Első jelenet /a bolt előtt/

1956. szeptember 22., szombat, kora reggel.

Zsigmond oldalról lép az előtérbe, kezében üres cekker. Körbenéz, lassan megáll, toporogni kezd, összedörzsöli a kezét. Ahogy a zene halkul, vacogása egyre hallhatóbbá válik.

Attila érkezik. Kezet fognak, összeölelkeznek, majd egymás karját és vállát dörzsölve próbálnak felmelegedni. Már ketten toporognak. Ezután Géza, majd Béla csatlakozik hozzájuk.

Mozdulataik lassan, – ahogy a hidegben, a mozgásukkal próbálnak meg testi meleget kicsiholni magukból – különös, esetlen tánccá rendeződnek. Toporognak, csapkodják a karjukat, időnként vállon vagy háton lapogatják egymást. Szegényes, foltos ruháikban és kopott cipőikben így próbálják elviselni a szokatlan, szeptember végi fagyot.

Utolsóként Róbert érkezik.

Róbert: Fütyülős jó reggelt pajtások!

Attila: Fütyöl, fütyöl az a fránya szél, itt aztán a Duna felől rendesen. Mi lesz velünk a télen, ha már most így ide fütyül.

Géza: November 7-ig, még mínusz 21 fok alá is lemegyünk, ott leheljük ki a lelkünk a nagy, októberi ünnepi felvonuláson, amit máig sem értek miért novemberben tartunk, mert a november az még se október vagy rosszul fordította le valaki? Még ezt is el lehet szúrni.

Béla: Majd, akkor végre jól láthatóvá válik, abban a hidegben – az elvtársak előtt is, – a magyar néplélek milyen párás ködbe tud burkolódzni, hogy elrejtőzzék a szovjethatalom csínovijai elől.

Zsigmond: Csinovnyiki / чиновники / Bélus, így van helyesen a hivatalnokok, hogy lesz így meg az orosz kettes. Nem bukhatsz le tőlünk az orosz miatt.

Róbert: Ma vajon milyen hosszú ideig állunk a sorban?

Attila: Remélem két óránál nem tart tovább 7 után el kell indulni az iskolába és ha addig nem érkezik semmi áru, akkor otthon kapunk, ha elkésünk, akkor meg az iskolában.

Hihetetlen, hogy sohasem tudsz igazán jót tenni, itt mindenért csak a fenyítés jár.

Géza: Tudod Atti, ez a sor is csak értünk van, hogy kifejlődhessen bennünk a kommunista embertípus. Ki kell várni a sorod, mert miénk a jövő.

Béla: Nos a sor ma se kisebb, mint tegnap volt… Csak legalább 9 fokkal hidegebb van hozzá. S ma már muszáj, hogy vigyek haza valamit, ha nem lesz tej, anyám azt mondta felken a falra.

Róbert: Téged pedig valójában kenyérre lehet kenni és nem lennének problémáitok azzal, hogy mit egyetek.

Béla: Hát egyelőre kenyér sincs, nemhogy kenni rá valamit.

Róbert: Fő az optimizmus apukám. Az állami üzletekben minden van, ahogy láttad a moziban is, mert csak ott láthattad. A magyar ipar termel, van és lesz elég áru, hiába a sok spekuláns, a frányák, akik mind venni akarnak valamit, pont mint mi.

Zsigmond: A filmekben csak ámítanak, hogy ilyen, meg olyan az élet, de a valóság az egész más Gida. Ki az az idióta, aki elhiszi, hogy a filmek meg a szónoklatok igazak?

Róbert: A jókedv az viszont erősen szocialista realista eszme, bármi legyen is köröttünk, csak nekünk kell megteremteni a két munkásöklünkkel. Hisz munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova köll.

Halkan elkezdi a dalt: Egy dunaparti csónakházban.

Na segítsetek már! /újra neki kezd, valaki halkan csatlakozik/

Egy dunaparti csónakházban.

Fiúk egységben az erő, mind tudjátok a dalt, már annyiszor daloltuk, na ha más nincs gyújtsunk rá legalább egy nótára, hadd melegítse az a gígánkat.

/Mind rákezdi/

Egy dunaparti csónakházban
nagy a jókedv minden nap.
Úszik az ember boldogságban
és a jó Duna víz simogat.

/Megismétlik még egyszer a versszakot, sokkal erősebben, hangosabban és jobb kedvűen. /

Na nem sokkal jobb?

