választott egyet, hanem egy keskenyebb, világosabb darabot vont elő, olyat, amelynek papirusza szinte sápadtan derengett a félhomályban, mintha már hosszú ideje nem is tokban lapulna, hanem valami száraz, magas helyen feküdt volna, ahol a napfény ereje lassan beleitta magát minden egyes rostjába. Nem volt olyan megviselt, mint a Vizek Könyve, nem viselte magán annyira az érintések és az utak porának, meg a víz pusztító erejének nyomát, inkább feszesnek, élénknek hatott, mintha ez nem az emlékezés, az összegyűjtött tudás, hanem a fölismerés könyve volna. A szélein aranysárga jelzések húzódtak, nem sűrűn, hanem kimérten, mint amikor a hajnal első sugarai még nem töltik be az eget, csak itt-ott nyitják föl rajta a sötétséget. Amikor kibontotta, a papirusz felülete nem egyszerűen láthatóvá vált, hanem mintha maga is többszörösen visszaverte volna a ráhulló gyér fényt, a fekete sorok nem tompán feküdtek rajta, mint más tekercseken szoktak, hanem élesen, szinte metszően, mintha a kéz, amely egykor felrótta őket, nem a feledés ellen, hanem a homály ellen írt volna. A bíborvörössel kihúzott címek és közbevetések olyanok voltak, mint a vulkánkitörések a horizonton, és olyan erőt kölcsönöztek a szövegnek; ezek a kiemelések jelezték, milyen, amikor a titok még nem egészen látszik, de már nem maradhat rejtve tovább.

A főpap először csak annyit látott a magasba emelt papiruszból, hogy az írás szabályos és tiszta rajta, de aztán valami nehezebben megnevezhető rend is megmutatta magát neki benne, nem pusztán sorok feküdtek előtte, hanem a látható dolgok törvényszerűségei: miként születik meg a fény a sötétség peremén, hogyan válik külön a forma az árnyéktól, mikor mutatja meg az ég azt, amit addig csak sejtettek, és hogyan lesz a ragyogásból idő, a vetett árnyékból mérték, a mértékből pedig építés, számolás, szertartás és uralom, s ő is megérezte, hogy aki ezt a könyvet elveszíti, az nem csupán a szavakat veszíti el, hanem mindazokat a dolgokat, amik valaha fényre kerültek. Az ifjú észrevette a papon az áhítatot, ahogy szeme gyönyörködik az írásképben, a gondosan szerkesztett és tagolt szövegben, azt az áhítatot, ami az őröket kivéve minden más szembogárban fellobbant.

– Ez a Fények Könyve a világosság teljes tudását foglalja magába: a hajnal első felnyílását, a nappal emelkedő tisztaságát, a déli ragyogás könyörtelen teljét, az alkony aranyba hanyatló fényét, a tűz és a nap izzását, a csillanások, visszfények és tükröződések csalárd természetét, valamint a belső fényt is, amely az értelemben, a felismerésben, az álomban, a kinyilatkoztatásban és magában az emberben rejtőzik, vagyis mindazt, ami láthatóvá tesz, feltár, megkülönböztet, mérhető, és mégis megfoghatatlan. Aki ismeri ezt a könyvet, nemcsak a világosság áldását sokszorozza meg, hanem különbséget tud tenni a valódi fény és a káprázat között, s így elkerüli mindazt, ami vakít, félrevezet vagy pusztulásba csalogat.

– Ez a könyv valóban olyan, amely megérdemli, hogy közel legyen az istenekhez, de ne ott, ahol a köznép jár. Bocsáss meg, Harkhuf, amiért kételkedtem az értékítéletedben, hisz most már én is mielőbb olvasni szeretném ezeket a tekercseket, s minél hamarabb nekifogunk a kérésed teljesítésének. A fiú fiatalsága, önhittsége megtévesztett, de nyilvánvalóan benne is megvan a bátorság, még ha másféle is, mint a medzsajokban – mondta hosszú hallgatás után a pap, akin látszott a meglepődés, a döbbenet és valami egészen szokatlan érzés keveréke.

– Hisz jól ismered a mondásukat: csak sast nemzenek a sasok, s nem szül gyáva nyulat Núbia párduca, s ez a fiúra is igaz, csak az ő fegyvere nem a nyíl, hanem valami sokkal pontosabb és sebesebb annál. Mielőbb lássatok munkához, de amíg az épület elkészül, biztosíts helyet a fiúnak a templomotokban, ahol írni tud, a szállásának és az ellátásának költségeiről én magam gondoskodom.

