Nem maradunk csendben – III. felvonás

NEM MARADUNK CSENDBEN

III. felvonás

A szabadság eufóriájától a Corvin közig

1956. október 23. – november 4.

1956. október 23-án az öt fiú kilép a sorból. Ugyanazok a testek, dalok, tapsok és mozdulatok, amelyek addig a fegyelem és az alkalmazkodás világához tartoztak, új jelentést kapnak. A történet a forradalom eufóriájától a Corvin közig követi őket.

Első jelenet /a bolt előtt/

1956. október 23., kedd, kora reggel.

Ugyanaz a bolt előtti tér. A sor már áll, de ezúttal a fiúk együtt érkeznek, kezükben üres cekkerek. Megállnak a sor végén, de nem állnak be. A bolt ajtaja zárva, a kirakat üres. A sorban állók csüggedtek és fáradtak.

Géza: Ne várjatok egy percet sem, nem érdemes beállni se a sorba. Mire kinyit a bolt, úgysem lesz benne semmi.

A bátyám hajnalban jött haza a gyárból. Azt mondta, már nemcsak morgás van, hanem összeülnek és megbeszélik, mit lehetne tenni. Mindenkinek elege van a három műszakból, az állandó hajtásból, abból, hogy otthon mégis többnyire koplalnak és vacognak, két családot meg összezsúfolnak egy lakásban anélkül, hogy bárkit megkérdeznének.

Attila: Anyám is hasonlókat mondott. A művezető szerint még mindig lehet húzni a normán, közben meg azt se tudják, hová kerül az a sok gép, mit gyártanak majd velük, vagy mire jó ez a nagy verseny. Jó lenne egyszer azt is tudni, minek mi a célja, ne csak hajtsák őket vakon előre.

Béla: A raktárak ajtaján mindenütt a lakat, már az ürességet is bedutyizzák. A nyersanyagból meg egyre kevesebb van. „Oldd meg, ahogy tudod!” – ez az utasítás, mintha az apámnak kellene abból a semmiből elővarázsolnia a termelést, csak hogy a terv ne akadjon meg. S egyre többen tudják, hogy a legtöbb helyen holnap sem lesz áru, mert nincs miből.

Róbert: Tegnap a villamoson hallottam, hogy a melósok a műszak után nem mentek haza azonnal. Leültek egymás mellé, és végre nem a művezetőre füleltek, hanem beszélgettek. Azt mondták: munkáshatalom ide vagy oda, sztrájkolni kellene.

Zsigmond: Az egyetemisták sem bírják tovább. Tegnap lent a téren beszéltem néhányukkal. Azt mondták, már egy csavart se lehet meghúzni ideológia nélkül, és annyiszor mondják meg nekik, mit gondoljanak, hogy lassan azt sem tudják, melyik gondolat a sajátjuk.

Ma délután háromra tüntetést szerveznek a Petőfi-szoborhoz. Menjünk be az iskolába, szóljunk a többieknek: aki csak tud, jöjjön velünk.

Géza: S ha ebből baj lesz? Anyám még attól is összerezzen, ha este megáll valaki az ajtó előtt. Mi lesz vele, ha minket is elvisznek?

Zsigmond: Most is baj van. Hallgatunk és sorban állunk, közben meg úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, mintha virágozna az ország. Meddig akarunk még saját magunknak is hazudni?

Nem maradunk csendben. Most már nem. Ez a mi országunk is. Miért mondaná meg mindig más, hogy miről szabad álmodnunk?

Attila: Nem akarjuk úgy leélni az egész életünket, hogy folyton sunnyogunk meg félünk.

Róbert: Rendben. Az iskolában elmondjuk mindenkinek, hogy délután tüntetés lesz. Ma ne csak azt hallják, amit az igazgató mond.

Béla: Akkor mozduljunk, menjünk az iskolába. Oda kell érnünk Petya előtt. Ha itt maradunk estig, akkor is csak a nagy semmiért állunk sorba.

A fiúk összehajtják az üres cekkereket, és elteszik őket. A sor egy lépéssel közelebb mozdul a bolt ajtajához. A fiúk az ellenkező irányba indulnak.

A sor eleje felől hallatszik a Boltos hangja: Ma sem érkezett semmi!

A fiúk nem fordulnak vissza.

Második jelenet /iskolaudvar/

1956. október 23., kedd, délelőtt.

Az iskolaudvar. A fiúk a kapu belső oldalán várják Petyát, ugyanott, ahol korábban ő járkált fel-alá. Amikor Petya megérkezik, összezárnak előtte. Petya megpróbál elhaladni mellettük, de a fiúk együtt mozdulva ismét elzárják az útját.

Róbert: Elvtárs! Pajtás! Elkéstél. Mi lesz a sztahanovista tervvel? Ezért Szibéria jár.