Attila: Egy pillanatig jobb volt, de csak egy pillanatig. Nálunk tegnap már vacsorára nem volt semmi. Elért minket a hóvégi pátosz. Apám csak nézett a levegőbe, aztán kiment pipázni. Anyám meg kavargatta a vizet a bögrében, mintha teja volna.

Géza: A nagypapa kis munkás fizetéséből, mi is megvettük azt az átkozott rádiót, mert nekünk is jár a szórakozás és így mi is elfogytunk már 20-ára.

Cserébe meg estére biztos valami „Pártunk politikája és az értelmiség” műsor megy majd benne.

Róbert: Ugyan már, holnap melyik csatornát akarod hallgatni, ha nem a Petőfit! Azon mindenki a futballt fogja be. Holnap van a Szovjet – Magyar, Moszkvában, Szepesivel a mikrofonnál.

Attila: Ők az egyetlen futballválogatott, akiket még sose vertünk meg. Az Aranycsapatban van minden reményünk, mert ha Moszkvában még gólt is rúgunk nekik… akkor egy napig minden ideológiájukat elfelejtjük és az orruk alá dörgöljük, hogy London után Moszkvát is bevettük.

Zsigmond: Kovácsics tanár úr azt mondta tegnap, hogy „egy szocialista ország nem küzd egy másik szocialista ország ellen, hanem testvéri módon játszik”. Ez nem más, mint a „testvéri erők összemérése. Aztán megkérdezte, ki szurkol a magyaroknak. Senki nem mert jelentkezni.

Géza: Én meg feltettem a kezemet. Mondtam: ha már nincs kolbászból a kerítés a szoctáborban, legalább itt van nekünk a Puskás.

Attila: Mondjuk én simán elcserélném 20 kiló kolbászra.

Béla: Meg is érdemlik, a nyugat-németeknek odaadták a VB aranyat, Lanz Bulldog Traktorokért, hogy szárnyaljon a magyar mezőgazdaság.

Róbert: Nem volt túl jó üzlet. A világ legjobb csapata a szívére hallgatott a Népköztársaság érdekében. Később már senki sem fog emlékezni erre, évek múlva mindenki azt hiszi mekkora csapat ez az NSZK, akiknek a csoportkörben röhögve rúgtunk nyolcat.

Zsigmond: Ostobaságokat beszélsz, az volt a baj, hogy szakadt az eső, az első félidő harmadától, amikor már kettővel vezettünk és utána a németek kedvükre birkózhattak, nem fociztak, így nem jött ki az óriási technikai különbség.

Géza: Verjék meg holnap estére a ruszkikat és minden meg van bocsátva.

Attila: Csak nehogy azok verjenek meg minket és még ünnepelnünk is kelljen őket, hogy a testvéri erők összeméréséből valahogy mégis az erősebb jött ki győztesen.

Géza: Ha nyernénk… talán anyám is felnevetne holnap este, mert folyton csak szomorkodik.

A bolt felől csörömpölés hallatszik. A várakozók egyszerre megmozdulnak, a sor összesűrűsödik. A fiúk ismét egymás mögé kerülnek.

Boltos: Ne tolakodjanak emberek, van elég áru, még ha késve is jött meg. Mindenkinek jut egy 75 dekás kenyér, meg három tojás, az első húsznak kannatej.

Géza: Hányan vannak előttünk?

Zsigmond: Úgy számolom, pont Gida a huszadik.

Attila: Akkor ma lehet, hogy kapunk tejet is?

Róbert: Amennyi nekem jut azt elosztjuk ötfelé, így este a zsíros kenyér mellé tejet is iszunk, ma jól lakunk, s holnap ráadásul még a ruszkikat is jól megverjük.

Zsigmond: A végén még igazad lesz és lesz végre egy igazán jó hétvégénk.

Második jelenet /az iskolaudvar/

Iskolaudvar. Ugyanaz a kapukeret, amely az előző jelenetben a bolt bejáratát jelezte, most az iskola kapuja. Petya fel-alá járkál előtte. Időnként az órájára néz, majd próbaképpen beljebb húzza a kapuszárnyat, mintha már csak arra várna, hogy valaki elkéssen.

A fiúk futva érkeznek. Zsigmond és Attila jut át elsőként, utánuk Géza és Béla. Róbert marad utolsónak. Petya már húzza be a kaput, de Róbert az utolsó pillanatban becsúszik mellette. A fiúk lihegve rendezetlen csoportban állnak meg. Petya kézmozdulatokkal igyekszik egymás mellé terelni őket.