– Nem szükséges, a papság szívesen segíti az ifjú munkáját, hisz jól tudod, nálunk a gondosan őrzött és helyesen kimondott szöveg sohasem holt tudás marad, hanem ható erő, amire nekünk folyamatosan szükségünk van, és a núbiai idegen beszédében, hanghordozásában van valami, ami bámulatosan életre tudja kelteni mindazt, amit leírt. Fiú… bár talán más megszólítást kellene már neked találnunk, hisz nem lehetsz név nélkül, a kormányzó több könyvről beszélt, milyenek vannak még készen?

Az aranysárga fürtök vibrálása, ahogy az ifjú egyre élénkebben beszédbe lendült, mintha világosságot teremtett volna körötte, s ebből a fénynyalábból az élet szeretete, annak tisztelete és ereje áradt ki, olyan elevenen, hogy másokat is magával ragadt, már nem hajtott szét egyetlen tekercset sem, csupán a tenyerét helyezte szónoklata közben egy-egy újabb különleges göngyöleg fölé.

– Ez itt a Kezdetek Könyve, a kezdet valamennyi változatát foglalja magába: az ősvíz fölött megnyíló első különbséget, amikor a határtalanból kiválik a határ, a sötétből a felismerhető, a némaságból a név, a mozdulatlanból a rend első rezdülése. Magában őrzi a felbukkanás titkát: miként emelkedik ki a domb a vízből, miként lesz a kuszaságból forma, a lehetőségből egy új világ, s hogyan születik meg minden dologban újra a kezdet, legyen az város, törvény, királyság, emberi élet vagy akár egyetlen kimondott szó. Aki ismeri ezt a könyvet, nemcsak az eredetet érti meg, hanem azt is, miként kell valamit helyesen elkezdeni, hogy ne a káoszt szaporítsa tovább, hanem a rendet hívja elő belőle.

A következő az Ég Könyve, az ég természetét foglalja magába: a fejünk fölé boruló nagy boltozat összefüggéseit, a nappali kék magasságot, az éjszaka fekete mélységét, a Nap, a Hold és a csillagok járását, valamint mindazt, ami fent történik, de lent szab törvényt. Magában foglalja a felhők vonulását, a csillagképek idejét, a dékánok¹⁵ rendjét, a villám, a mennydörgés és a tiszta csönd jelentését, s azt is, miként tükröződik az emberi lélekben a magasság: a reményben, a tájékozódásban, a sors fölé emelkedő tiszta gondolatban. Aki ismeri ezt a könyvet, nem téved el sem a földön, sem önmagában könnyen, mert érti, hogy ami fent szabály, az lent út, mérték és jel.

Az utolsó, amit még nem ismertek, a Szelek Könyve, a szelekről való legmélyebb tudást írja le: a láthatatlan mozgásokét, amelyek végigjárják a pusztát, a folyó partját, a nádasokat, a hajók vásznát, a templomok kapuit és az ember tüdejét is. Ismeri az észrevétlen fuvallatot és a pusztító vihart, a forró, port hordó leheletet és a hűvös, termést ígérő áramlást, a lélegzet ritmusát, a legszebb ritmusét is, ami két ember között születhet, meg az utolsó sóhajét, a szó útját a száj és a fül között, valamint a szélhez hasonló dolgokat is: a hír terjedését, a gondolat suhanását, azt, ahogyan a félelem vagy az ihlet hirtelen felzúg az idegekben. Aki ismeri ezt a könyvet, megtanul együtt lebegni, áramlani azzal, amit nem foghat kézbe, ezért felismeri az idők változását, és elkerüli, hogy a láthatatlan erők odasodorják, ahová nem akart menni.

– S a mi, ősi városunkban milyen könyveket kívánsz majd papírra vetni, azt már tudod? Mi határozza meg, hogy hol, melyik helyen, milyen írást adsz ki a kezedből? – kíváncsiskodott Khnumhotep.

– A tér és az idő sokszor megpróbálja irányítani a gondolatot, de még fontosabb az, milyen írás szólítja meg az íróját egy adott pillanatban, én most úgy látom, Elephantinéban születhet meg majd a Határok Könyve, amely őrzi mindazt, ami peremet von a zavar köré, és alakzatot ad annak, ami különben szétfolyna. Benne áll a választóvonalak tudása, amelyek nélkül sem ország, sem templom, sem emberi élet nem maradhat épen. S mint kereskedelmi központ, alkalmas arra is a város, hogy megírjam a Mérték Könyvét, azaz a megmért világ törvényét, a súlyét, a távolságét, a víz emelkedését, az idő osztását és a helyes arányát, mindazt, ami megnevezve nemcsak látható, hanem számon is tartható lesz. Nektek adom az Utak Könyvét, ami a haladás és a visszatérés rendjét foglalja magába, benne lesznek a folyók, a csónakok, a sivatagi ösvények, a küldöttek, a hírek és a vándorló tudás útjai. S neked, Khnumhotep, mivel házat adsz a könyveimnek, megírom a Jelek Könyvét, amely a teremtett világ rejtett nyelvét őrzi, amitől a mozdulat, a csillanás, az irányváltás, a szél, a felhő és a hallgatás is jellé lesz annak, aki tudja, hogyan kell azokat olvasni.