Petya: Engedjetek be, ma sok dolgom van, a nemzetközi helyzet fokozódik. Apám felülről kapott utasítást a suttogó propaganda megfékezésére, mert rengeteg rémhír terjeng. Engedjetek, körbe kell járnom az osztályokat.

Béla: Ma itt te nem suttogsz senki fülébe semmit. Délután megyünk, és csatlakozunk az egyetemistákhoz.

Petya: Lógósok. Ezt felejtsétek el. Szemenszedett hazugság és provokáció mindaz, amiről beszélnek. A tüntetést úgyis betiltják. A provokátoroknak éppen az a céljuk, hogy kicsaljanak benneteket az utcára. Aki beáll közéjük, annak vállalnia kell majd a következményeket.

Zsigmond: Ha nekünk vállalnunk kell a következményeket, akkor a vezetőknek is vállalniuk kell. Számoljanak el a gaztetteikkel: a sok csalással, lopással, terrorral és fenyegetéssel.

Petya: Apám már tegnap hallotta az erkölcsi körben, hogy itt szervezett izgatás folyik. Ne legyetek ti az eszköz, az ellenség kezében.

Kovácsics megjelenik az iskolaépület ajtajában. Végignéz a kaput elálló fiúkon.

Kovácsics igazgató: Tanulók! Pajtások, úttörők és DISZ-tagok! Tudom, már mindenki a tervezett tüntetésről beszél. A városban feszült a helyzet, az utcákon csoportosulások vannak, rémhírek terjednek.

A további rendelkezésig tanítási szünetet rendelek el. A tanítás folytatásáról a rádióból értesülnek majd. Mindenki a legrövidebb úton menjen haza. Nem akarom gimnáziumunk egyetlen tanulóját sem az utcán látni.

Aki az utasítás ellenére a tömegbe keveredik, vállalja annak a következményeit. A lázításért járó kötelezettségre vonás a tizenéveseket sem kerüli el. Ez most a fegyelem és az intézmény felelősségének a kérdése. Mutassunk példát másoknak.

Orosz tanár úr: Igazgató elvtárs, ez kiváló, előremutató döntés. Már az épület előtt is tömörül a tömeg, és ha baja esik valamelyik tanulónak még az iskola nyakába varrják.

Kovácsics igazgató: Hallották. Osztályonként, rendezett sorokban vonuljon mindenki a kapuhoz, onnan pedig a legrövidebb úton haza.

Kovácsics maga nyitja ki a kaput. Az öt fiú rendezett sorba áll. Az iskolaépületből más osztályok indulásának zaja hallatszik, de a színen nem jelenik meg más diák.

Róbert: Szabadság! Mégiscsak szünnap lett a mai tanításból. Nem megmondtam, hogy ma ünnep lesz?

Petya: Menjetek gyorsan haza. Ne hagyjátok, hogy belerángassanak titeket is valami balhéba.

Zsigmond (a fiúknak, halkan): A kapun túl jobbra. A sarkon találkozunk, és onnan azonnal megyünk a Petőfi-szoborhoz. Már sokan mások is odatartanak.

A fiúk áthaladnak a kapun. Kovácsics és Petya figyeli őket. A kapun túl jobbra fordulnak; a sarkon újra együtt jelennek meg. A város felől egyre erősödő, még szavakra nem bontható tömeghang hallatszik.

Harmadik jelenet /a szabadság eufóriája/

1956. október 23., kedd, délutántól estig.

Az előző jelenet végén hallott, szavakra még nem bontható városhang erősödik. Füttyök, futó lépések, nevetés, énekfoszlányok érkeznek különböző irányokból. A játéktérben továbbra is csak az öt fiú látható.

A színpad két szélén, a játéktéren kívül egy gitáros és egy dobos helyezkedik el. Végig láthatók, de nem szereplői a történetnek. A zene nem kíséri, hanem elindítja, átveszi vagy széttöri a fiúk mozdulatainak ritmusát.

A fiúk futva érkeznek. Együtt nekifeszülnek az iskola kapuját jelző keretnek, és félretolják az útból, ahogy a többi útban lévő tárgyat is. Megállnak a hirtelen megnyíló térben. Még szorosan egymás mellett maradnak, mintha nem tudnák, meddig biztonságos továbbmenni.

A jelenet nem ünnepi szavalatként, hanem egyre gyorsuló, testi felszabadulásként működik.

A korábbi bolt előtti melegítő mozdulatsor kezdődik el közöttük: tenyér a másik karján, vállán, hátán. Most azonban nem fáznak. A mozdulatok egyre gyorsabbak. A dörzsölésből vállütés, a vállütésből combcsapás, a combcsapásból tenyérkoppanás lesz.

Egy pillanatra visszatér Petya egykori, szabályos tapsritmusa. A fiúk átveszik, majd mindegyikük másképpen folytatja. Az öt külön ritmus egymásba akad. A dobos lassan kihallja belőlük a közös lüktetést, és átveszi.