Petya: Még egy perc és becsukom az orrotok előtt az iskola kapuját. Állandóan az utolsó pillanatban érkeztek.

Petya lassan végigmegy előttük. Akit nem talál elég egyenesnek, annak a vállát vagy a könyökét a helyére igazítja. A fiúk minden érintése után kissé visszamozdulnak az előző, kényelmesebb testtartásukba.

Zsigmond: Pedig elhiheted, hogy már órákkal előtted talpon voltunk.

Attila: Reggel öt előtt álltunk be a Corvin közben, a bolt előtti sorba.

Béla: Nem lehet mindenki apja, olyan jó káder, hogy a pult alól kapja az árut és nem kell sorban állnia órák hosszat.

Petya: Apám csak azért kapja külön ezeket a termékeket, mert neki nincs ideje, ő folyamatosan a népköztársáságért dolgozik.

Petya kihúzza magát, egyik kezét a háta mögé teszi.

Róbert: Miért szerinted az én apám kiért dolgozik? Minek szerel össze a MÁVAG-nál gőzmozdonyokat, nekünk otthon az ötödiken, hidd el semmi szükségünk rá.

Róbert minden újabb tisztségnél behajt egy ujjat. Mire elfogynak az ujjai, a felsorolás még mindig tart; széttárja mindkét kezét Petya előtt, mintha azt kérdezné, maradt-e olyan tisztség, amelyet még nem említett.

Attól, hogy nem párttag, meg szervező bizottsági tag, a pártgyűlések jegyzőkönyvének a vezetője, a pártitkár ideológiai tanácsadója, plusz iskolaigazgató, meg az iskolai békebizottság főkomisszárja, aztán orosz tolmács, az orosz-magyar barátság melegen ölelő karja, meg a kerületi gombfoci szövetség elnöke, a szocialista erkölcsi körök tagja, meg az április 4-ei felvonuláson menet parancsnok, attól még az én apám jobban hozzájárul az ország fejlődéséhez, mint a tiéd.

Emelgeti a mázsás vasakat, amibe lassan belerokkan, minden egyéb előny nélkül, azért a kis munkás fizetéséért.

Petya: Az apád akkor se érti a munkásosztály történelmi küldetését, te is csak azért beszélsz így. Nektek semmit se jelent, nem is értitek, megfelelő mélységben, az úttörők jelmondatát: Előre!

Petya a sor mögé kerül, és határozott mozdulattal előremutat. Géza fél lépéssel előrébb áll, majd hátrafordul a mögöttük járkáló Petyához.

Géza: Mi nem értjük? Szerintem, jobb lenne, ha nem itt hátul téblábolnál köröttünk, hanem beállnál az első sorba, tapsikolni. Jobban jársz, ha előre mész nem hátra.

Róbert: Na csak fürgén, mint a mókus fenn a fán.

Petya: Nektek sem ártana, jobban tanulni, jobban kivenni a részetek a társadalmi munkákból, még a végén megütitek a bokátokat.

Zsigmond hirtelen túlzottan szabályos vigyázállásba vágja magát.

Zsigmond: Petya, ahogy neked, nekünk is, a párttal, a néppel egy az utunk.

Béla átveszi Zsigmond ünnepélyes tartását, de valamivel szélesebb mozdulattal, mintha már egy emelvényről beszélne a néphez.

Béla: A jelszavunk munka és béke! Mert bennünk apáink reménye.

Petya: Azt gondoljátok, hogy ez vicces, csak egy szavamba kerül és sose vesznek fel titeket a DISZ-be.

Béla: Bunkó!

Béla azonnal félrefordítja a fejét, mintha nem is ő mondta volna. Petya közelebb lép hozzá.

Petya: Mit mondtál?

Petya még egy lépést tesz Béla felé. Róbert közéjük csúszik, és úgy kezd énekelni, mintha a „bunkó” nem sértés, hanem eleve a dal első szava lett volna. Az első sort egyedül énekli, a következőnél a többiek is csatlakoznak. A „Segíts most!” sorra egyszerre fordulnak Petya felé.

Róbert: Ej te bunkócska, te drága,

/ mind együtt éneklik innen: te elevenfa gircses, görcsös ága.

Segíts most!

Attila: Úgy elénekelné a Bélus ezt a dalt, kánonban, akár önmagával is, ez a kedvenc mozgalmi dala. Bejuttathatnád a Magyar Rádió Gyermekkórusába, hadd halljuk már őt is egy kicsit élőben.