– Köszönöm neked, vándor, hogy mindezt nekünk hoztad el, és velünk maradsz megírni az általad felsorolt könyveket, s megosztod velünk a tudásodat, ami csakis az égiektől eredhet, mert egy ember önmaga nem képes ilyen mélységekre és magasságokra. Engedd meg, kormányzó, hogy elmenjek és előkészítsem az ifjú szállását, mert biztosan fáradt lehet a hosszú úttól, míg a messzi délről ideért. Ég veletek! – köszönt el a pap, majd a kormányzó felé fordult, közelebb lépett hozzá, kifordította az ég felé két tenyerét, amely fölé Harkhuf csúsztatta a maga kezét köszönésképpen, a pap bólintott az idegennek, majd sarkon fordult, és ugyanolyan hangtalanul, ahogy érkezett, elindult a kijárat felé.

– Kormányzó, küldd el a többi embert is, mert olyan mondandóm van, ami csak rád tartozik – kérte a fiú, miután a főpap végleg eltűnt az ajtó mögött. Harkhuf uralkodói mozdulattal jelezte a szolgáknak, hogy eltávozhatnak, míg az írnokok tudták, hogy valami olyan beszélgetésre kerül sor, amit ők már nem jegyezhetnek le, addig a katonák féltek a kormányzót egy térben hagyni egy délivel, akinek íja és nyilai csak egy karnyújtásnyira vannak tőle, ám Harkhuf második türelmetlen intésére, minden bevett katonai szokás ellenére kénytelenek voltak eltávozni, számukra végleg érthetetlenné és megmagyarázhatatlanná téve mindazt, ami ma történt.

– Kormányzó, a legfontosabb feladatod az lesz, hogy a határok őreként felfedezd a déli vidéket, amelyet senki más nem ismerhet úgy, mint te, és cserébe a kincseit elhozd Kemetnek. Ebben valamennyi könyvem a segítségedre lesz, s majd olyan gazdagságot hozol ide, amilyet korábban még nem látott az ország, karavánjaid számolatlanul hoznak tömjént, ébenfát, heknuolajat¹⁶, gabonaféléket, párducbőröket, elefántcsontot, s felsorolni sem lehet, mennyi új dolgot ismersz majd meg ott, ahonnan én jövök.

– Bárcsak így lenne, fiú, de mindenki tudja, hogy délre utazni mennyire veszélyes, az számunkra teljesen ismeretlen vidék, nincs akkora hadseregünk sem, amivel kockáztatni lenne érdemes ezt az utat, ezért jobb és egyszerűbb is a déli népeknek megengedni, hogy ők hozzák ide az áruikat.

– Azonban te is tudod, jóval nagyobb haszon, s vele dicsőség kecsegtetne, ha te magad hoznád ide, és kereskednél ezekkel az árukkal, mert az emberöltők hosszú során át gazdaggá és naggyá tenné a városod.

– Ki lenne képes egy ilyen utat megtervezni azon az ismeretlen tájon, még ha óriási nyereséggel és hírnévvel is kecsegtet?

– Ezért fogom neked megírni elsőként az Utak Könyvét, hogy te legyél az, aki először nyit utat dél felé, a könyv majd segít megszervezni neked az ellátást a hosszú útra, s nem okoz majd problémát az ivóvízkészlet sem, megtanítom neked, hogyan örvendj nagy tiszteletnek a helyi urak előtt, s ajándékba adják neked mindazt, ami másnak súlyos fizetségébe kerülne, mert tisztelni fogják az erődet, ami nemcsak a kíséretedből, hanem a tudásodból is ered, rájuk később még úgyis szükséged lesz, mert a visszaút a sok értékes portékát cipelő szamarakkal még több veszélyt rejt majd magában. S ahogy később majd újra és újra megteszed ezt az akkor már ismert utat, egyre nagyobbá és nagyobbá válsz, míg végül el nem hozod onnan a táncoló törpét¹⁷, aki magát a fáraót is lenyűgözi.

– Miket nem mondasz, hogyan érdekelné a fáraót egy délről hozott táncoló törpe? Ugyanakkor tetszik, ahogy nem a múltról, hanem a jövendőről beszélsz, mintha látnád a szót, amely előttünk jár; beszélj hát úgy, mint aki nemcsak látja, hanem olvassa is az időt.