A gitáros egyetlen mély hangot penget.

Öt nagy fehér papírlap kerül elő. Egyik oldaluk üres, a másikon egy-egy követelés olvasható nagy fekete betűkkel:

SZABAD SAJTÓT

SZTRÁJKJOGOT

SZABAD VÁLASZTÁST

KOSSUTH-CÍMERT

SZOVJET CSAPATOK HAZA

A fiúk az üres oldalt fordítják a nézők felé. Zárt körben a földre fekszenek, fejjel egymás felé. A lapokat a mellkasukra helyezik.

Először csak tenyerek koppannak a padlón.

Zsigmond: Az összes szovjet csapat azonnali kivonását!

Egy koppanás.

Attila: A normák teljes felülvizsgálatát! A munkásság sztrájkjogát!

Két ütés a combon.

Géza: Nyilvános tárgyalást a bűnös vezetőknek!

Három gyors koppanás.

Béla: Távolítsák el a Sztálin-szobrot!

Négy, egyre erősebb ütés.

Róbert: Teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot!

Mind az öten egyszerre ütnek a padlóra.

Felülnek. A kör még zárt. Megfordítják a lapokat, de a rájuk írt követeléseket először csak egymás felé tartják; azokat csak ők látják.

Zsigmond: Szabad választásokat!

Attila: Sztrájkjogot!

Géza: Elszámoltatást!

Béla: Kossuth-címert!

Róbert: Szabad sajtót!

Minden mondat után más-más testfelületen születik meg a ritmus: a padlón, a combon, a mellkason, a vállon vagy a tenyérben.

Térdre emelkednek. Egyenként kifordulnak a körből, és a nézők felé mutatják a lapjukat.

Zsigmond: Vesszen az önkény!

Mind: Éljen a törvény!

Attila: A munkásoknak sztrájkjogot!

Géza: Rákosit a Dunába!

Béla: Nagy Imrét a kormányba!

Róbert: Függetlenség!

Mind: Szabadság!

Felállnak. A kör teljesen szétnyílik. A fiúk már egymás szavába vágva mondják tovább a követeléseket.

Zsigmond: Szabad választást!

Attila: Sztrájkjogot!

Géza: Vesszen az önkény!

Béla: Szovjet sereg menjen haza—

Mind: Sztálin-szobrot vigye haza!

Róbert: Nagy Imrét akarjuk!

Géza: Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!

Zsigmond: Nem állunk meg félúton—

Mind: Sztálinizmus pusztuljon!

A város hangjai különböző irányokból visszaadják a mondatokat. Nem egyetlen tömeg szól: egy-egy hang közelről, távolról, fentről, az utca másik oldaláról.

Függetlenség!
Szabad sajtót!
Ruszkik haza!
Most vagy soha!

A fiúk a színpad elejére fektetik a lapokat. Az öt külön követelés egyetlen hosszú sort alkot előttük.

A „Ruszkik haza!” két, majd egyre több hangon, lüktető ritmussá sűrűsödve tér vissza.

Az ütések megszűnnek. A dobos nagyon halk, szívdobbanásszerű ritmust kezd. A gitárból lassan felismerhetővé válik a Nemzeti dal dallami alapja.

Az első öt versszakban mindig egy fiú mondja a versszakot, a másik négy pedig mögötte biztos megtartó alakzatot képez. A megszólaló a versszak végén háttal fordul nekik. „A magyarok istenére” alatt lassan hátradől. Az első „Esküszünk” pillanatában a négy fiú elkapja a vállánál, hátánál és lábánál. A refrén alatt alacsonyan felemelik, majd a „Nem leszünk!” pillanatában talpra állítják.

Az ötös ezután együtt lép egyet közelebb a nézőkhöz. Az előző megszólaló visszaáll a megtartók közé, a következő fiú pedig középre lép. Így minden emelésnél négyen tartják az ötödiket. A pontos fogásrendet koreográfussal kell kialakítani.

Róbert lép középre.

Róbert:

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!

Háttal fordul a társainak, széttárja a karját, és hátradől.

Mind:

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Elkapják, felemelik, majd a színpad elején talpra állítják.

Géza lép középre.

Géza:

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.

Hátradől. A többiek elkapják. Géza a magasban rövid ideig fölfelé néz, majd a nézők felé fordítja a tekintetét.

Mind:

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Béla lép középre. A megszokott szónoki tartással kezdi.

Béla:

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.

Széttárná a karját, mintha meghajlást vagy tapsot várna. Aztán leengedi mindkét kezét. Háttal fordul, és minden szónoki póz nélkül ráengedi magát a többiekre.

Mind:

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Elkapják és felemelik. Amikor talpra állítják, nem hajol meg.

Attila kerül középre.

Attila:

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!