Béla a Bunkócska utolsó hangját átvezeti a Bella ciao dallamába. A fiúk éneklés közben újra szétzilálják a sort. Petya megpróbálja visszaterelni őket, de mire egyiküket a helyére állítja, egy másik már kilépett.

Béla: Ó Petya, ha partizán vagy, vigyél el innen,
Ó Bella Ciao, Bella Ciao, Bella Ciao, ciao, ciao,

Róbert: Na, de holnap estére azért is a győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.

Úgy megverjük a szovjeteket, hogy Moszkva nem hisz majd a könnyeknek. S az apádnak is lesz, mit megideologizálni a hétfő reggeli iskola kezdésre.

Petya kétszer élesen összecsapja a tenyerét, a dal ritmusától teljesen eltérő ütemben. A fiúk elhallgatnak. Beszéd közben egyenként visszatereli őket a sorba. A „helyes vonal” kimondásakor a kezével is kiegyenesíti a sort; a „közösség szemszögéből” mondat végére, pedig a sor elejére áll.

Petya: Jobban figyelhetnétek arra, amit az apám mond, mert ti mindig eltértek a helyes vonaltól. Biztos otthonról hozzátok ezt, hogy semmit se marxista alapon közelítetek meg. Nem vezet jóra ez a kispolgári szemlélet, ne legyetek dekadensek.

Ez a nézőpont nem szolgálja a szocialista nevelést. Ne individualista módon beszéljetek már, hanem a közösség szemszögéből!

Kovácsics megjelenik a kapuban, egyik kezét a háta mögött tartja. Petya csak a fiúk tekintetéből veszi észre. Megfordul, azonnal kihúzza magát, majd fél lépéssel az apja mögé áll. Kovácsics egy pillanatig végigméri a Petya által beállított, majdnem tökéletesre sikeredett sort.

Kovácsics igazgató: Látom ma reggel, különösen, izegnek-mozognak a fiatal elvtársak.

Lázban tartja őket a holnap délutáni futball mérkőzés. Azonban fel kell tennünk magunknak a kérdést, itt, ahol szárba szökkent a valódi eszme, hogy mi is valójában a sport? Mi is a labdarúgás?

Kovácsics lassan elindul a sor előtt. A beszéd elején Petya a fiúk mögött követi; időnként észrevétlenül maga is felveszi apja egy-egy tartását vagy kézmozdulatát.

Nem más, mint a szocialista társadalom építésének eszköze: fegyelemre, kollektív szellemre tanít. Termelékenységre „nevel” mindannyiunkat, és a rendszer fölényét demonstrálja a hanyatló nyugat felett.

A száguldó őrnagy is harcot vív, csak nem a fronton, – bár a honvédség kötelékébe tartozik, – nem a gyárakban, nem a mezőkön, hanem a tizenhatosnál. Az a balláb, a baloldal büszkesége. A balláb, amely minden szögből betalál, nemhiába akarták eltörni a németek a világbajnokságon már a csoport körben.

S csak így, ilyen sunyi módon, a sporttársaknak ártva igyekeztek előnyhöz jutni, hogy megnyerhessék a tornát. Szégyen. Nálunk nincs ilyen, nálunk nincs szándékos szabálytalanság.

Különösen nem egy baráti országgal, ahol minden közös megmérettetés célja, a közös fejlődés. Az erő a mi oldalunkon van, így az eredmény már nem is számít, hisz csak a nyugat elleni harcra készülünk fel, hogy többet ne fordulhasson elő ilyen alávaló gazság, hogy elveszik a megérdemelt első helyet egy szocialista országtól.

Így kérem a tanulóifjúságot, hogy nyugodjon meg, ne lovallja bele nagyon magát egy barátságos mérkőzésbe. Hisz a Szovjet válogatott még sohasem kapott ki Moszkvában és nyilván egy igazságos döntetlen minden másnál jobban szolgálja a közös ügyet, ahol az ifjúság számára a tanulás nem csupán egyéni cél, hanem hazafias kötelesség.

A dolgozó nép gyermekeinek kötelessége, hogy tanulással és példamutatással szolgálják a szocialista hazát, ahogy azt játékosaink teszik a pályán!

Így hát, hogy a sport miatt se lankadjon az éberségünk, arra kértem a tanárokat, hogy hétfőn minden osztályban témazáró dolgozatot írassanak.