Háttal fordul, de nem dől el rögtön. Sarkát a földbe nyomja. A másik négy kivár. Attila lassan kiengedi a feszültséget a vállából, majd teljes súlyával hátradől. Elkapják.

Mind:

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Felemelik. Amikor leteszik, Attila a többiek mellé áll, és először nem húzza össze a testét, mintha fázna.

Zsigmond lép középre.

Zsigmond:

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!

Háttal fordul. Felemeli a kezét, mintha háromig akarna számolni. Egy ujj. Kettő. A harmadik jelzés helyett ökölbe zárja a kezét, és minden előzetes vezényszó nélkül hátradől.

A többiek elkapják.

Mind:

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Felemelik és talpra állítják. Az öt fiú most már egy vonalban áll a színpad elején.

A refrénbe a nézők bekapcsolódhatnak. A fiúk nem szólítják fel és nem vezénylik őket; csak felemelt kézzel és kitartott tekintettel nyitják meg ennek lehetőségét.

A hatodik versszak sorai végigfutnak az öt fiún.

Róbert:

Hol sírjaink domborulnak,

Géza:

Unokáink leborulnak,

Béla:

És áldó imádság mellett

Attila:

Mondják el szent neveinket.

A négy fiú alacsony, széles, biztos alapot képez. Róbertet derékmagasságig emelik; nem áll senki vállára. Róbert két karja V alakban nyílik szét.

Zsigmond:

A magyarok istenére—

Mind:

Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Róbertet visszaengedik. Egyik fiú sem marad a többiek fölött. Mind az öten V alakban emelik magasba a két karjukat.

A dob ritmusa felszabadul. A gitár a Kossuth-nótába vált.

Róbert:

Kossuth Lajos azt üzente…

Béla:

Elfogyott a regimentje…

Mind:

Ha még egyszer azt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni!

Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!

Az öt követelést hordozó papírlap alól előhúznak egy összehajtott nemzetiszínű zászlót. A közepén ott a címer.

Mind az öten megfogják. Négyen kifeszítik, az ötödik a közepéhez lép. Egymásnak adják a zászlót. A másik négy minden fiú előtt egy pillanatra kifeszíti, hogy egyedül álljon szemben a közepére helyezett címerrel. Az utolsó váltás után köréje zárulnak.

Zsigmond: Szabadságra szavazunk!

Mind: Kossuth-címert akarunk!

Az előre meglazított címerrészhez mind az öten odanyúlnak. Egyetlen közös rántással tépik ki. A kivágott darab a földre hull.

Róbert átnéz a nyíláson Bélára. Béla visszanéz rá. A játék körbefut közöttük: mindegyik fiú átnéz a zászló nyílásán valamelyik társára. Nevetés tör ki belőlük.

Magasba emelik a zászlót.

Attila: Ruszkik haza!

Géza: Rákosit a Dunába!

Béla: Nagy Imrét a kormányba!

Zsigmond: Nem állunk meg félúton!

Mind: Sztálinizmus pusztuljon!

A zene hirtelen visszahúzódik. Távolról, felerősített férfihang hallatszik.

Férfihang: Minden nagyrabecsülésem a magyar demokratikus ifjúságé…

A fiúk fölfelé figyelnek.

Róbert: Halljátok? Hozzánk beszél.

Géza: Akkor, legyünk hangosabbak, halljanak meg ők is minket.

Mind: Függetlenség! Szabadság!

A város válasza minden irányból visszaérkezik.

Fémütések vegyülnek a zenébe. A dob egyetlen nehéz, ismétlődő ütemre vált. Magasan csak két óriási csizma árnyéka jelenik meg. A szobor teste nem látható.

Egy vastag kötél ereszkedik a játéktérbe. Az öt fiú ráfog.

Béla: Azt hiszi a muszka vezér: ahol a talpa földet ér, az az ország már az övé.

Attila: Vasból meg acélból formálták mázsás nehézzé, hogy örökre itt maradjon.

Géza: Akkor mozdítsuk ki végre.

Róbert: Egyszerre! Markolj rá a kötélre, hadd szakadjon el a csizma végre!

Meghúzzák. A kötél nem enged; visszarántja őket.

Zsigmond: A talapzat még erősen tartja. Még egyszer!

Az öt fiú más-más követeléssel adja a húzás ritmusát.

Zsigmond: Szabad választást!

Húzás.

Attila: Sztrájkjogot!

Húzás.

Géza: Szovjet csapatok haza!

Húzás.

Béla: Kossuth-címert!

Húzás.

Róbert: Szabad sajtót!

Húzás.

Mind:

Szovjet sereg menjen haza,
Sztálin-szobrot vigye haza!

Teljes erejükből rántanak a kötélen. Fémes reccsenés. A csizmák fölötti árnyék megbillen, de még nem zuhan le.

A dob gyorsulna, Róbert azonban felemeli a kezét. A zene elhallgat.

Teljes csöndben markolnak rá még egyszer.

Róbert: Most!

Meghúzzák. Hatalmas fémes zuhanás. A kötél meglazul. Mind az öten a földre esnek.

Néhány pillanatig csak a porban fekszenek. Aztán egymás után felemelik a fejüket.

Róbert: Elterült végre a fenevad.

Attila: Az acélöklű cár.

Géza: A Gulag építésze.

Zsigmond: A paranoia nagymestere.

Béla: A nagy gépész. A generalisszimusz.

Egy pillanatnyi csönd után Géza felnevet. A nevetés átfut mind az öt fiún.

Felrángatják egymást. A gitár és a dob kitör. A korábbi mozdulataik valamennyi változata visszatér, de szabad sorrendben:

a bolt előtti egymásmelegítés;

Petya egykor vezényelt tapsa;

az iskolai sorba rendeződés;

a hátradőlés és elkapás;

a kötél közös megrántása.

A régi mozdulatok elveszítik korábbi kényszerüket. Vállütésből ritmus, sorból kígyózó mozgás, elkapásból forgás, a kötélhúzásból egymás kezét megragadó kör keletkezik.

Nem szaladgálnak egy láthatatlan tömegben. Az öt test mozgásából keletkezik az ünneplő város.

A zene lassan egyszerűbbé válik. A dob ritmusa hullámzó mozgást indít el az összekapcsolódó testeken.

Az öt fiú a színpad elején, sekély félkörben letérdel. Megfogják egymás kezét. Mindegyikük a nézőtér másik részén választ egy arcot vagy egy pontos irányt. A vers alatt nem engedik el sem egymás kezét, sem a tekintetet.

Az első sorral Róbert indít apró hullámot az összefogott karokon. Minden következő fiú átveszi, majd továbbadja. A mozgás a versszak végére visszaér az elindítójához.

Róbert:

Föltámadott a tenger,

Béla:

A népek tengere;

Zsigmond:

Ijesztve eget-földet,

Géza:

Szilaj hullámokat vet

Attila:

Rémítő ereje.

A következő hullámot Attila indítja.

Attila:

Látjátok ezt a táncot?

Róbert:

Halljátok e zenét?

Béla:

Akik még nem tudtátok,

Zsigmond:

Most megtanulhatjátok,

Géza:

Hogyan mulat a nép.

A hullám erősebb. Térdelő testük előre és hátra mozdul, de a kezük nem válik szét.

Géza:

Reng és üvölt a tenger,

Attila:

Hánykódnak a hajók,

Róbert:

Süllyednek a pokolra,

Béla:

Az árboc és vitorla

Zsigmond:

Megtörve, tépve lóg.

A következő hullám már majdnem talpra emeli őket, de visszaereszkednek.

Zsigmond:

Tombold ki, te özönvíz,

Géza:

Tombold ki magadat,

Attila:

Mutasd mélységes medred,

Róbert:

S dobáld a fellegekre

Béla:

Bőszült tajtékodat;

Az utolsó versszaknál lassan valamennyien felállnak. A kezük továbbra is összekapcsolódik.

Béla:

Jegyezd vele az égre

Zsigmond:

Örök tanúságul:

Géza:

Habár fölül a gálya,

Attila:

S alul a víznek árja,

Róbert:

Azért a víz—

Mind:

AZ ÚR!

Az összefogott kezek magasba emelkednek. A gitár és a dob egyetlen közös ütéssel zár. A lyukas zászló kifeszül mögöttük.

Sötét.

Negyedik jelenet /otthon/

1956. október 24., szerda, hajnal.

Az előző jelenet záró gitár- és dobütésével egy időben felcsattan egy bőrönd zárja.

Fény.

A megszokott konyha. Az ablak alatt bőröndök. Anya a lavór mellett járkál idegesen fel-alá, időnként megáll és magában imádkozik. A rádió recseg, a beszéd foszlányokban hallható.

A fiúk lihegve érkeznek. Porosak, rekedtek; mozdulataikban még ott van az előző jelenet felszabadult ritmusa. Alig várják, hogy elmondhassák, mit láttak.

Géza: Tele volt a tér. Micsoda tömeg: munkások, diákok, fiatal és öreg. Nem volt központi parancs, mégis egyszerre mozdult meg mindenki.

Béla: A Sztálin-szobrot kötelekkel és teherautókkal húzták végig a városon.

Zsigmond: Előtte azonban erősen ellenállt. Hiába húzták a csörlőkkel, mintha minden rántás után újra felállt volna.

Róbert: Aztán valaki azt mondta, hogy hozzanak acetilénégőt. S valami technikumból hoztak is. Ketten nekiláttak, és a csizmaszár fölött lángvágóval elkezdték átvágni a lábát.