A fiúk addigi apró, lázadó mozgása egyszerre megszűnik. Petya elégedetten végignéz a megmerevedett soron.

Jól osszák be hát az idejüket és készüljenek a hétfői dolgozatokra, ne fecséreljék el az összes idejük a rádió hallgatásával, mert ismerik a mondást, amit a nép bölcs vezére, szeretett tanítónk, Sztálin legjobb magyar tanítványa szokott mondani: Villámgyorsan, elvtársak, mert a szocializmust nem lehet halogatni

Petya: Bravó apám!! Éljen!!

Petya tapsolni kezd. A fiúk késve, különböző ritmusban csatlakoznak hozzá. Petya egyre erősebben vezényli őket, amíg a szétszórt taps egyetlen kemény ritmussá nem áll össze.

Petya: Éljen Kovácsics! Éljen az igazgató!

Éljen az Iskola, éljen a Párt!

Éljen Kovácsics! Éljen Kovácsics! /vastapsol/

A taps ritmusa átcsúszik a padok és székek átrendezésének kopogásába. Mire a hang megszűnik, az iskolaudvar osztályteremmé változott.

Harmadik jelenet /osztályterem/

Az osztály a helyén ül. Orosz tanár úr mappával és krétával a kezében belép. Petya már egyenes háttal ül, nyitott füzettel, kezei párhuzamosan a padon.

Orosz tanár úr: Gyerekek! Akkor, ahogy az igazgató elvtárs említette, hétfőn oroszból mi is témazáró dolgozatot írunk. Mégpedig a kommunista erkölcs szavaiból, hisz ezeket a legfontosabb ismerni.

A táblára írja az első kifejezést.

Orosz tanár úr: Ismételjétek utánam: ударник труда /udárnyik trudá/.

Mindenki: Ударник труда.

Petya keze már azelőtt a magasban van, hogy a tanár feltenné a kérdést.

Orosz tanár úr: Na, ki mondja meg, mit jelent? Ne mindig a Péter! Na jó, most még elfogadom. Mondjad!

Petya: Munkahős, élmunkás.

Orosz tanár úr: Бдительность /bdítyelnoszty. Na, ki tudja? Ébresztő, emberek, már így is sokat segítek!

Zsigmond: Éberség.

Orosz tanár úr: Jól van, Zsiga, végre van, aki nem alszik.

A táblára írja a következő szót.

Orosz tanár úr: Честность /csesztnoszty/. Ez a becsületesség. Jegyezzétek meg, nagyon fontos szó.

Róbert (félhangosan): Rá is cseszhetsz, ha nem vagy az elvtársuk.

A fiúk felnevetnek.

Orosz tanár úr: Mi olyan vicces? Miért a nevetés?

Géza: Csak örülünk, hogy ilyen szép szavakat tanulhatunk, tanár úr… elvtárs!

Orosz tanár úr: Az erkölcs nem tréfa. Nézzünk akkor néhány szót példamondattal együtt.

A táblára írja:

дружба народов – népek barátsága

Советский Союз — крепость дружбы народов.

A Szovjetunió a népek barátságának fellegvára.

Zsigmond: Tanár úr, holnap délután meccs lesz, nem lehetne valami rövidített szószedetből dolgozatot írni? Ezek nagyon nehéz kifejezések.

Orosz tanár úr: Ilyet ne is kérjenek! Nem maradhatunk le a szocialista tanulmányi versenyben, maguknak is teljesíteniük kell az előírt tantervet.

Ez csak hetvenhét szó, példamondatokkal, s ráadásul csupa olyan kifejezés, amit a hétköznapokban is rendszeresen hallanak. Jó tanulást a hétvégére, pajtások!

Összecsukja a mappáját, és elindul az ajtó felé.

Béla: Micsoda osztályharc folyik itt is. Ha a Честность helyett ráírom majd a dolgozatra, hogy „cseszd meg”, akkor azért ad vajon pontot, Orosz tanár úr?

Az Orosz tanár úr megáll az ajtóban, visszanéz. Béla ártatlan arccal ül. A tanár kimegy.

Attila: Kit érdekel, akárhány egyest is írnak be, holnap akkor is meghallgatjuk a meccset.

A fiúk megmozdítják a padokat. A fa tompa kopogása lassan egymáshoz ütődő fahasábok hangjává változik. Az osztályterem Gézáék lakásává alakul.

Negyedik jelenet /otthon/

1956. szeptember 23., vasárnap, délután.