Géza: Akkor már nem tudott ellenállni. Amikor újra meghúzták a csörlőkkel, leborult, és megkötözték, hogy meghurcolják. Aztán a Blaha Lujza térnél feldarabolták. Ott köpködték azt a nagy busa fejét.

Attila: Micsoda éljenzés volt – a munkások mind felmásztak a tribünre, ahol a nagy elvtársak szoktak pöffeszkedni a nagy felvonulásokon, és birtokba vették mindazt, amit elvettek tőlük.

Anya a beszámoló alatt sem hagyja abba a pakolást.

Anya: Óvatosabbak is lehettetek volna. Mi lett volna, ha katonákat vezényelnek ki a szobor védelmére?

A rádióban összevissza beszélnek, a házban pedig azt mondják, hogy a Kilián laktanya környékét el kell hagyni. Szovjet egységek jönnek be a városba – rendet teremteni.

Le kell mennünk az óvóhelyre, most azonnal; már mindent összepakoltam, ez már nem játék. Indulás! Attila, gyere te is. A kicsikkel a nagypapa már rég elindult, csak titeket vártalak. Fiúk, ti is keressétek meg a szüleiteket és menjetek valami biztonságos helyre.

Géza: Anya, ez a lakás az otthonunk. Nincs semmi másunk. Meg kell védenünk. Apa hová jön haza, ha itt hagyjuk, hogy mindent kiraboljanak, mint a háborúban?

Amit meg lehetett mozdítani, azt az oroszok akkor is mind elvitték; ha mást nem tudunk tenni, legalább ezt meg kell védenünk.

Anya, mára minden megváltozott. Most már én is hiszem, hogy apa hazajön.

Anya: Bátor gyerekek vagytok, ebben nem kételkedem, de az oroszok fegyverrel jönnek, nem csúzlival. Az apádnak nem hová, hanem valakihez, a családjához, a fiához kell hazatérnie.

Az ajtókilincs hirtelen megmozdul.

Géza odakapja a fejét. Egy pillanatra valamennyien az ajtót nézik.

Erős kopogás. Géza szélesre tárja az ajtót. Iván Kovács László áll mögötte, fiatal fegyveres felkelő. Karszalagot visel, vállán géppisztoly.

Iván Kovács László: Hát maguk még itt vannak? Nem hallották, hogy mindenkinek el kell hagynia a környéket? A szovjet páncélosok már csak vagy három háztömbnyire vannak. Mit késlekednek?

Itt már nem biztonságos. Asszonyom, magának van háborús tapasztalata. Menjen a gyerekekkel az óvóhelyre.

Béla: Mi ugyan el nem futunk. Mi segíteni akarunk.

Iván Kovács László: Mégis kiknek képzelitek magatokat? Kik vagytok ti, amikor még alig kopott le rólatok a tojáshéj?

Róbert: Mi… Mi vagyunk a srácok.

Iván Kovács László: Milyen srácok?

Zsigmond: Hát a pesti srácok, akik többé nem akarnak megfutamodni a vész elől.

Béla: Ha kell, puskát is fogunk. Nekem van lövészeti gyakorlatom.

Géza: Én vagyok a legjobb kislabdadobó az iskolában; bármelyik gránátot célba dobom, csak mutassa meg a bajtárs, hová kell hajítani.

Iván Kovács László: Puskát meg más fegyvert azt biztosan nem kaptok; arra vannak megfelelő embereink.

Őrszemekre és futárokra viszont szükségünk van: olyanokra, akik jól ismerik a környéket, jeleznek, és híreket visznek az egyes állások között.

Élelmiszert hordtok az állásokba, a sebesülteknél segítetek. Azonban semmi hősködés. Ha ezt elfogadjátok, maradhattok.

Attila: Elfogadom.

Zsigmond: Egyetértek.

Róbert: Naná, hogy elfogadjuk.

Géza: Maradunk.

Béla: Kezet rá, bajtárs!

Iván nem nyújtja a kezét. Anya felé fordul.

Iván Kovács László: Anyuka, maga menjen mielőbb, a fiúk úgysem bírnak a vérükkel. Jobb, ha nem kezdenek partizánakciókba, mert annak csak tragikus vége lesz.

A szavamat adom: fegyvert nem kapnak, és amint válságosra fordul a helyzet, mind az ötöt maga után küldöm az óvóhelyre; akkor már gyereknek úgysem lesz itt semmi keresnivalója.

Anya: A szavát adta. Csak így hagyom itt őket.

Felveszi az egyik bőröndöt. Gézára néz, majd a többi fiúra. Kilép az ajtón.

Az ajtó lassan becsukódik mögötte. Távolról lánctalpak mély, szabályos hangja közeledik.

Sötét.

Ötödik jelenet /otthon – harci megfigyelőállás/

1956. november 4., vasárnap, hajnal.

Metsző, szürke, fagyos hajnal. A konyha még felismerhető, de a tárgyak elmozdultak megszokott helyükről. Az asztal az ablak alatt áll, rajta távcső, rongyok és néhány üres üveg. A székek és a ládák az ablak körül alacsony fedezéket alkotnak. A lavórban víz, mellette összehajtott ruhadarabok.

A gitáros és a dobos továbbra is a játéktéren kívül látható. A gitár hallgat. A dobos mély, szabályos ütései lassan összemosódnak a közeledő lánctalpak és motorok hangjával. Időnként távoli ágyúdörrenés szakítja meg a ritmust.

A fiúk az ablak mögött figyelik az utcákat. Egy ládában, félig letakarva néhány Molotov-koktél. Iván az ajtó mellett áll, indulásra készen. Végignéz az ablaknál őrködő fiúkon.

Iván Kovács László: Jól van, fiúk, sokat segítettetek. Köszönettel tartozunk érte. Ma azonban a környékre mindent ráengednek, amit csak mozgósítani tudnak: páncélosokat, gyalogságot, tüzérséget. Ezt az állást nem tudjuk tovább megtartani.

Attila: Már miért ne tudnánk? Október huszonnegyedikén is visszavertük őket.

Iván Kovács László: A meglepetés ereje csak egyszer működik. Huszonnegyedikén még nem tudták, mire számítsanak; most azonban felkészülten jönnek, miközben nekünk se elég emberünk, se fegyverünk, se katonai tudásunk nincs ahhoz, hogy tartósan ellenálljunk nekik az utcai harcokban.

Katonailag már nem tudjuk megvédeni ezt a területet, legfeljebb időt nyerhetünk, hogy mások kijussanak a bekerítésből, elhagyhassák a várost, s aki akar, továbbmehessen nyugatra a megtorlás elől vagy egy jobb élet reményében. Most már nem a győzelemért harcolunk, hanem azért az időért, amit még másoknak adhatunk.

Béla: Ne legyen már ennyire kishitű, Iván bajtárs.

Iván Kovács László: Amikor felnősz, talán megérted, hogy a valóság felismerése nem mindig kishitűség; néha éppen ahhoz kell a legtöbb bátorság, hogy az ember elfogadja a helyzetét, kimondja, meddig tartható valami, és mikor válik az áldozat egyszerűen értelmetlenné.

Mi lemegyünk az utcára, és ameddig lehet, tartjuk a barikádokat; ti innen figyelitek, honnan érkeznek a tankok és a gyalogság. Három rövid sípjel azt jelenti, hogy már túl közel kerültek hozzánk; abban a pillanatban iszkiri le a hátsó lépcsőn, át a kis utcákon és a sikátorokon, egyenesen az óvóhelyre. Sokkal gyorsabbak vagytok náluk, ha idejében elindultok.

Később, amikor megkérdezik, mit csináltatok a forradalom idején, mondjátok azt, hogy az első puskalövésre leszaladtatok a családdal az óvóhelyre; ennél egyetlen szóval se mondjatok többet, csak ezt ismételjétek.

Géza: Mondjuk azt, hogy gyávák voltunk, azt már nem.

Iván Kovács László: Ezt mondjátok, mert ez a parancs. Még előttetek van a jövő, és rengeteg olyan élmény meg feladat vár rátok, amelyhez talán több bátorság kell majd, mint most itt meghalni. Ti még felépíthettek egy szebb világot, ahol nem kell folyton hazudni; ki tudja, mi lesz tíz, húsz vagy hetven év múlva.

Most itt felesleges meghalnotok, mert annak semmi értelme nem volna. Az anyád a szavamat vette, Géza, én pedig nem azért adtam, hogy hajnalra itt maradjatok a romok alatt; amint meghalljátok a három sípjelet, le a hátsó lépcsőn, és úgy fussatok, hogy majd kiszakadjon a tüdőtök.

Talán még találkozunk, bajtársak, de ha nem, őrizzetek meg jó emlékezetetekben.

Iván most először Bélának nyújtja a kezét. Béla komolyan fogadja a kézfogást, nem tesz hozzá semmilyen szónoki mondatot. Iván ezután sorban kezet fog a többiekkel is.

Kilép az ajtón. Az öt fiú egy darabig utána néz, majd visszatér az ablakhoz.

Béla: Nézzétek, maradt itt néhány Molotov-koktél. Mielőtt lemegyünk, legalább ezekkel kínáljuk meg a tankokat; ne vesszenek kárba.

Attila: Iván Kovács László azt mondta, hogy semmit se csináljunk, csak figyeljük a terepet, aztán a jelre azonnal induljunk.

Géza: Azért töltötték meg ezeket a palackokat, hogy tankokat állítsanak meg velük, nem azért, hogy egy ládában várják az oroszokat. Ez államérdek.