Az előző jelenet végén hallott padkopogás fahasábok tompa összeütődésévé változik. Mire a tér kivilágosodik, az osztályterem Gézáék szobája. A padokból asztal és fekhelyek alakultak, a kapukeret most a lakás ajtaja. A kályha mellett kevés fa, az asztalon rádió. Anya egy lyukas ruhadarabot stoppol. Géza és Béla egy-egy kosár fával érkezik.

Géza: Ó, de jó, hogy átjöttél segíteni, nélküled hordhattam volna fel a fát egész délután, és akkor biztos lemaradok a futballmérkőzésről.

Béla: Részemről a szerencse. Otthon elromlott a rádió, ha ez volt az ára, hogy nálatok hallgathassam a meccset, akkor ezt bármikor vállalom. Apám a kocsmába ment, ott hallgatja a közvetítést, de azt mondta, szó sem lehet róla, hogy tizennyolc évesen vele menjek oda, s ha engem is ott talál, úgy kipenderít, hogy azt még megemlegetem.

Géza: Jó, jó, most szerencsére csak ennyi munka volt, már három-négy napra elegendő fát hordtunk fel.

Anya: Na, mi a helyzet, fiúk, már a beszélgetésre is jut idő? Inkább hozzatok fel még vagy két kosár fát.

Géza: Anya, de nagypapa azt mondta, mielőtt elment dolgozni, hogy ennyi elég lesz, és még szerettem volna tanulni egy kicsit a meccs előtt. Holnap vagy két témazáró dolgozatot írunk…

Anya: Mindennek megvan az ideje. A tanulásnak és a munkának is. Tudod, hogy én nem bírok ennyi fát felhordani a pincéből ide a harmadikra, aztán végig a gangon. Ilyenkor örül egy anya, hogy ilyen erős legények vannak a háznál, s mivel még van hely a kályha mellett, töltsétek csak fel.

Béla: Gyere, húzzunk bele, két kosár fa az csak egy kör nekünk, egy jó tizenöt perc. Aztán még egy kicsit közösen is tanulhatunk, mert én ezeket az orosz szavakat az életben nem jegyzem meg. Ott sorakoznak két oszlopban, mint az orosz katonák, aztán mire a végére érek, mind kiszúrják a szemem, átszakítják a dobhártyám, a számat meg betapasztják, és egyetlenegyet sem tudok kimondani belőlük.

Felveszik az üres kosarakat, majd elindulnak. Rövid idő múlva újabb adag fával térnek vissza.

Géza: Ja, a bátyám sose tanult oroszul, neki még nem kellett, aztán simán üzletel az oroszokkal az utcán. Azt mondja, csak úgy ráragadt, ahogy beszélgetett velük.

Béla: Énrám meg sehogy se akar ragadni. Mikor meglátok egy orosz katonát az utcán, rögtön lefagyok, megszólalni se tudok.

Géza: Magyarul viszont tudsz, akkor hallgassuk meg végre, hogyan darálja le rajta a futball nyelvét Szepesi. Mama, kezdődik a mérkőzés. Nem hallgatja?

Anya: Csak fél füllel. Azért, hogy holnap legyen mit felvennetek, még meg kell varrnom a lyukas holmikat.

Géza bekapcsolja a rádiót. Felhangzik a mérkőzés közvetítése. A fiúk először az asztal mellett hallgatják, majd egyre közelebb húzódnak a készülékhez. Anya tovább varr; csak időnként pillant fel.

A mérkőzés ideje töredékekben sűrűsödik össze: Szepesi felgyorsuló hangja, a stadion moraja, hirtelen csöndek, a gólöröm, majd újabb kitörő közönségzaj. A győzelmet jelző végső morajra Géza és Béla felugrik.

Béla: Hú, öregem, micsoda forradalom lesz holnap az iskolában, hogy megvertük a szovjeteket!

Géza: Hát kíváncsi vagyok, Petya apja ezt hogyan fogja elmagyarázni nekünk. Hallotta, mama, micsoda győzelem! Még az orosz hideg se babrált ki velünk, nem úgy, mint a berni eső.

Anya önkéntelenül felnevet. Géza ránéz. Anya maga is meglepődik a saját nevetésén, aztán lenéz a kezében tartott, foltozott ruhára.

Anya: Na, ettől holnap nem lesz olcsóbb a kenyér, meg több se lesz belőle.

A rádióból még hallatszik a stadion zúgása. A hang lassan elvékonyodik, és szélzúgássá változik.