Róbert: Srácok, jön az ellen bőszen, mindenfelől látni őket. Úristen, ezek annyian vannak, mint az oroszok.

Béla: Négy tank jön a főutcán.

Zsigmond a távcsőbe néz.

Zsigmond: Balról is kettő közeledik a keresztutca felől, egyelőre csak a tornyuk látszik.

Attila: Jobbról is jön kettő a párhuzamos utcán; átgázolnak a romokon, semmit se kerülnek ki.

Zsigmond: Két oldalról kerülik meg a barikádot, hogy aztán hátba kapják a többieket.

Béla: Akkor a volt szovjet külügyminiszter koktéljaiból megkínálhatnánk őket.

A palackok kézről kézre járnak. Attila kivesz egyet a ládából, Béla meggyújtja a rongyot, Géza továbbadja, Zsigmond az ablaknál számolja a közeledő tankok távolságát, Róbert pedig dob. A következő palacknál valamennyien egy hellyel tovább lépnek, így minden újabb dobásnál más végzi ugyanazt a feladatot.

A mozgás ritmusa fokozatosan felgyorsul, de nem válik kapkodássá. Minden palacknál egy hellyel tovább lépnek, amíg mindegyikük sorra nem kerül.

Róbert: Hű, öregem, ez betalált! Az egyik megállt, de a másik három jön tovább.

Attila: Ott vannak a teherautók, mögöttük mintha ágyúkat vontatnának. Ez már nem olyan támadás, mint huszonnegyedikén volt; ez sokkal nagyobb.

Géza: Már állítják is lőirányba az ágyúkat.

Óriási robbanás. A ház megrázkódik. Három rövid sípjel hallatszik odalentről; a harmadikat majdnem elnyeli egy újabb dörrenés.

Zsigmond: Ez a jel. Futás, fiúk!

Attila felrántja az ajtót, majd alig bír megállni a lendülettől.

Attila: Nagy baj van. Nincs lépcső.

Róbert: Hogyhogy nincs?

Attila: Szétlőtték a hátsó lépcsőházat; nem tudunk lemenni.

Géza: Tényleg. A lépcső helyén csak egy ötvenméteres szakadék tátong; ha leugrunk, vagy a nyakunkat törjük, vagy a lábunkat, és akkor se jutunk sehova.

Béla: Akkor mit csináljunk, már ki lehet venni az arcvonásaikat is, olyan közel vannak.

Zsigmond: Meg kell adnunk magunkat, fiúk. Azt mondjuk majd, hogy visszajöttünk valamiért a lakásba, és a lépcsőház összeomlása miatt itt rekedtünk.

Géza: Jó, de hogyan adjuk meg magunkat? Zsiga, te vagy köztünk a legjobb oroszos, mondj nekik valamit, amit megértenek.

Attila: Mi pedig felemeljük a kezünket, és integetünk, hogy észrevegyenek.

Az öt fiú egymás mellé áll az ablak előtt, és magasba emeli mindkét kezét. Ugyanaz a szabályos sor rajzolódik ki, amelybe Petya az iskolaudvaron újra és újra visszaterelte őket.

Zsigmond kilép a sorból fél lépéssel, úgy szólal meg, mintha ismét Orosz tanár úr előtt felelne.

Zsigmond: «Я к вам пишу — чего же боле?
Что я могу ещё сказать? »

Róbert: Mi volt ez? Mit mondtál nekik?

Zsigmond: Valami Puskin-idézet; egyszer kívülről meg kellett tanulnunk.

Géza: S mit gondolsz, a szépirodalom meg a szavak ereje majd megállítja őket?

Zsigmond: Bárcsak volna az irodalomnak ilyen közvetlen, valódi hatalma.

Róbert: Félek, ezek közül egyik se úgy néz ki, mint aki Puskint olvasott.

Géza: Jobb lett volna azt megtanítani oroszórán, hogyan mondjuk azt, hogy nincs nálunk fegyver, ne lőjenek.

Attila: Észrevettek minket. Egyre több katona mutogat felénk; lehet, hogy mégis meghallották, amit kiabáltál.

Róbert: Na remek, már az egyik tank ágyúcsöve fordul is erre. Ennyit a költészet hatásáról.

Béla: Még van pár másodpercünk, csináljunk már valamit, könyörgök.

Zsigmond: Már nincs időnk semmire; csapdába kerültünk.

Attila: Akkor mi lesz? Mi most meghalunk?

Róbert átkarolja Attila vállát. A többiek is ösztönösen egymáshoz húzódnak; ugyanaz az ötös zárul össze, mint a darab elején, a bolt előtt.

Róbert: Egy biztos, Atti: holnap reggel már nem kell a bolt előtt sorban állnunk.

Ágyúlövés. Vakító fény. Az öt összezáródó alak egyetlen pillanatra mozdulatlan képpé merevedik. Csattanás, por, sötét.

Hosszú csend.